• André Ferenc

szerpentin

 

ha még egy kanyart ilyen gyorsan
veszünk be, akkor kifolyik belőlem
minden, amit a nagyi belénk
tömött, nem bírom már magamban
tartani a cipőt, ami túl kicsi volt,
de hordtam egész héten, nehogy
megsértődjön, és esténként
vattába áztattam a sarkam és
a lábujjaim, és kinyitottam
az ablakot, hogy szellőzzön
ki az izzadtság és a vérszag,
bár azt nem utáltam, csak féltem,
hogy megtudja, szóval kérlek,
ne menj ennyire gyorsan, mert
lecsúszik a hátamról is a takaró,
rajta van még a folt, amit
a sárga trikómból vágott ki, pedig
az volt a kedvencem, persze már
el volt az szakadva, de akkor is,
hogy vághatta szét, éreztem mindig
amikor hordtam, még rajta a szárító
nyomát, mint a bordáim, olyan biztos
és kiszámítható volt, úgyhogy
kérlek ne menj ennyire gyorsan,
mert ezt már nem bírom megemészteni,
tényleg nem, a tükörben minden
túl kicsinek látszik, és én utálom
a szerpentineket, mert megbízhatatlan
minden autó, ami követ, ahogy gurulunk
kifele a kígyó gyomrából, és a kígyó
is kúszik kifele az én gyomromból, legalább húzd
az ablakot lejjebb, hogy fújja ki a
szél a hajamból a kolbász szagát,
amit titokban adott ide nagyi,
nehogy andrás tata meglássa,
és fújja ki a mustár illatát és fújja
ki azt, hogy nem ismerném fel
a fényképekről sem, és fújja ki azt,
hogy nem tudom, hogy mi közöm
volt hozzá, fújja ki az asztal lábát,
amiről ettük azt a húslevest,
ami, csak a nagyanyám belehullott hajszálai
és a kezével gyúrt galuskái miatt
volt olyan, amilyen, hogy essen le
az akasztóról a kalap, mert annak
nincs helye ott, nem szabadna ott
lennie, mint a fájásnak a hátban,
mert elaludtam a kanapén egyszer,
és azóta a kanapé minden sajgása
átköltözött a gerincembe, és fújjon
le mindent, amiért nem tudtam
megharagudni, hogy a bátyám nevén
szólított, és menjünk már inkább
gyorsabban, nem számít, mi
folyik még itt, csak érjünk haza,
köpjön ki végre a kígyó az ágyamba,
hogy javítsanak ki a rugók
minden görcsöt a gerincből,
mindent, amiről azt mondom,
ismerem, pedig még a nevét
is csak márványról tudom.

 

 

gyomormosás

 

csakk annyit tud róla, hogy felette
lakik a másodikon, mindig
nyikorogtatja az ajtót,
csoszog, és gyakran hasad a padlón
a porcelán, ezt ismeri, és képzelt
meztelenségét, néha arra gondol,
hogy majd egyszer meglesi és közben
lenyel egy pohár mosóport és
buborékok jönnek fel a szájából,
ahogy habzik és köhög, ez igazán
felizgatná, mindegy, hogy szőke
vagy barna épp, vagy megint
vörösre festette a haját, mert
ez a legbensőségesebb viszony,
a távolság a habzó száj és az
erekció között, ahogy a gyomorból
felkúszna a váladék az orrüregbe
is, ettől tiszta lesz minden, illatos
lesz a nyála, ez a legszebb halál,
erre gondol csak, és elképzeli, hogy
ha nem volna így tele a szája,
akkor mesélhetne neki,
ő minden apró részletre
visszakérdezne, mert ezek a nők már
ilyenek, nem figyelnek, csak kérdeznek,
míg közben felfut a szemük, mint
lila harisnyákon, és ekkor fogja el a hányinger,
ahogy serceg fogai közt a mosópor,
nem a legjobb, de gazdaságos,
csak barackillatú, ezt gyűlöli,
és elkezd csengeni ekkor a telefon,
belezörög a krákogásba, de tudja, hogy
csak az anyja, mert ki más is, meg
a szomszéd kopog fel néha, mikor
túl hangosan nézi a pornót, és ekkor
hányi kezd, a legszebb öklendések
ezek, tiszták, mint a haldoklók
tekintete, a mártíroké, és ő csak követi a ritmikát,
a felérkező borsódarabok, ahogy
szétfröccsennek, mintha kottából olvasná,
úgy kimérten krákog is mellé néha,
így áll össze az egész, ez a bensőséges
viszony, ez a privát harmónia, és ekkor
még elképzeli, hogy a nő, ha volna férje,
biztos minden reggel leszopná, és ez
megnyugtatja, ezért lefekszik a
konyhapadlóra, prüszköl, könnyezik,
nyúlik a taknya a földön, kicsorog belőle
már minden csepp iszony, és már csak
azt hallgatja türelmesen, ahogy az ablak
előtt galambok pengetik a szárítókötelet,
míg az utolsó bugyi is lehull a sárba.

 

• Kántor Zsolt

A gordonka a villamosra rezonál

 

Érkezik a szentjánosbogár
Pókháló-hárfán és pitypang-hegedűn
Játszik a fuvallat akár cérnával a tű
Bariton gospel folydogál

 

Ruth karjai közt fonott kosár
Mandula és olíva
Rejtély van a lelkébe írva
Lassan aszú borrá érik a nyár

 

Jön a kék ág lila levél fagy a szár
Ablakpárkányon kapirgál a vágy
Hidegen hagyja az illat az eszme

 

Mert legszívesebben elkeseredne
Majd kicsattan az álmodozástól a teste –
Nem számít már hű-e szent-e?

 

Magányát magáénak érzi este
De reggelre nem elég ez se –

 

Mítosz főhajtása Logosz előtt

 

Megjelent álmomban Duchamp a dada-baba
a fésű és a ruhafogas párbeszéd – szülőágyában
fogant mítosz
a vállfa és a palackszárító egymásnak esett
a csészék között a komód mélyén
hallható volt tisztán
Arp és Max Ernst
csöndes dialógusa a könyvespolc mögül

majd Miró és Magritte fogott kezet holdudvardudvák között

 

az este és egy hisztis esőcsepp
mint a fejfájás és a folyó
a lábak és az elme
mind reflektálnak egy akkumulátorra
az értelemmel és a kíváncsisággal
megspékelt elektronika kiáradására
ahogy két szép női kéz
egy vizes frottír anyagból kicsavarja
a nedvességet
mi végett?
s az ágyterítő gyűrődéseit kisimítgatja
a ráncokat elrendezi mintha ettől függne valami
nagyon elemi
és közben pirulákat nyel le
önti a poharába a nyarat az éjszaka

 

s a nő is
a tojássárgáját és a mézet
a whiskyt és a répapépet –
mert az egekben a kiállítás soha nem ér véget

 

• Petőcz András

Teraszon, ezerféleképpen

 

Kimegyek a teraszra, kiszellőztetem a fejem, teleszívom a tüdőm

friss levegőéggel, mondod, közben pakolsz, teszel-veszel, az új adag

mosást teregeted, rendet raksz, mert, ahogy szoktad mondani, nem

bírsz rendetlenségben létezni, mindennek a rend az alapja!, lassan

el is hiszed magadról, hogy ilyen precíz és pedáns vagy, pedig csak 

nyugtalan és bizonytalan, semmi más, nem találod a helyed, túl

                                                                                                                       sok

volt mindaz, ami rosszul érintett az utóbbi időben,megijedtél talán,

de az is lehet, hogy ez csak a látszat, változatlanul erős vagy,

téged nem győzhet le senki, arról mesélsz, gyerekkorodban hogy

mentél szembe a széllel, milyen győzelem volt, legyőzni a szelet,

mellkasod nekifeszítetted a levegőnek, a levegőégnek, és élvezted,

hogy legyőzöd az ellenállást, meghátrálásra  kényszeríted magát

a természetet, mindenkinek bebizonyítod, hogy te vagy az erősebb,

te vagy az, akit nem lehet legyőzni,
                                                           a nyári széket majd hozd be, árt
neki a hideg, meg az eső, mondom én, kissé egykedvűen, majdnem

közömbösen mondom mindezt, pedig elvileg tudom,hogy azért

akarsz egyedül lenni a teraszon a hűvös, decemberi estében, mert

nagyon elfáradtál, émelyegsz és szorongsz, mindenből eleged van,

kint a teraszon aztán a mélységet bámulod, elképzeled, milyen is

lenne, ha fellépnél a korlátra, és leugornál, hogyan is torzulna el

a tested, "nem a zuhanásban, sem a szétlapuló testben", suttogod

magadban, aztán még ezt is: "a folyamat, ahogy eljutunk", de nem

fejezed be, nem akarod befejezni, ezt most ezerféleképpen értjük,

rágyújtasz egy cigarettára, aztán el is nyomod, nem azért, mert

az egészséged félted, csak éppen olyannyira hamis, színpadias,

hogy jön ide a cigaretta?, sehogy, a semmi jön ide, igen, így van,

a semmi érkezik ide, bámulod a semmit, és megnyugszol lassan.

 

 

Mert Istennek így

Mert Istennek így tetszik, mondod, ezért így kellene
tenned, hiszen így a helyes, az a helyes, ami Istennek
tetsző, ezt szinte már kiabálod, azt nem mondod meg,
hogy honnan is tudod, honnan is tudhatod, mi is tetszik
Istennek, vagy mi nem, talán azt tudhatod, hogy mi is
tetszik neked, talán ezt az egyet tudod, de, hogy Isten
mit is gondol a cselekedeteimről, azt, nem is tudom,
azt talán mégsem tudhatod, persze, igazad van, igazad
lehet, íme: erkölcsi törvény bennem, a csillagos ég pedig
felettem, suttogom magamban, próbálok úgy cselekedni,
ahogy mondod, közben figyelem, ahogy nő a szemedben
a kétségbeesés, mint másban az idegen anyag, növekszik
a harag, apámban nőtt így a pusztulás, szorongásaiból
koporsófedelet épített magának,
                                                          nekem is tetszik, ami
Istennek tetszik, válaszolom, csak ezért, hogy lenyugodj
végre, nézem, ahogy dobálod szerte a lakásban mindazt,
ami a tiéd, pólókat, bugyikat, melltartókat, harisnyákat
hajigálsz ki a szekrényedből, egész kupac, mit kupac,
egész hegy van már körülötted, ahogy dobálod a ruháidat
szerte, figyelem, lassanként fölébed magasodik minden,
már nem is látsz ki a kupacból, a ruha-hegy betakar,
Istennek nem tetszik az, hogy ennyire ideges vagy,
mondom magamban, ahogy nekem sem tetszik, látom,
benned is növekszik az idegen anyag, miként apámban
növekedett, növekszik benned a pusztulás, mi ez a vágy
a pusztulásra?, vajon tetszik-e ez a vágy Istennek?, kérdem,
miközben tudom, figyeli robbanás előtti feszültségeink.

 

• Csepcsányi Éva

Légüres térben lobog a nyár

 

Ketten fekszünk a réten, ibolyák nőnek hajunkra.

Félek, a merész maszkulinmagányba,

a protokollcsöndbe kérsz helyet, s ami jön,

nem a szenteltvíz tengermélyi csöndje.

 

Métely és áhítat nélküli hétköznapok,

pedig a lélek örökkön énekel.

Nem tudom, mit csinál még

az öntudatlan sötétkékben,

a szentélyben,

 

ahol az extázis születik,

ahol megátalkodott istentagadás és vértanúság születik,

ahol cinizmus és nihil születik,

ahol a stigmák és hangtalan meghalások születnek.

 

a fakó és szűz testek föllobognak az éjben,

Isten látja, jó, amit alkotott,

és látja, mennyi szentséges bájt adott a nőnek,

akit a férfi mindörökké áhít.

 

könnyen fogan, nehezen marad az ember,

ám, aki megkapaszkodik,

őrzi üres szekrények dohos hidegét,

barna és sárga képeket szorít mellkasához:

holdkőből készült gyöngyöket és tarkabarka tarisznyákat.

 

                         megnyílt

        mintha                        nem is

                           virág

lenne                                            minden

                          az ég

   nem is                                   mintha

                       rohadna el

 

 

Valami készül. Az utolsó vacsora termében

gőzölgő bárányhús, a korsókban fekete bor.

Szűz héber leányok keverik a keserű salátát.

 

Lassan minden a helyére kerül.

 

Birsalmavirág

 

Ha szavam birsalmavirág lenne,

letépném neked, mielőtt termését

a nyár kénye megaszalná,

és darazsak lepnék be.

mit adhat, kinek semmije,

és mit kapott is: kegyelem?

ki visszaadott mindent,

s ha tudna, még többet…

de a mozdulat fönnakadt a fényen:

birsalmavirág: fehér,

mint a szüzek, mint a fájás.

vadon nőtt, de ragyogó sövény óvja már.

 

 

Virágzás hava

 

Ismét elaggott este,

lassú, iszamos, elnyeli arcodat:

Tűnjek el, mint Hénoch!

Ha imára tisztulna szám,

takarjon el az este:

nászunkat senki se lássa!

a „hit hallásból ered”,

de inkább bámulni, markolni

kíván a test:  a csöndbe fülelést kerüli.

alélt, cseresznyevirágos hónapok:

a fákban megeredtek a nedvek,

a templom hűs még, akár a virradat.

 

 

Lányok fekszenek

 

Lányok fekszenek az égen

senki lányai könnyeik csillagok

ha sírnak de csak ritkán sírnak

bebújnak csigaház-magukba és

torz lények sugdosására alszanak

el míg a hó hidegsubát lök a házra

a senki lányai félnek és mindenféle

dalokkal altatják magukat.

Anyegin vár az űrben lekéste a teret

az időt ahol boldog lehetett volna

kívül került minden lehetőségen.