…át

A kert, amely a lapos félsziget
csúcsán terül el, úgy vált szigetté,
hogy átalszom az azzá alakulást.
Csupa kellék minden, a kőlapok,
az önjáró árnyék, a fény,
amely szálakra hullik a fenyven át.
Sehol repedés, ahol az augusztus elszelel.
Tűrhetetlen a forróság,
mint a költői magatartás a versben.
A figyelem végébe szeretek bele,
azon a ponton, ahol sziámi ikrekként
tapad egymáshoz két idő, a múlt és a jelen,
mivel ott jelent meg a tenger, ott,
ahol megtörtének.
Locsog éberen,
nehogy részletről részletre lépve
lábaljak kifelé,
az édenből a vízből kiálló köveken át.

…velem

Szigetre indultam, találtam fájó szárazföldet,
túl a gáton, amely a szirtig vezet,
világító tornyain az öböl világának
és a szódáspalack-kék vizen.

Diocletianus érkezik megépíteni a várost,
amelynek karja, bár védbástyát tart,
a tengerbe lóg, s nem több, mint néhány perc,
ami az időből a birtokába kerül.
Tevekaraván,
a kalifa ajándéka poroszkál keresztül Európán.
Kutyaugatás épít hídat a folyó felett
s reggelre madrigállá írja át ívét a dalnok.
A falvat a nyár lávája önti el,
miként a fagy a mélyből a követ,
darabjait, hogy tette látható legyen,
időnként a felszínre hozza.
Rabok hangját hurcolják magukkal a szerb hajók,
amíg délvidékre viszik a budai török rózsát.
Könyvvé vágyik válni minden egyszer,
vagy ha nem azzá, költeménnyé.
Műszemmé. Mauzóleummá Larnakában.

Sok másik tér és sok másik idő keveredésében
az a cselekmény nem sikerül, amelynek
vagyok tulajdona, nem futhat egyetlen szálon,
nem lesz belőlem egytömbű históriája.
Idegen anyag keveredik a sorsba mindig.

Hogy nyakamba hull két viaskodó darázs
a pinea zubogó gejzíréből,
a fájdalom láncára fogott óra,
siker, halál is kerül e sorok közé,
heverjenek a papíron
velem.