Novák Zsüliet: Sárgarigó, darázsfészek, nem is asszony, ki nem részeg (regényrészlet)
1. fejezet, ami akár Előszó névre is hallgathat
A nevem Rozmaring. Hatvannégy éves vagyok, frissen nyugdíjazva. Ebben a faluban születtem. Ha nagyon pontos szeretnék lenni, közelebb laktunk a Szamoshoz, mint Magyardűlőhöz. Egész életemben azt is mondtam, hogy Szamosmentén születtem, nem Magyardűlőn. Mert egész életemben attól féltem, találkozok valakivel, aki ismeri ezt az egész, borzalmas történetet, nekem pedig nem lesz lehetőségem ismét egy új életet keresni.
Az, hogy most mégis itt vagyok, Magyardűlőn, csak az ostoba makacsságomnak köszönhető. Annak a makacsságnak, amivel én, az igazság bajnoka felépítettem a külvilág számára egy sohasem volt gyermekkort, amit megismert a férjem, megismert a gyermekünk, akik a tudatlanok kegyetlen megérzésével azt a büntetést rótták ki rám, hogy éveken keresztül minden este elmeséljem néha ugyanazokat, néha újabb és újabb kitalált történeteimet. Senki sem gyanakodott. Egy idő után már én sem. Addig ismételgettem csínytevéseimet, míg én is elhittem. Persze, valahol, mélyen tisztában voltam vele, beteges hazudozóvá lettem. Amikor a lányom másnak mesélte a történetet, hogyan erőspaprikáztam össze kisiskolásként az evőeszközöket, a túlságosan kiszínezett részeknél még rendre is intettem és kijavítottam.
Az évek folyamán belém égett a látvány, ahogyan apámtól kérek egy szalonnás katonát sok paprikával, ő pedig a bajsza alatt mosolyogva nyújtja át nekem. Azon a falaton pedig egy olyan erős paprika volt, amitől a lélegzetem is elakadt. Lángra lobbant az ajkam, a nyelvem, majd, ahogyan kapkodtam a levegőt, még a tüdőm is. Egyszerre folyt a taknyom és a könnyem, csak hápogtam segítségért, de a szüleim csak kacagtak, kacagtak. Erre én olyan sértett lettem, hogy a hétvégére minden, de minden csípett a házban. A kenyér, amit megszeltek, az almás pite, a görögdinnye, apám cigarettája. Bármihez, amihez hozzányúltak, mart. Először azt hitték, véletlen, aztán még nevettek is, amikor már rájöttek, hogy az én mocskos kis kezem van a dologban. Pár nap múlva pedig nagyon idegesek lettek. És hiába csattant el egy-két pofon, hiába hízelegtek, nem árultam el, mi minden van bekenve erőssel. Végül apám a térdére ültetett, a kezembe adott egy paprikát és azt mondta, hogy ezt most rendezzük le egyszer és mindenkorra. Még a borostyánnyelű bicskáját is ideadta volna, hogy azzal vágjak belőle, de nem akartam. Csak tömtem be az egészet a szájába, ő pedig sírva, nevetve ette a méregerős zöldséget, én pedig a ruhám ujjával töröltem le a könnyeket, előbb az ő arcáról, majd a magaméról, amitől már az én szemem is csípett, de csak kacagtunk, kacagtunk, és olyan jó volt ez a fájdalmas nevetés, aminél se fájdalmasabbat, se viccesebbet sosem tapasztaltam. Aztán miután elárultam neki, hogy én kizárólag az evőeszközöket kentem be a paprikával és azokat mossák el, esküszöm, hogy életében olyan büszkének nem láttam, mint akkor. Ezt onnan is tudom, hogy miután elmesélte Marosán bácsi kocsmájában az esetet, a következő héten minden falubéli megsimogatta a fejem, kezembe nyomott egy almát, pogácsát vagy egy marék diót, és olyanokat mondtak, hogy jaj lesz itt néhány év múlva minden legénynek, meg hogy ha fiú lennék, én lennék itt a következő tanító. Ja, a cigarettához pedig valóban nem volt közöm. Azt tényleg ő tehette a kezével. Az ilyen részletek adják az igazság fényét.
Látják, hát ilyen aljas kígyó voltam egész életemben még a legszűkebb környezetemmel is. Csaknem elhittem, a történtek voltak életem hazugságai és a fejemben lévő az igaz. Csak a való világ lehet hamis, ami belőlem jött, azokban sosem volt semmi álnokság, harag vagy valódi bosszú, csak játék. Mindhárman szerettük ezt a mesét. Valójában annyiszor elmondtam már, hogy amikor behunytam a szemem, láttam, ahogyan kenem a késeket miközben félve tekintgetek ki az ablakon, láttam apám jóságos barna szemeit, amint jobb belátásra térít. Éreztem a durva bajszát, ahogy puszilgat a nyakamba, miközben rázza a fejét, az én gyenge bőröm pedig kipirosodik, kicsit megsérül, kicsit éget, de azt akarom, hogy ne hagyja abba soha, de soha. Álmodtam is vele. Mindig pont így álmodtam meg a történteket. Pedig apámról csak annyit tudok, hogy hát valahol biztosan kellett, hogy legyen.
Stabil erkölcsi alapokat adtam át, jó asszonya voltam férjemnek. Erős, hűséges, szorgalmas, olykor egy kicsit kemény és hideg, de ezt elnézte nekem. Ő öt éve halt meg, sosem tudta meg az igazságot. Gondoltam rá, hogy a sírjánál meggyónom, aztán úgy voltam vele, az a tisztességes, ha hagyom békében nyugodni. Ezzel csak magamnak nyújtanék feloldozást és ennyire önző végképp nem lehetek. Ha életében magamba fojtottam a dolgokat, halálában is tiszteljem meg ennyivel. Lányunk már apja infarktusa előtt Brüsszelben gyakornokoskodott, majd kint is maradt. Tudom, azt várta, hogy amint megszabadulok a munka terhe alól, kiköltözöm hozzá. Aminek nyilván az lett volna a vége, hogy az ő gyermekeinek is ugyanúgy mesélnem kellene a soha nem létezett szamosmenti gyermekkorom szép emlékeit. És habár jól tartom magam, mind szellemileg, mind fizikailag, fiatalabb már nem leszek. Egyszer csak elrontanék egy történetet és akkor az egész életem romba dőlne, ahogyan 1946-ban.
Talán meg is tudtam volna halni, így, a kitalált apám és kitalált anyám éjjelente megálmodott szeretetétől ölelve, de elmúltak ezek az áldott idők. Nyugdíjazásom első éjszakáján az igazi valóság látogatott meg. Ötven éve nem láttam azt a rengeteg vért és tüzet, amit tizenegy évesen, mielőtt el kellett hagynom Magyardűlőt.
Így hát megadom magam.
A felejtés nem létezik.
Szalay Zoltán: A vadászat
Hűvös május volt, a lehullott akácvirágok vastag hótakaróként borítottak be mindent odakint. Apám most is csak atlétatrikóban járt-kelt az udvaron, én még magamon tartottam a vékony, egérszagú dzsekimet, amelyet télen a hátsó kamrában szoktunk tárolni. Az udvaron ebben a hidegben is émelyítő illatok lengedeztek, mintha a hírnökei lennének valami boldogságnak, amely végül úgy kerül el bennünket, mint a nyári vihar, aminek csak a szele legyinti meg a gyümölcsfákat. Az apám egy szombat reggel, miközben én még a rántottámba feledkezve ültem a konyhaasztalnál, fújtatva robbant be a házba szokásos reggeli körútjáról. Körbefújtatta a házat, aztán kiment, egy szót sem szólva. Alig láttam egész nap, olykor-olykor feltűnt a gyümölcsfák ágai között, mint egy madárfészek után kutakodó macska, aztán megint eltűnt. Vagy én tűntem el, nem tudom. Este viszont megint dühösen rontott rám, mikor visszavonultam a házba a sűrű sötétség elől.
Meg fogom találni, mondta, majd kis hatásszünet után felhorkantott. Összerándult a felső ajka, és megremegett az orrnyerge közben. Ott van valahol, és én meg fogom találni, mondta, és a szemembe nézett, bár nem voltam biztos benne, hogy lát engem. Fortyogva állt még néhány percig a konyhaasztal mellett, majd visszavonult a hálószobába.
Másnap még nyálkás volt minden a harmattól, mintha macskák nyálazták volna össze az udvart, amikor apám már odakint fortyogott. Hatalmas lendülettel látott neki az ölfa szétrámolásának, mintha legalábbis az élete múlna rajta. Percekig álltam mellette, majd amikor észrevett, rám pillantott, és megint ugyanazt a horkantást hallatta, amibe összerándult a felső ajka, és megremegett az orrnyerge. Odalent van, tette hozzá, és szemével az ölfarakás felé bökött. A szép rendben sorakozó hasábok mélyéről bamba sötétség szivárgott ki, az évek hosszú során felhalmozott famennyiség agyonnyomta sűrű homály. Sötét estéken a legkülönfélébb zajok szűrődtek ki a fahasábok közül, amelyeket én mindig a kivágott fák álomszuszékolásának tartottam. Apám most egy kártevőt sejtett odalent, az embernyi magas rakás legalján. Odafészkelt valami kis dög, hogy onnan ki-kiruccanva módszeresen szétrágjon mindent a háznál, először csak a padláson tárolt diót és mogyorót, aztán a pincében a krumplit, a répát, aztán a tűzifát, aztán a házunkat… és még ki tudja, mit. Apám talán tudta, ezért szikrázhatott így a tekintete.
Inkább kimentem az utcára, hogy megnézzem, milyen vakarcsok mászkálnak éppen a környéken kosárlabdával a kezükben, amit néha fölényeskedve átpattintanak a felemelt térdük alatt. Akkoriban odaállítottam néha hozzájuk, hogy kérdéseket tegyek fel nekik a saját házukról, udvarukról, de soha nem arra válaszoltak, amit kérdeztem. Amikor megkérdeztem, láttak-e már fej nélküli tyúkot szaladni, azt válaszolták, mossam ki a csipát a szememből. Amikor azt kérdeztem, szerintük van-e olyan kés, amivel át lehet vágni egy cserebogár páncélját, azt válaszolták, bolhás vagyok. Nem jártam csipás szemmel, és nem voltam bolhás, én értettem, amit mondanak, ők nem értették, amit én mondok. Nekem azonban nem akaródzott válaszolnom nekik, amíg ők egyszer sem válaszolnak nekem. Amikor azt kérdeztem, fogtak-e már a kezükben denevért, azt válaszolták, lecsurgott a taknyom a hasamra. Kicsik voltak, a kosárlabda a kezükben nagyobb volt, mint a fejük, és ha néha véletlenül a lábukra pattintották, messzire gurult. Ilyenkor észrevétlenül odébbálltam.
Amikor hazaértem, már esteledett, és apám áthelyezte az ölfarakás nagy részét. Nem volt az aljában semmi, csak ártalmatlan törmelék, nyoma sem volt sem állatürüléknek, sem fészeknek. Apám nem nyughatott, rám nézett, és megint horkantott egyet, ami azt jelentette, most már nem állhat meg, nem engedheti, hogy az a dög túljárjon az eszén.
Folytatódott a vadászat. Apám átrakta az egész ölfarakást, és amikor az alján megint nem talált semmit, csak porhanyós törmeléket, dühösen nekilátott, hogy az egészet visszarakja. Most már azt gondolta, a kártevő vele együtt hordta át a fészkét. Gyorsabbnak kell lennem, mondta fújtatva. Nem kért, hogy segítsek, így én csak némán bámultam, ahogy dolgozik. Még mindig hűvösek voltak az esték, csak apám izzott bennük vörösen, mintha egy összezsugorodott kis csillag hullott volna le egyenesen a mi hátsó udvarunkba. Amikor távolabb álltam tőle, dideregtem kissé a vékony, egérszagú dzsekimben, amelynek a szaga kezdett beleivódni a bőrömbe. Apám késő éjszakáig pakolta a fát, mintha sosem akarna elfogyni, és amikor visszarakta az egészet, megint elégedetlenül morgott, mert nem találta meg alatta, amit keresett. Nem mondta ki a nevet, csak horkantott, és rakta tovább a fát, egy harmadik, negyedik, ötödik helyre.
Bebújtam néha a kamrába, a lecsurgatott szélű mézesüvegek és megbarnult kompótok közé, és próbáltam megkeresni a nevét a kártevőnek, amely után apám kutatott. Sorra mondtam ki a neveket, de egyik sem passzolt. Nem lehetett görény, sem menyét, azok nem horkantanak úgy, és nem lehetett patkány sem, ahogy annak barátságosabb változata, a kedves kis pele sem, szó sem lehetett mókusról vagy bármiféle cickányról, ahogy kizártam a nyestet, a nyusztot és a rókát is. Mindegyik nevet hangosan kimondtam, hogy meggyőződjek róla, nem ez az, amit apám keres. Aztán kinéztem az ablakon: apám válla vörösen világított a hátsó udvarban a szerteszét hajigált fahasábok között.
A vakarcsoktól nem kérdezhettem meg, milyen fajról lehet szó, mert úgysem válaszoltak volna. Amikor azt kérdeztem tőlük, ettek-e már homokot, azt válaszolták, az államon csurog a nyálam. Amikor azt kérdeztem tőlük, tudják-e, hogy a tyúk ugyanott szarik, ahol pisál, azt válaszolták, kilóg az egyik tököm a gatyámból. Aztán átpasszolták egymásnak a kosárlabdát, és csak akkor állhattam odébb, amikor elejtették. Volt, hogy órákig nem ejtették el.
Egyik este apám csapdákkal vette körül magát a hátsó udvarban. Épp a téli pincéből pakolta ki a ládákat, mert most azt gondolta, ott rakott fészket a dög. Azt mondta, Guszti bácsitól hozta át ezeket a csapdákat, és most már biztos meglesz. Nem mertem a csapdákra nézni, olyan volt, mintha a napba néztem volna, egyszerre vonzották is a tekintetem, és féltem, hogy ha odanézek, baj lesz. Apám szalonnadarabkákat készített elő, meg diót, és dörzsölte a tenyerét, hogy csak úgy szikrázott. Egész éjszaka az ablakban ült, és hallgatózott, hogy mikor csattan. Nem csattant.
Másnap elkezdte kipakolni a fásszínt, ahol a szerszámokat tároltuk, és fortyogva szűrte ki a foga közül, biztosan oda menekült a bestia. Ekkor már maga is gyártott új csapdákat, a Guszti bácsiéi mintájára, és alig lehetett közlekedni az udvaron és a hátsó udvaron, hogy ne lépjen csapdába az ember. Esténként még mindig hűvös volt, pedig benne jártunk már a júniusban, és úgy láttam, mintha a csillagok megszaporodtak volna az égbolton. Mint nálunk a csapdák. Hideg csend ülte meg az udvart és a hátsó udvart, csak apám káromkodása zúzta össze időnként. Nem talált semmit a fásszín alján, csak rozsdás gereblyéket és törött kapanyeleket, meg annak a fűnyírónak a maradványait, amely egyszer majdnem agyoncsapta, amikor megtört a vezetéke. Most is mintha áram járta volna át a testét, úgy világított a kora nyári éjszakában.
A kamrába bújva újra és újra elismételgettem a neveket, és kizártam minden egérfajtát és a vadmacskát és a nyestkutyát és a hódot és a nutriát is. Még mindig dideregtem este odakint, és attól tartottam, ha egyszer nem nézek a lábam elé, belezuhanok apám csapdáiba.
Apám elkezdte lebontani a fásszínt, nem nyugodott, amíg mindent ki nem rámolt, és a hátsó udvar végében nagy máglyát rakott a fásszín darabjaiból. Bámultak a szomszédok a kapanyelükre támaszkodva, de nem mertek szólni. Guszti bácsi átjött, de amikor látta, mit művel az apám, csak szívta az orrát, és nem szólt. Pattogott a tűz a hátsó udvaron, és magasra törtek a lángjai, nekem úgy tűnt, egészen a csillagokig. Én viszont így is dideregtem, hiába húztam össze magamon a vékony, egérszagú dzsekimet.
Csak július végén lett igazán meleg napközben, apám izzadva pakolta ki újra a téli pincét, hogy a darabjaira szedje. A téglákat kitolta a szemétdombra, másnap pedig már hajnalban beindította a betonkeverőt, és lebetonozta a téli pincét, egészen a földfelszínig. Aztán nekilátott ásni, és heteken keresztül nem nyugodott, feltúrta a hátsó udvart, a kertet és az udvart, és amikor kérdezték, mi lelte, csak horkantott, és közben összerándult a felső ajka, és megremegett az orrnyerge. Aztán folytatta.
Ősz elején lebontotta a kamrát, így már nem volt hova elbújnom, hogy a neveket próbálgathassam. Hamar megérkezett a hideg, és apám közben kipakolta már a tűzifát a kazánházból, és átvitte Guszti bácsiékhoz. Leszerelte a helyéből a kazánt is, és darabjaira szedte. A kazánházat is csapdákkal rakta tele. Kirámolt mindent a padlásról, és telecsapdázta, naphosszat dübörgött a fejem felett, akár valami megveszett kísértet. Nem talált semmit, de nem nyugodott.
Már novemberben lehullott az első, igazi hó. A fagy összecsapta a csapdákat az udvaron, úgy csattogtak már hajnaltól, mint egy tömeges kivégzésen. De semmit nem fogtak. Apám kint állt, még mindig atlétatrikóban, a szájából sűrű párafelleg tódult ki, és lehorgasztotta a fejét. Még gondolkodott, mit tegyen, de már megfáradt. Talán el is felejtette közben, hogy mit keresett.
Decemberre végleg felhagyott a küzdelemmel. Felszedte a csapdákat, összerakta a kazánt, visszahozta a tűzifát Guszti bácsitól, és egy enyhébb időszakban újjáépítette a kamrát is. Végre újra bebújhattam, bár már nem volt értelme tovább mondogatnom a neveket. Aztán egyszer csak önkéntelenül felhorkantottam. Pont, ahogy az apám szokott. Összerándult a felső ajkam, és megremegett az orrnyergem. Ez volt az a horkantás, az igazi. És akkor megértettem. Az apám énrám vadászott.