• Molnár Lamos Krisztina

 

Ölben

 

Nézi, hogy azon a képen majdnem egészen. Szimmetrikus az arca. A női portré ott függ fent, szemben vele a falon. Általában odapillant, valahányszor dolgozni kezd. Az emlékezetében sohasem ilyen szimmetrikus anya arca, talán a soványsága miatt. Vagy talán mert állandó mozgásban látta mindig. Anya arca sohasem volt érzéketlen, egyetlen párbeszédben is érzések sokasága vonult át rajta, eleven volt és szüntelen. A kép merev. Ennél fogva hideg. Ha nincs más, a semminél mégis több. A jelenléte megnyugtatja. Az asztalon előtte a krómozott fémtálcán fekszik a szerv. Tömör izom, halvány rózsaszín körteforma, oldalsó íve kissé belapult, az átlagnál nagyobb méretű.

 

Eszébe jut, hogy elfelejtette bekapcsolni a diktafont. Leteszi a szikét, lehúzza a gumikesztyűt, a fogashoz lép, a kabátja alatt kinyitja a táskáját és kiveszi a négyszögletes eszközt. A kijelzőn villog a kis sematikus elem, a szerkezet le fog merülni, újra a táska mélyére nyúl, a töltőt keresgéli, végre megvan. Csatlakoztatja a részeket, és a kivetítő feletti elosztóba passzítja a villásdugót. Új kesztyűt emel ki a kartondobozból, felhúzza. Megkeresi a piros gombot a készüléken, megnyomja, a felvétel elindul. Az átlagosnál nagyobb méretű uterus. Külső felszíne a szokásosnak megfelelő, színezete sápadt rózsaszín, két oldalon a tuba uterina beszájadzásánál kevés, feltehetően a hashártyából származó opálos fényű szövetmaradvány fedi. Horizontális vágást ejtünk most fasciálisan. Leteszi a diktafont a pultra, a tálkától karnyújtásnyira, és benyomja a pause kisebb piros gombját. A következő művelethez mindkét kezére szüksége lesz. Három ujjával megtámasztja a ruganyos szervet; ha nem tenné, az arrébb pattanna, akár a gumilabda. Mindig csodálta az izmok erejét. A formát is, amit képesek létrehozni. A méh a két oldalon a petevezetékkel úgy néz ki, mint egy aprócska rája, de ha elfordítja, olyan, akár egy tulipánvirág megduzzadt kezdeménye, húsos rügy, ami szirmokat rejt. A belső világ a külső ezer arcát hordja. Játszhat szabadon a képzelet. A szike hegyét a szélesebb oldalon, felül rögzíti egy pontban, és az ujjával nyomást gyakorol a penge felső élére. Az izomszövet halkan pattan, és szinte beljebb tolja magába a vékony fémet. Vér serken a sebszél két oldalán, pedig a minta már több mint 24 órás. A méh belső fala megvastagodott, az asszony, akié volt, a ciklus közepén lehetett a kiemelés időpontjában. Nagyobb az átlagosnál, a nyálkahártyája is vaskosabb, az eredet ismerete nélkül is sejteni, hogy többször szült nőé, sokat próbált öreg jószág. Simogatva felfejti az izmok szélét, szétnyitja a szervet egészen, egy kis darabot lecsippent a hátsó falról, és az előre elkészített oldatba teszi. Egy vékonyabb metszetet tárgylemezre. A bal oldalon, közel a méhnyakhoz egy izomkitüremkedés látszik, aprócska mióma. Pontos méretet vesz róla: 14 × 21 milliméter. Sok bajt ez nem okozhatott, negyven év felett szinte természetes jelenség. Nem nyúl hozzá, arra kérték, preparátumként kezelje a vizsgálati anyagot, így csak leöblíti a belső felületet, és két tenyerében a széles szájú üveghez viszi a méhet, abban helyezi el. Újra bekapcsolja a diktafont, rögzítenie kell a talált és lemért adatokat, de azután visszamegy az üveghez, lehajol hozzá. A szerv nyújtózkodva és kitárulkozva lebeg a formaldehidben, felfedve ősi titkokat. A bolyhos bennék finoman rezdül, ahogy a legmélyebb rétegéig átjárja a folyadék. Lejjebb hajol, megpróbálja elképzelni, milyen lehet a redők, a szirmok közt. Milyen lehet mélyen a puha szövetbe süppedve apró sejtkupacnak, embriónak, majd magzatnak lenni, belülről nőni, növekedni, feszíteni az izmos, rugalmas meleg falat, ami engedelmes, a teste köré simul, de tágul, és lágy oltalmat ad. Képes elképzelni. Képes rá anélkül is, hogy becsukná a szemét. Gyönyörűséges érzés.

 

– A méhemet is? – kérdezte anya, amikor felébredt az altatásból az intenzív osztályon. A szeme tiszta-kéken ragyogott, úgy, ahogy talán még soha. A tervezett másfél órás műtét öt órára nyúlt pedig előző este. A bélelzáródást adenocarcinoma okozta, a szörnyeteg behálózta az egész belső világot, hurkot font a vékony- és vastagbelekre, a petefészekre, a méhre, a hashártyára. Az eltávolított szerveket egy piros hűtőtáskában hordták ki, a hírt is akkor közölték velük. – A méhemet is? – kérdezte anya apától. Olyan ártatlan kérdés volt ez. És olyan érthetetlen, hogy miért ez fáj neki a legjobban. Ő mellette állt, nem volt még nagykorú. Anyát tíz hónap múlva eltemették. Akkor már értette. És akkor határozta el, hogy patológus lesz.

 

 

Folyamatos jelenidő

 

Álmában látja, ahogyan a férfi felgyűri az ingujját, mandzsettányi szélességben lassan visszahajtogatja, fel, egészen a könyökéig és még feljebb, rá a bicepszére. Nem emlékszik, hogy valaha látta volna a férfit fehér ingben, meg is lepődik. Egy négyszögletes plüss tokból bőrszíj kerül elő, páros fekete bőrszíj, kis fekete doboz van a két szára között, benne papírtekercsen fekete betűk, négyszögletesek, szabályosak, négyzetbe írhatók. A szöveg nem látható, csak aki ismeri, az tudja, hogy ott van. A férfi óvatos, de határozott mozdulatokkal szorosan tekeri körbe a karján a centi széles bőrt, épp hogy nem vág a bőre alá, bele a húsba. A végén megköti a szíjakat csomóra, egyetlen erős mozdulattal. Nem sokkal később egy másik tokból sál kerül elő, puha fehér vászon. Két végén keresztben sötétkék csíkok, hosszanti oldalán hímzett betűk. A férfi a sálat magára teríti, alá bújik, arca előtt összehúzza egy pillanatra, és beleburkolózik, majd lecsúsztatja a vállára, hogy a hátát egészen betakarja. Kezébe azután könyvet vesz, tudja, hol kell kinyitnia, nem keresgél, nem lapoz. Olvasni kezdi, magában olvassa. Összezárt lábbal, alig láthatóan meghajol. Imádkozik. Nem emlékszik, hogy a férfit valaha látta volna imádkozni, de nem lepődik meg. Jól esik így látnia, hosszú percekig nézi. Tudja, hol tart, pedig nem hallja, amit mond. Az arca nincs közel, a szája mozgását sem látja, csak a mozdulatokat ismeri, azokból tudja. Szépen imádkozik. Az állásban, az egyenes hátban mindig méltóság van, a meghajlás csak egyvalakinek szól, és leborulni előtte sem kell, évente csak egyszer, akkor is saját jó szándékból és akaratból, egy bizonyos napon. Isten nem kényszerít térdre senkit.

 

Délelőtt az ölében ül, a teraszon, a már megszelídült fényben. Ősz van, de a levelek még nem hullanak. Másokról beszélnek, nem magukról, a múltról beszélgetnek, ami néha nehezen válik le róluk, akár a kígyóbőr. Minden viszket alatta. Mégis, a leválás nyugtalanító. Nem hiszem el, hogy még mindig ezen molyolsz, mondja a férfi és tudja, hogy igaza van. Jobb lenne elfelejteni, ami volt. De képtelen rá. Mit csináljon? Túl sok az, ami volt, túl hangsúlyos. A fájdalom nehezék, az öröm pille. Miért van ez így? Jobb, ha nem beszél, nehogy elrontsa. Nem szabad félni. Arcát a férfi nyakába temeti, szorosan, elbújna. Ez a férfi nagyon erős, el tudná őt rejteni. Rejtőzni pedig muszáj, alapvető szükség volna. Délután azután sátrat épít a kertbe, facölöpökre, deszkalapokra, az oldala gyékény, a teteje nád. A vándorlásra emlékezik, és hogy a legrosszabb időben is volt hajlék. Amikor a jövő hajszálon múlott minden pillanatban, és amikor semmi sem volt biztos. A nád levelei között átlátni a csillagokra. Hiába az akarat a felejtésre, az övé minden leszakadt saru, minden sárba rogyó térd, minden vérfolt az aszfalton. A fém csípős szaga, a felverődő por, a puskatus a tarkón. Shlomit bona sukkah. Shlomit sátrat épít. Akkor is. Csakazértis. A neve a békesség. Fogadd be a jövevényt. A sátorba, ha látogató érkezik, illik megvendégelni. Majd úgy tesz. Beviszi a nagyobbik asztalt, megteríti. És már nem fél. Nem akar félni.

 

Azt szokták mondani, hogy el kell engedni. A múltat. És ő megpróbálta, többször is. De tévedtek, nem jól van így. Mert nem kígyó és nem a bőre. Ezért nem fogadja el. Este szorosan átöleli a férfit, belecsókol a nyakába, hogy megjegyezze, megőrizze az illatát, és nem mosakszik meg szeretkezés után. A testében akarja hordani, amíg csak lehet. Emlékezni akar. Nevet és harap, miközben csókolja, a tenyerét a tarkóján, a karját a hátán akarja érezni, vörös foltokat és ujjlenyomatot akar. Bőr alá. Mélyen, levethetetlenül, pigmentben akarja az órákat, napokat, a tekintetet és szavakat, a teljes kötődést. A pillanatoknak olyanná kell lenniük, mint a félhold alakú anyajegynek a combja belső felén, eltakartnak, de kifakíthatatlannak. Nem akar elszakadást, leválást. Maradó, maradandó jelen időt akar, mert kell, hogy legyen. Benne. Bennük. Mert úgy érzi, talán már tudja, hogy csakis az idők között, az időben lehet jól elrejtőzködni. Az emlékezetben. És most látja a férfi karján a barázdákat. A keresztbefutó csíkok egymást metszve futnak fel a bal karján, a kézfejétől a tenyerén át a könyöke fölé. Sötétpiros csíkok, körülöttük a bőr fehér. Keresné a szíjat, de tudja, hogy nincs, nem itt van, nem úgy van, és hogy csak néha. Mégis, Vele most már megelégszik. Álmomban imádkozni láttalak, mondja halkan, és jólesik, hogy ehhez semmit sem kell hozzátennie. A férfi hallgat. Közöttük a csend, végtelen és mély, elér a hetedik égig. „Bene qui latuit, bene vixit.” A mondat betűnként hull a párás asztallapra. Felszedegeti. Összerakja.

• Gulisio Tímea

A húsos bejgli

 

- Ideje lenne meglátogatnod öreganyádat! Legalább karácsonykor – noszogat apám. Inkább, mint hogy ő menjen el nagyanyámhoz, aki neki mélyen tisztelt anyósa.

- Jól van, na. De ha megint nem ad pénzt, akkor…

Akkor is kénytelen leszek elmenni hozzá, ahogy tavaly ilyenkor is megfogadtam, hogy soha többet, de… Hátha most kapok valamit, túl a szokásos avas földimogyorón és poshadt banánon, az olvadt, törött Boci csokin. Bezzeg régen még csirkecombokat csomagolt, az alá rejtette a ropogós bankókat. Már nem süt, állítása szerint, mert a vérnyomása miatt nem tud a sütő mellett állni, míg elkészül a hatlapos. No de lehet a sütő mellett ülni is, és nem muszáj a macerás hatlapost készíteni. Az egész azért van, mert nem szeret minket. Ahogy eddig se. Csak már belefáradt a veszekedésbe és a széptevésbe is. Nem tehetek róla, hogy nem én vagyok a kedvenc unokája.

Nagy nehezen rászánom magam a látogatásra. Ha már nagyon unom a társaságát, azt mondom majd, hogy az ünnep miatt ritkán járnak vidékre a buszok, ezért sietnem kell, ha nem akarok órákig fagyoskodni a megállóban. Nem mintha érdekelné, csak mégis, így elegánsabb, mint szó nélkül lelépni. Vagy a ráncos képébe tolni az igazat, hogy te rusnya banya, látni se bírlak, ha adni akarsz valamit, add gyorsan, mert húzok a vérvörös f…ba. Hogy bárki szembejövő idegennek szívesebben és őszintébben kívánok boldog karácsonyt, mint neki, de mivel sajnos rokonok vagyunk és családon belül ez az elvárás, kibírom még egyszer-kétszer, mert remélhetőleg több évig már nem él.

- Hívd fel előtte! – mondja apám.

Hívnám én, de huszadik csörgésre se veszi fel a telefont. Talán csak elaludt. Talán öröklétre szenderült. Netán kis kedvencével, Bendegúzzal teljesedik ki nagyanyai mivoltában. Rá, a milliomos csemetére szórja félretett pénzét helyettem, aki leginkább rászorulnék.

Pár óra múlva újra próbálkozok. Most se veszi fel. Ha elromlott volna a vezetékes, ki se csörögne. Ha boltban vagy vendégségben lett volna, már rég haza kellett volna érnie. Felhívom a fiát, azaz nagybátyámat, Gyuszit, náluk van-e. Nincs. Nézze meg, jól érzi-e magát a drága mama. Fél óra múlva megnyugtat, hogy minden rendben, és vár.

Bekopogok. Nem nyit ajtót. Hangosabban. Akkor se. Egy idegen női hang kérdezi, ki az.

- Én, Timike, az unokája!

- Máris jövök.

Egy fehér köpenyes ápolónő áll az ajtóban.

- Ilyen rosszul van a nagyi? – kérdezem.

Nem felel, csak int, hogy kövessem. Megtorpanok. Valóban rég járhattam itt, ugyanis a lakás egészen megváltozott. A barna bútorok és szőnyeg helyét csupa fehér szekrény és kórházi ágy vette át. Nagyapám fotója is eltűnt a falról. A könyvek és minden dísztárgy is. Különös. Két hetente beszélünk vele telefonon, és nem említette az átalakításokat. Mennyibe kerülhetett mindez? Erre volt? Már majdnem felfortyan az agyvizem, mikor más vonja el a figyelmemet. Egy ismeretlen öregasszony fekszik az ágyon.

- Csókolom. A nagymamámat keresem.

- Én vagyok, kisfiam!

- Ööö… Ez valami tévedés? – kérdezem az ápolónőtől, aki közben felszívódott.

Kimegyek a konyhára, ott sincs. Nyilván elment, hogy ne zavarjon minket. Az ajtót bezárta. Tisztán emlékszem, hogy nagyanyám neve volt kiírva. Máskor is kiadta már a szobát, de legalább szólhatott volna. Honnan tudjam, hol lakik most? Tárcsázom nagybátyámat.

- Te Gyuszi! Hol lakik a nagymama?

- Ott ahol eddig.

- Nem!

- De, hiszen most voltam nála!

Igazat beszél, még lehet érezni Armani kölnije illatát. Bocsánatot kérek, és leteszem. Visszamegyek a szobába, pontosabban a kórterembe. Felhajtom a másik három vaságy takaróját. Üresek. Közben a nagyanyámnak titulált sovány néni integet, hogy lépjek közelebb. Úgy se hasonlít jobban a mamára. A nagyi kövér, ez az öregasszony sovány. A nagyi szemüveges, ez itt nem. A frizurája se hasonlít. Persze, az arca se. Szóhoz se jutok. Kifutok az erkélyre, körülnézek. A környék nem változott. Szemben a Spar, mellette a park a kutyasétáltató szomszéddal, a mikulássapkás kislányokkal. Minden és mindenki ismerős, csak a nagyi nem! A fürdőben, ami nagyjából a régi, csak sokkalta tisztább és hyposzagúbb, hideg víz alá tartom az arcom. Talán csak lázas vagyok, elkaptam az influenzát. Vagy álmodok, alvajáró lettem. Megrázom a fejemet, veszek egy nagy levegőt, és körülnézek. Ugyanaz. Kórterem, a rácsos ágyban a vékony karú, integető nénivel. Engedelmeskedem. Leülök az ágy előtti székre. Teljen az idő, míg a nővérke visszaér.

- Hogy tetszik lenni? – udvariaskodok.

- Ne is kérdezd, Timikém? – legyint.

- Honnan tudja a nevemet?

- Huszonhat éve ismerlek, én cumiztattalak először, anyádnak nem volt hozzád türelme. Ilyenkor jönnek a nagymamák.

- De te nem is vagy a…

- Milyen régen volt! Még én se voltam ilyen vén! Még elég volt egy bot a járáshoz! – sóhajt – De a nagyapád tudta, hogy ez lesz! Hogy mi a lelkünket tesszük ki, és ti, ha felnőtök meg se ismertek minket!

- De…

- Semmi, de ilyenek a fiatalok! Bezzeg az én időmben még… de mindegy, itt a bejgli, neked sütöttem, vegyél.

- Honnan tudta, hogy jövök?

- Megérzik ezt a nagymamák.

Felesleges lenne vitatkozni, a szenileket, ahogy Jehova tanúit, úgyse lehet eltéríteni a hitüktől, inkább kikapok a tálból egy süteményt.

- Diós, mert tudom, hogy a mákosat nem eszed meg!

Nagyanyám alaposan kioktathatta. Jobb bele se gondolni, miket mesélhetett neki. A szokásos hazugságot állítólagos terhességemről, és külföldi tanulmányaimról.

- A szobatársak milyenek? – kérdezem csámcsogva.

- Egyedül vagyok itt.

- Tessééék?

- Nincsenek szobatársak. Csak a tévé, Esmeralda és Fiorella.

Ennyire lebutult volna, hogy nem emlékszik a többiekre? Ilyen korban megesik.

- Hány éves tetszik lenni?

- Hetvenhét.

Pont annyi, mint nagyanyám. Lehet, hogy ez itt a Hetvenhetesek Klubja.

- A kezével mi történt? – mutatok a kötéseire.

- Semmi, csak felfalnak.

- Mik?

Hallgat. Biztosan a ráksejtekre céloz. Talán tényleg ő az, csak nem ismerem meg a betegség miatt. De miért titkolták el?

- Nézd, a lábamon sincs már hús. Egészen feláldozza magát az ember a gyerekeiért.

Nincs a két dolog közt összefüggés, a néni most már nyilvánvalóan nincs magánál, felesleges tovább maradnom. Veszek még egy sütit. A töltelék piros, az íze fanyar.

- Áfonyás? Ribizlis? – kérdezem.

- Jézus is magát adta – suttogja.

- Nem vagyok vallásos.

- Elég baj az, fiam.

- Lány vagyok! – csattanok fel.

Mintha nem is hallaná, fátyolos tekintettel mered maga elé.

- Elszívjátok a véremet. Te, meg anyád.

- Anyám meghalt.

Ezt nem tudja. Végre valami, ami azt bizonyítja, hogy nem ő az!

- Én is meghaltam!

- Dehogy, dehogy, nagyi, nagyon is élsz! – megyek bele a játékba.

- Nem hiszed?

- Nem. Van halotti bizonyítványod?

- Az még nincs. De ezt nézd! – azzal elődugja lábát a takaró alól. Legurgatja róla a gézt. Ami marad: egy csupasz, fehér sípcsont.

Egy krokodil nevű drogról szóló dokufilmben láttam hasonlót. De az öreglány maximum az inzulinnal szúrja magát. Talán csak szórakozik velem, megbosszulni gyerekkori csínytevésemet, mikor egy gipsz koponyát tettem az ágyába. Erről lehet szó, nyugtatom magam.

- Hová lett a hús a lábadról Nagyi?

- Most is azt falatozod, drágám! – bök a süteményes tálra.

Öklendezek. Valóban, az utolsón már nagyon érződött, hogy valami nincs rendjén. Rágós volt és olyan… Mint egy hamburgerhús. Azt hittem, csak sokáig tárolták, azért ilyen. De olyan éhes voltam, hogy nem törődtem vele, befaltam.

- Miért nem mondtad? – ordítom sírva- Ez nem ér, tudnom kellett volna az igazat!

- Mert ti beszámoltok nekem az igazságról? Egy fenét! Az újságból tudom meg, hogy a Bendegúzból maffiózó lett, és azt, hogy egy nővel élsz együtt!

Elszégyellem magam.

- Mi ez az őrület? – üvöltöm a rácsos ágyat rázva.

- Ez a nyers valóság. A húsommal etettelek titeket. De míg nem tudtad se szerettél.

- Miért vártál karácsonyig, hogy elmondd?

- Ha ismernéd a Bibliát, tudnád.

- Miért nem húsvétkor?

- Mert addigra mára a csontom is elrágcsáljátok. Nézd, csomagoltam az új kutyádnak is.

Undorodva nézek a csomagra, számban érzem a régi csibecombok ízét, majd kifordulok a szobából.

- A pénzt itt hagyod? – szól utánam rekedten.

Visszapattanok.

- Erre mind hallgattok. Tessék, itt van a vánkosom alatt. Minden iszonyodásomat legyőzve, fél szemem behunyva nyúlok a párna felé. Kitapintom a bukszát. Megvan, már az enyém! Kihúznám a kezem, de nem megy. A fehér vasrácsok, mint egy csontváz a szerveket, fogva tartanak.

 

• Zsidó Ferenc

 

Huszonnégy

(regényrészlet)

 

 

Nem számított, hogy éjszaka van. Határozottan kopogott. Sima László készségesen engedte be, mintha már várta volna. Hellyel és kávéval kínálta.

Vajda Gergely nem zavartatta magát, helyet foglalt, a kávét is elfogadta, arra gondolva, hogy az övé, ami a termoszban van, jó lesz később.

– Mindig olyan jólesik kávézni éjszaka – mondta, hogy mondjon valamit.

– Nekem is.

– Nem tud aludni éjszaka?

– Nem akarok. Vagyis…

– Miért?

– Dolgaim vannak… Különben is, egyedül nem jó aludni. Nehéz…

Persze, az öreg Sima László egyedül él. Ez volt minden, amit Vajda tudott róla. Igaz ugyan, hogy egy ízben a szomszédasszonyuk (épp egy kis kölcsönért ugrott be hozzájuk) szóba hozott valami különös tragédiát Sima László életében, de ő és a felesége olyan tekintettel nézett rá, hogy jobbnak látta elhallgatni, s egy-kettőre távozni. Azóta kerüli őket, a kölcsön megadásáról is elfeledkezett. Vajda most már kissé bánta, hogy nem hallgatta végig a szomszédasszonyt, ha a történetet ismerné, jobban lehetne irányítani a beszélgetést, de talán még így sincs veszve minden.

– Ej-ej… – nézett szembe az öreggel fejét csóválva Vajda. – Hovatovább ez az álmatlanság is népbetegséggé válik… – tette hozzá, csak, hogy mondjon valamit.

– Igen, mert megérdemeljük…

– Ezt hogy érti…?

– Mert… – nyögte bizonytalanul Sima. – Mert mindenki, én is…

– ??

– Á… á…

– ??

– Nem is tudom…

– ??

Na, a beszéd, az egyszer nehezen megy!, állapította meg Vajda magában. Csak kuporgatjuk, gyűjtjük…, kifelé nem merjük engedni…, mert az rosszabb, mint a vetkőzés, jajj, szégyenlősek vagyunk… nattyon… Elő hát a harapófogóval? Vagy mi lesz ebből az egész riportosdiból?

– Na, jöjjön, tegyen cukrot a kávéjába… – váltott Sima, s közben legyintett, valahogy úgy: hagyjuk, nem érdemes.

– Mit akart az előbb mondani? – csökönyösködött Vajda a cukortartó után nyúlva.

– Hát… semmit…

– Semmit…?

– Csak… hogy ez a… gonoszság…

– Gonoszak vagyunk?

– Igen, vagyis nem is… csak… olyan…

– Milyen?

– Olyan…

– Valami nyomja a lelkét? – tette föl Vajda a kissé türelmetlen, és csöppet sem tapintatos kérdést, miközben óvatosan benyúlt a táskájába, hogy a diktafonját működésbe helyezze.

– Hát… úgy is mondhatnám… – kevergette elmélázva a kávéját az öreg.

Egy rendet hallgattak, kávéjukba kortyoltak.

– És…? – noszogatta aztán tovább Vajda az öreget.

– Tudja – folytatta az megremegő hangon, mint aki rég vár erre az alkalomra, s most izgatott – fontos elrendeznivalóm van…

Itt elakadt, mint aki nem tudja, vagy nem meri folytatni mondandóját.

– Kivel? – kérdezett vissza Vajda.

– Istennel. Vétkeztem vele szemben, de megbántam. Most azon vagyok, hogy kérjem bocsánatát. Hogy oldozzon föl engem. Mert így nem lehet élni…

Ezt szégyenkezve mondta, lehajtott fejjel. Vajda Gergely kezdett beindulni. Vajon, mi miatt emészti magát ennyire ez az ember? Mindenesetre látszik rajta, hogy belső kényszert érez kínjai kimondására. Milyen jó, hogy ide jöttem! Talán – jött tűzbe egyre jobban – megtudok valamit Isten és ember feloldhatatlan titkairól! Vagy… Francba – hűtötte le máris magát –, még el sem kezdtem a dolgot, máris milyen patetikus hangulatba kerültem…

– Isten jóságos – mondta aztán nem túl nagy meggyőződéssel, csak azért, hogy szóra bírja az öreget. Újabb egyenes kérdéssel a dolgok elébe menni nem merészelt, attól félt, ha nem tudja fenntartani a bensőségesség látszatát, elriasztja a vallani akarót. Mert, ha viszony van Isten és ember között, az csakis bensőséges lehet.

– Igen, jóságos – hagyta helyben Sima László tétován –, de aki a legnagyobb bűnt követi el vele szemben, aki a nevét hiába veszi a szájára…

– Hiába…?

– Nézze, világéletemben hívő ember voltam, akárcsak a feleségem, nyugodjon békében szegény…

– Nyugodjon békében – rebegte Vajda Gergely is zavartan. Csak ekkor tudatosult benne, hogy a személyes tragédiák napfényre hozása kínos is lehet.

– Falusi származású vagyok, akárcsak megboldogult feleségem. Békésen éldegéltünk az apámtól örökölt házban, szerettük egymást, féltük az Istent. Vasárnaponként eljártunk templomba, otthon mindennap hálát adtunk az Úrnak, hogy élünk és egymásé vagyunk. Ebédkor és lefekvéskor is imádkoztunk. A fennvaló meg is segített, gyarapodtunk szépen.

– Milyen gyarapodásra gondol? – szólt közbe Vajda Gergely meggondolatlanul.

– Milyenre? – csodálkozott el az öreg. – Hát új csűrt építettem, a pajtát kitataroztam, a városból vízpompát hozattam, bevezettük a vizet, elkészítettük a fürdőszobát…

Mindezt nagyon szomorúan, révedező tekintettel mondta, utána kis időre elhallgatott.

– No, de – folytatta kisvártatva –, hogy szavam ne feledjem – és Vajda Gergely ebben valami szemrehányásfélét vélt felfedezni –, volt nekünk a szobában, az ágyunk fölött egy szép, rézből öntött Krisztusunk. Esti imánkat mindig feléje fordulva mondtuk el, miután befeküdtünk az ágyba. Ez a feszület…

– Már nincsen meg? – kérdezte Vajda Gergely, mert gyorsítani szerette volna az elbeszélés ütemét. Utóbb jött rá, hogy kérdése a sietős, rossz artikuláció miatt állításnak tűnhetett.

Az öreg megütközve nézett rá:

– Honnan tudja?

– Mit honnan tudok?

– Hogy elástam…!?

– Elásta?

– Igen, a feleségem halála után.

– Nem tudtam.

– Csak megérezte? Hát ilyen nagy Isten hatalma?

Sima László immár szinte eszelősen folytatta történetét, mint aki meg van győződve arról, hogy úgysem hallgathat el semmit:

– Elástam, így akartam megbüntetni Istent azért, amit a feleségemmel tett. Utóbb jöttem rá, hogy ezzel magamat büntetem. Isten mindig tudja, mit kell tenni, ezzel szemben mi, emberek…

– Mit tett Isten a feleségével?

– Régen így mondtam: megölte. Ma már nem így gondolom.

– Mi történt, hogyan történt? – kérdezte Vajda Gergely enyhe irtózattal a hangjában. Az istenfélés és istenkáromlás különös kettőssége megmagyarázhatatlannak tűnt számára.

– Egy búcsú alkalmával… A feleségem épp gyengélkedett, az ágyban volt… Gyakran elővette valami asszonyi gyengeség, talán ezért nem lehetett gyermekünk se, ezért adtuk minden szeretetünket Istennek…

– Arra nem gondoltak…

– Nem – vágott közbe az öreg, mint aki tudja, mi következik –, sosem haragudtunk Istenre Sárám terméketlensége miatt, sosem vádoltuk őt. Inkább arra gondoltunk, azért kellett így legyen, hogy teljes szívünkkel Isten felé fordulhassunk.

– Na, és…? – próbált visszakanyarodni Vajda Gergely a történethez.

– Búcsúkor nálunk mindig vásár van. Egyedül kellett elmenjek a vásárba, a feleségem nélkül. Gondoltam, ha már a templomba se tudott eljönni, hát választok neki egy szentképet vásárfiának. Hazavittem, nagyon megörült a képnek, azt mondta, már régóta szerette volna, ha a konyhában is van valami, amire keresztény embernek jólesik rápillantani. Megkért hát, szegezzem föl. A hálószobába a konyhából kellett bejárni, egy fenyőgerendából rakott fal választotta el a két helyiséget egymástól. Kimentem, szeget, kalapácsot vettem elő, szemmel beállítottam, hogy hova kell kerüljön a kép, s verni kezdtem a szeget. Négyet-ötöt üthettem rá, amikor a szobából furcsa kiáltást hallottam. Gurgulázó kiáltást. Ma is a fülemben van… Befutottam a szobába, hát a súlyos, öntött Krisztus az ágyon hever, a feleségem mellett, neki pedig éktelen seb tátong a fején.

– Hogyan történhetett? – dermedt meg Vajda Gergely.

– Hogyan…, hogyan… A Jóisten a megmondhatója… Abba a gerendába kezdtem verni a szeget, amelyikbe a szoba felől a Krisztus is föl volt erősítve. A kalapácsolástól rázkódott a gerenda, a Krisztus megmozdult, s olyan szerencsétlenül esett a feleségem fejébe, hogy a sarka bezúzta a halántékát. Ha nem pont a sarka üti meg, életben maradhatott volna, mert azért nem volt olyan súlyos…

– Úgy látszik, így kellett történnie – mondta Vajda Gergely bárgyún.

– Igen. És ha elgondolom, hogy mindez búcsúkor, egy szentkép felszegzése közben történt, s a szobor egy olyan asszonyt pusztított el, akinek az Isten mindenkinél fontosabb volt…

– Mi történt utána? – nógatta Vajda Gergely az öreget, attól félve, ha elhallgat, búskomorságba esik, netán sírni kezd, s akkor ő is…

– Azt mondtam, nincs Isten. Mert, ha van, ilyesmi nem történhetett volna meg. Sárámat eltemettem, a pappal a temetés után összevesztem, a Krisztus-szobrot elástam az erdőben, a szentképet pedig földobtam a kamra legfelső polcára. Aztán annyira nem találtam a helyem az üresen maradt házban, annyira rossz volt szembenézni a falutársakkal, kiknek együtt érző tekintete mögött valami érthetetlen kárörömöt véltem fölfedezni, hogy jobbnak láttam a házat eladni, s onnan eljönni. Éppen akkor adták át itt ezeket a lakásokat, volt egy kis spórolt pénzünk, a ház árát fölpótoltam, azóta itt vagyok.

– Hány éve történt mindez?

– Tizenegy – mondta az öreg, és nagyot sóhajtott.

– És azóta?

– Egy ideig gondolni se akartam Istenre, hallani se akartam róla. Ha a számra vettem nevét, az káromlás volt.

– Aztán?

– Aztán lassan megváltoztak a dolgok…

– És a Krisztus-szobor?

– Néhány éve elmentem, hogy megkeressem, de nem találtam meg…

– Miért akarta megtalálni?

– Mert rájöttem…

– Mit gondol, mi lett a szoborral? – vágott a szavába Vajda Gergely. 

– Nem hiszem, hogy ember akadt volna rá…

– Hát akkor?

– Gondoljon, amit akar…

– Mire jött rá? – kérdezett vissza ekkor Vajda Gergely, mintha azt akarná jelezni, hogy erről nem gondol semmit…

– Hogy az figyelmeztetés volt. Isten figyelmeztetése. Mert mi azt hittük, hogy teljes szívből szeretjük, pedig valójában nem őt szerettük.

– Hanem?

– Nem tudom. Csak azt, hogy nem őt. Magunkat bizonyosan. S akkor a szentképek tisztelete bálványimádás.

– Mikor jött rá arra, hogy nem őt szereti?

– Mikor, mikor! – szisszent fel ingerülten az öreg –, újságíró létére okosabb embernek képzeltem magát! Hát akkor, amikor elhagytam, elfordultam tőle.

– Na, és mi van most?

– Keresem az utat visszafelé, de nem találom. Azt megértettem, hogy a feleségemmel nem jól közeledtünk feléje, azt azonban még mindig nem tudom pontosan, hogyan kell. Pedig nagyon szeretném. Az volna az egyetlen…

– Isten biztosan megmutatja a helyes utat – állította tétován Vajda Gergely.

– És ezt épp maga mondja? – nézett rá bosszúsan Sima László. A megnyugvásnak azon fuvallata, mely vallomása után arcát megérintette, hirtelen szertefoszlott.

– Miért, én…? – kérdezett vissza némi éllel a hangjában Vajda, de az öreg leintette.

– Hagyja, nem akarok személyeskedni. Csak arra céloztam, hogy például itt ebben a mi kis lépcsőházunkban is mennyi felesleges küszködés van. Pedig csak rá kéne bízni Istenre a dolgokat…

– Igen… – mondta Vajda nem túl nagy meggyőződéssel.

– S elgondolkodni, hogy miért… Miért jelent meg a gonoszság az életünkben? Mert oka van annak…

– Kire gondol?

– Akárkire… Mindenkire…

– Mégis…?

– Csak egy példát mondok… Ott né, Szépék, a negyediken, hogy szenvednek, hogy küzdenek…

– Kivel?

– Hagyja, nem ez a lényeg! Hanem az, hogy meg kellene értsék: a gonoszt nem legyőzni lehet, hanem megszelídíteni. Például imával.

Megszelídíteni, a francba, már megint ezt a hülye kisherceg, morogta magában Vajda.

– Vagy ott van Menyhárt Gizi… Ha tudna megbocsátani, elengedni, neki is sokkal jobb volna…

– Ne haragudjon meg – szakította félbe Vajda –, de valamit nem értek: ha ilyen jól tudja, hogy nekik mit kellene tenniük, akkor…?

– Nálam egy kicsit már késő… De ha lett volna, aki ezt megmondja nekem tíz évvel ezelőtt… Sajnos nem volt… Például ebben a lépcsőházban nincs senki, aki jóban lenne Istennel… Hát nem szomorú…?

– Hát, azért még…

– Aki Istenre bízta volna életét…

– A ma embere kereső típus…

– Ugyan már, ez csak egy kibúvó! Szépítgetjük az istentelenséget…

– Annyi új kihívás van, a vallásban az ember már nem találja meg a válaszokat… – mondta kis sértettséggel a hangjában Vajda: bosszantotta, hogy magyarázkodnia kell. Valahányszor összehozta a sors egy hívő emberrel – szerencsére (?) elég ritkán –, Vajda mindig kínosan érezte magát, mert az ő hitetlensége teljesen passzív volt, ami mellett nem nagyon tudott érvelni, így, ha vitára került a sor, alulmaradt. S alulmaradni pedig nem szeretett. Hogy ezt elkerülje, újabban azzal a „poénnal” vágta ki magát, amit még nagyanyjától hallott, hogy jobb, ha hiszünk Istenben, s utólag esetleg kiderül, hogy nincs, mintha nem hiszünk, s kiderül, hogy van; de most ezt Simának valahogy szégyellte „elsütni”. Érezte, hogy bántaná az öreget.

– Pedig a válaszok csakis Istenben vannak… – mondta az meggyőződéssel.

Vajda hallgatott. Most mondja ki kereken, hogy számára ez a téma ciki? Kínos? Üres kávéscsészéjébe bámult, hogy ne kelljen az öreggel szembenéznie, s arra gondolt, hogy túlságosan mélyen gyökerezik benne a kétely. Pedig volt alkalom, hogy szinte irigyelt valakit, amiért olyan mélyen tudott hinni, s ez erőt adott számára. Ő azonban képtelen volt erre. Eszébe jutott egyetlen Isten-élménye, ha az volt egyáltalán: Rómában, az örök városban, miután végigjárta a Vatikánt s a többi nagy szent templomot, s nem érzett semmit, a nap végén fáradtan betért egy kis, eldugott, lakótelepi templomocskába, inkább pihenésképpen. Beült egy padba, halk gregorián a hangszórókból, félhomály, gyertyaszag, és akkor meglegyintette valami lágy fuvallat, egyszerre erős, boldog sírás lett úrrá rajta, furcsa extázis. Ezt nevezik vallásos révületnek? Vagy csak a fáradtságtól eltompult érzékek játéka volt? Mindegy. Múló hangulat. Azóta se…

– Azért hoztam szóba ezt a dolgot – folytatta megcsendesedett hangon Sima –, mert úgy gondolom, hogy az értelmes emberek előbb-utóbb belátják, hogy…

– Á… á… Én nem is…

– S én magát értelmes embernek gondoltam… – folytatta az öreg, Vajda tétova közbevetését meg sem hallva.

– Gondolt? S ezek után…?

– Majd rájön maga is a dolgokra…

– Csak ne legyen késő…

– Hát igen… Ha mindenki rájönne, hogy más esélye nincs, mint a szeretet…

Már megint kezdi a szirupot, cöccentett kelletlenül magában Vajda.

– Sajnos úgy elvadult a világ… – folytatta az öreg.

– Azért nem kell annyira félteni a világot, na! – vetette ellen Vajda.

– Nem-é? Nézze csak meg a betegségeket! Egyre több testi nyavalyától szenvedünk, de betegek a növények is, elszaporodtak a kórokozók… Miért? Mert itt bent vagyunk betegek!

– Ez azért túlzás…

– Hát nem ez van mindenütt? Szeretetlenség, gonoszság… Tudta-e, hogy még szaga is van a gonoszságnak? Ha bemegy egy lakásba, egyszer az orrára figyeljen!

Francba ezekkel az okoskodó teóriákkal!, gondolta Vajda bosszúsan. Bezzeg, prédikálni másnak tud, de a saját ügyét nem tudja elrendezni…

– Csak azt nem értem… – akart rákezdeni, de az öreg leintette:

– Hagyja, ezt már mondta! Én olyan bűnt követtem el, amit csak halálommal oldoz fel a Jóisten. Ha feloldoz egyáltalán…

– Nem olyan nagy bűn a magáé…

– Nem? Nagyobbat el sem tudok képzelni…

Vajon takargat még valamit ez az öreg?, morfondírozott magában Vajda. Nem mondott el mindent? Valami még nyomja a lelkét?

– Én ehhez nem értek annyira… – nyögte ki aztán tétován.

– Nem ért? Mint a viccben, mi? Nem idevalósi…

– Hát, én nem foglalkoztam…

– Pedig jó lenne, ha Isten dolgaival mindenki foglalkozna…

– Nézze! – váltott keményebb hangnemre Vajda –, én örülök, hogy maga hisz, s hogy ez jó magának, de ne akarja rám kényszeríteni…

– Dehogy akarom én kényszeríteni… Nem is lehetne… Magának kell akarnia, erősen… Sokszor az sem elég… Lám, én akarom, s mégsem…

– S akkor? Akkor meg miről beszélünk? – kérdezte Vajda, némi éllel a hangjában.

– Nem is tudom, hogy érdemes-e beszéljünk bármiről is…

Sima László elhallgatott, nagyot sóhajtott.

Vajda Gergely kezdte kínosan érezni magát, s hogy a lassan kellemetlenné váló helyzetből kimeneküljön, kapta magát, s arra hivatkozva, hogy már nagyon késő van, elhagyta a lakást. A kávét elfelejtette megköszönni. Érezte, csalódást okozott az öregnek.

– Vajon mit várt tőlem? – töprengett az ajtó előtt megállva, hiányérzetével birkózva. Keserűen állapította meg, hogy újabb történettel gazdagodott, a megoldáshoz azonban nem került közelebb. Az nem jutott eszébe, hogy azt sem tudja pontosan, mit szeretne megoldani.

Aztán megvonta a vállát, valahogy úgy, hogy erről ő nem tehet, s máris az újabb fejezetre kezdett koncentrálni