Mucha Dorka: Párizsis zsömle
Mielőtt egyetemre kerültem, csak a nagypapámnál ettem párizsis zsömlét. Amikor nála voltam, reggelente elvitt egy kis cukrászdába, ahol volt egy szörnyen idős nő. Így utólag már nyilvánvaló, hogy azért jártunk oda, mert volt valami köztük. Aztán futottunk haza, nem, dehogy futottunk. Nagyfaternak valami gyerekkori betegség miatt az egyik lába rövidebb volt, mint a másik, szóval furcsa cipőket hordott, bottal járt és bicegett. Szóval nagyon siettünk. Vissza a lakásába, ahol csak gyorsan összecsapott egy párizsis zsömit és néztük a focit. Dehogy néztük. Ő nézte, én meg féltem, hogy rám szakad a könyvespolc.
Mostanában a szánalmasabb napjaimon csinálok csak párizsis zsömit, ugyanúgy, csak összecsapom a dolgokat, mielőtt kocsmázni mennénk. Igazából szar íze van, amit valószínűleg a nagyfater is tudott, de ha nincs más, jó ez is alapon mindenki megeszi. Ízetlen és száraz, de Amarilla úgy falja, mintha nem lenne holnap.
Érzem, ahogy a szakállas srác keze remeg, ahogy a derekamnál megpróbál benyúlni a pulóverem alá. Valamit próbál a fülembe súgni, bár az is lehet, hogy csak halkan liheg és szuszog. Hátradőlök, a keze beszorul a lapockám és a fal közé, fájdalmában felszisszen. Nem érti, hogy mi van. Velem szemben Amarillával szinte ugyanez történik, összenézünk. Menni kéne, de szakad az eső, nálunk meg még kabát sincs.
– Jövő héten itt lesztek?
– Uma? – kérdezi Amarilla. Amikor megismertük egymást, fél óráig óbégatott, hogy úgy nézek ki, mint a csaj a Kill Billből. Én csak halkan mondtam a színésznő nevét, és azt kívántam, hogy nyíljon meg a föld és nyeljen el, mert az este hátralévő részében azt üvöltötte, hogy Uma Thurman. Amarillának olyan visszafogott hangja van, mint egy csapat sirálynak.
– Nem hinném.
A Hordós akkor is tré hely, ha csak egy sörre mész be, de ha ott ragadsz egész éjjelre, az igazán kétségbeejtő. A két fiú még két kört fizet, a kettő között mi ajánljuk fel, de úgy néz ki, gavallérokat fogtunk ki.
Másnap reggel Amarilla rekedten nyöszörög egy kávéért. A fiúkat valahol a Nyugatinál tudtuk csak lerázni, meg hát, nem is igazán akartuk őket addig, az egyiknél volt esernyő.
– Többet kellett volna inni, hogy ne emlékezzünk semmire.
Amarilla másnaposan még a szokottnál is rekedtebb, az arca durván elhasznált. Pár hete, amióta látom reggelente, már nem futok a tükörhöz, hogy megnézzem, én is ilyen hányadékul nézek-e ki. Van aki szép reggel, nekem meg nincsenek illúzióim. A konyhában büdös van, nem tudom, hány napja nem vittem le a szemetet, és normális, nagyjából tiszta bögrét is csak alig lehet találni. Persze, Amarillának ez nem gond, vagy csak nem akarja nekem mondani.
Két kávéval és egy lekváros kenyérrel később befonja a hajam, kicsit megpróbálja ápolgatni a lelkem. Aznap temetik a nagypapát. Még másfél óra, de anyám annyira kivan, hogy előbb megyek hozzá, hátha. De úgysem tudok segíteni a helyzeten.
Első ránézésre, egész jó állapotban van. Igaz, hogy vörös a szeme és összeszorítja az ajkait, mint amikor dühös, de tartja magát. Igazi úrinő. Indulás előtt még bemegy a fürdőszobába, megigazítja a haját és szól apámnak, hogy mehet a kocsiért.
A kocsiban egy szót sem szólunk, mindenki meredten bámul ki az ablakon. Amikor megérkezünk, két fehér kötényes öregasszony pakolgatja a vázákat, indokolatlanul sokat. Túlságosan lekötnek a vázák, vagy csak hirtelen érkezett oda annyi ember, de egyszer csak azt veszem észre, hogy egyedül állok egy csomó öreg között. Fingjuk sincs, hogy kinek az unokája vagyok, némelyik köszön, a legtöbben csak biccentenek és arrébb löknek, úgy tolakodnak az urnához, mintha ők lennének a következők. Mire észreveszem a síró anyámat, akivel éppen mindenki kezet akar fogni és váltani pár szót, már kezdődik a szertartás, és csak nagy nehezen tudok visszavergődni a nővérem mellé. Az egész cirkusz után nyilván már velem és a nővéremmel is mindenki kezet akar fogni, hirtelen megkapom, hogy milyen ismerős vagyok, még hasonlítok is rá. A toron ott maradnak a régi kollégák, a cukrászdás nő, és a gyerekkori focis barátai – mint kiderült, nagyapa mindig focista akart lenni.
Blézerben, talpig feketében, még a cipővel a lábamon vágódok végig az ágyon. Rohadtul meg kellett volna, hogy viseljen az egész. Most kéne sírni. Ehelyett csak bámulok előre, pont rálátok a nappali falára. Eszembe jut, hogy milyen menő lenne itt is könyvespolcot szerelni a kanapé fölé. Hosszasan várom, hogy mikor fogok már bőgni. Az egész nap úgy telik el, mintha a tévében néztem volna egy unalmas és érzelgős műsort. Ízetlen és száraz az egész.
Potozky László: Égéstermék (regényrészlet)
Ma megijedtem egy konzervdoboztól, olyan volt a koccanása az aszfalton, mint a gázgránátoké. Egy szénakazalhajú, a pofacsontjáig szemfestékes, dagadt mama rúgta le véletlenül a barikádról, próbált átmászni a senkiföldje felé, kínlódott a parizerlábaival. Odamentem hozzá, és megkérdeztem, nem segíthetek-e, merthogy itt nincs átjárás, arrafelé rohamrendőrök vannak, a fiaimmal akarok beszélni, mondta, és hiába kérleltem, többé rám se nézett. Hívtam Avnert, de vele se volt hajlandó szóba állni, tessék lejönni, szépen kérem! végül fel kellett küldjön két csávót utána, mert már szinte átfordult a barikád tetején, azok meg csak annyit tudtak csinálni, hogy a hóna alá nyúltak, és félig a levegőben lógva megtartották. A fiaimmal akarok beszélni! rikácsolta, ehhez egy anyának joga van! és kellett egy harmadik légiós is, hogy a másik oldalon nagy nehezen le tudják engedni, de ő egész addig rúgkapált, amíg földet nem ért. Akkor megdörzsölte a visszereket a lábán, és elindult a lezárt utcán, mi meg bámultuk a barikádról, ahogy odakacsázik a sorfalhoz. Közvetlenül a pajzsok előtt állt meg, kigombolta és széttárta a kabátját, majd elővett egy dzsuvás zászlót, és a feje fölé emelte, lengette, rázta a mocskos nemzetszíneket, óbégatott, én vagyok a haza szelleme, megparancsolom nektek, hogy hagyjátok abba az anyaszentföld tiprását, és csatlakozzatok hozzám! Röhögnek a rohamrendőrök, és röhögünk mi is, egyforma mindenkinek a nevetése, mintha kavicsok csikorognának a torkokban, végül is ugyanazt a gumiabroncs-füstöt szívjuk mind. Odamegy a mamához egy rendőr, teát ad neki pohárban, ő meg kortyol, és a szünetekben ordít, sötét a lelketek, mint az egyenruhátok, térjetek meg hozzám!
Korbuc háromnegyed órája szólt, hogy szabadnapja van a börtönben, és hamarosan itt lesz, öt perc, jön az sms. Amikor végre megérkezik, megveregeti a térd- és vállvédőimet, mi van, Vasember, de bekomolyodtál, csavarunk egyet, vagy tilos? Üljünk le arra a kanapéra, mondom, mindenki ide hordja a fölösleges bútorait, a piros kárpit alól kiérződnek az átfagyott rugók, ropognak, ahogy Korbuc ide-oda helyezkedik dzsointtekerés közben, és hogy vagy? Elvagyok, felelem, csak fázom, mire Korbuc, ugyan, nincs hideg, csak a meleg nem épp ilyen. Kiveszem a kezéből a cigit, és te, kérdem, veled mi van? Meló, meló, meló, mondja, az fasza, felelem, jó lehet szabadnak lenni. Miért, ti itt annyira komolyan veszitek? Komolyan vetetik velünk, mondom. Korbuc mélyeket tüdőz, fixírozza maga előtt a semmit, Amszterdam, az igen, olvastam a Rottweileren, hogy ti összerakjátok az új országot, ügyesek vagytok, én nem is akarok mást, ha lehet kérni, csak azt, hogy legyen egy kicsit Hollandia is, és egy tenger se ártana. Anyáddal szórakozzál, mondom, van nála két joghurtszószban tocsogó, hideg gyrostál, az ölünkbe vesszük a pajzsomat, azon eszünk, Korbuc megkopogtatja, te szoktad ezt használni is? Néha, mondom. Tényleg? Igen. Ha így beagresszívultál, eljöhetnél hozzánk a kaptárba lökdösőnek. Kösz szépen. Te, az ott nem Nikka?
A Szakszervezetek Háza felől jön, és amikor odaér hozzánk, felhúzza a szemöldökét, hát ti? Rég láttalak, mondja Korbuc, mizu? Egy forradalom kellős közepén szívjátok a füvet, mondja Nikka, Korbuc vigyorog, pontosan, szín a zord háborús időkben. Nikka undorodva néz rá, beszéltél Bullerrel? kérdezi tőlem, nem találkoztunk, felelem. Többé észre se veszi Korbucot, mintha levegő lenne, Kagim, Kagim, Kagim, sorolja nekem az új híreket végtelen hosszan, és szorul a torka, amiatt a kis köcsög miatt van eltömődve, mert semmi előrelépés nincs. Korbuc az ujjával nyalogatja ki a szószt a dobozból, miközben én azt hallgatom, hogy lassan Ukrajnát is lekörözzük, nem elég, hogy elrabolták Kagimot, most még egy teleszart pelenkát is találtunk a kocsija tetején, amin azt írja, hogy liberólizmus, érted? Korbuc felnyerít, Nikka egy flegma pillantás után mondja tovább, persze a fasz nyomozók erről se tudnak semmit, két épkézláb mondatuk nincs, de képzeld, a külföldre szakadt ismerőseim már németül, angolul és franciául is share-elik a cikkeket Kagimról. Odadugja az orrom alá a telefonját, nem értem, mit ír a képernyőn, te miért nem osztasz meg semmit? kérdezi Nikka.
Nem a neten harcoskodik, poénkodik Korbuc, ő keményvonalas, Nikka lefagy, ezt meg hogy érted?! Feszül a tarkóm, nem bírom visszatartani, úgy, hogy van egy kis különbség a külföldről hazasajnálkozás és aközött, hogy szarrá dermedünk a téren. Látod, milyen szigorú? viccelődik Korbuc, de Nikkát nem izgatja, szerinted odakint kolbászból van a kerítés? kérdezi. Tágak az orrlyukai, ahogy az arcomba hajol, nem érdekel, szerintem a mosogatókagyló és a mekipult mögül is egyszerűbb pofázni, mint a barikád mellett baszkódni. Ezek itthon szakmailag ellehetetlenült emberek, gazdasági menekültek, és igenis tüntetnek a nagykövetségek előtt! Párizsban és Melbourne-ben, mondom. Legalább megmutatják, hogy nem mindegy nekik. Sokat érnek vele, megkérhetnének egy biztonsági őrt, hogy vágjon hozzájuk egy-két kavicsot, akkor meglenne a fíling, mert azt keresik, nem? Értsd meg, nem jókedvükben mentek el, hanem mert itthon élhetetlen volt nekik. Nekem is élhetetlen, mégis maradtam! De neked itt kell hatnod, nem máshol! Korbuc felpattan a kanapéról, sziasztok, én elmentem, legyetek jók!
•
Vízágyút használ a rendőrség, próbálják kioltani a barikádtüzeket, de nem tudnak elég közel jönni, a nehézfiúk kővel és Molotovval tartják őket távol. Ázott légiósok mozgolódnak a félhomályban, kék az arcuk, kék a ruhájuk, vízsugár nyúl át a füstfalon, még nekem is jut belőle, pitiáner gennyek, mondja a csávó mellettem, akivel gumikat hajigálok a tűzbe, festékpatron van a vízágyúban. Megtörlöm az arcomat a kabátujjammal, az meg minek? Hát hogy színes legyen a víz. Mit érnek el vele, kérdem, körberajzolnak minket? Így jelölik meg azokat, akik részt vesznek a harcokban, hogy be tudjanak azonosítani, jössz szárítkozni? Nem lettem nagyon vizes, de megyek, miért ne, már én is tudok fél kézzel lendíteni, bedobunk még egy-egy gumit a tűzbe, majd előbb ő mászik le a barikádról, és nyújtja a kezét felém. Segít leugrani, vigyázzál, more, mondja, és abban is van valami bizalmas, ahogy beállunk a hősugárzó alá, és megigazítjuk a viaszozott ponyvát. Kivételesen jól esik a fejemre áradó forróság, a hátamat a palánknak döntöm, üveg zördül mögötte, összenézünk a légióssal, én jobbról pillantok be a deszkafal mögé, ő balról világít telefonnal.
Megismerem a földön guggoló kölyköt, tízéves lehet, kapkodja a fejét, hol rám, hol a másikra mered, egyik kezében tejeszacskó, a másikban szörpösüveg, benzint önt ki belőle, érzem a szagát, a rongy a földön eldobva. Te mit csinálsz itt, kérdem, szipuzol? Megrázza a fejét, csak kitöltöm. Honnan szerezted a Molotovot? Nem folyattam ki belőle sokat, feleli. Valami bajod van? kérdezi a légiós, a szipusgyerek lehajtja a fejét, nincs, dünnyögi az orra alá, mire én, ugye a techsátorban töltesz telefonokat? Kihúzza az üveg nyakát a zacskóból, leteszi, nem csináltam semmit, mondja. Egyetlen gyors mozdulattal csavarja meg a zacskó száját, magához szorítja, aztán kibújik mellettem, és elszalad, mint a csík. Kicsi dzsipó, néz utána mosolyogva a légiós, hátha ragadna rá egy csepp tisztesség a Konrádon, és nem lesz belőle genyó nagyobb korában se, ugye? Ja, mondom.
Visszamegyünk a hősugárzó alá, te is látod, milyen jól elvan köztünk, folytatja a légiós, nem bántja senki, itt nincs rasszizmus, ezért is szemétség vegzálni azt a brigádot, nem? De, mondom. Tegnap éjjel egy csoport légiós kivonult valamelyik cigánysorra, ahol állítólag szamurájok is laknak, egyszerű külvárosi séta volt, azt beszélik, csak hát eltörött ez-az, senkinek se lett semmi baja, legyint a légiós, valahogy célba kell juttatni a figyelmeztetést ezeknek, biztos téged is fosztottak ki gyerekkorodban, ez ilyen generációs jelenség. Fogalmam sincs, mit ért ez alatt, csak egy koszos körmű, vékony, büdös kezet látok, amint belenyúl az utcán az iskolatáskámba, és nekem muszáj hagynom neki, hogy egyenként lecsavarja a temperáimról a kupakot, különben kapok még kettőt a pofámba.
•
Fura, de miután lezavartuk azt a jelenetet Korbuc előtt, nem lett köztünk mosolyszünet Nikkával, egyszerűen úgy tesz, mintha semmi se történt volna, nem tudom, miért. Most épp azon kattog, hogy elromlott a bojlerje, anód, mondja, állítólag az kellett volna bele, a főbérlő elfelejtette, két és fél kiló fémet evett ki a víz a tartályból, és nőtt benne egy akkora vízkő, mint a combom, cserélni kell, jó, hogy nem gyulladt ki. Együtt vacsorázunk a Szakszervezetek lépcsőjén, főzeléket eszünk és fasírtot, ja, nyeli le a falatot, van valami, amit szeretnék megdumálni veled, szalvétába törli a kezét, érdekelne, nem tudsz-e valamit azokról az arcokról, akik azért építgetnek minibarikádokat bizonyos boltok előtt, hogy a tulajdonos kifizethesse nekik az elbontását? Nem hallottam ilyesmiről, felelem, mire Nikka, mert ha ezek a taktikák működnek nálatok, simán lehet, hogy Kagim eltűnéséhez is van valami köze a Vasárnapi Légiónak. Én csak a barikádon állok, mondom. De neked nem szúrják a szemed bizonyos dolgok, például az a cigánysoros téma? Nincs időm ilyenekre figyelni, mondom. És Kagimról se beszélnek semmit úgy általában? Van jobb dolguk is a légiósoknak, felelem. Persze, a cigánysoron randalírozni, mondja Nikka, attól érzik magukat nagyfiúnak, hogy ablakokat törnek be meg kerítéseket döntenek ki, és ez fölösleges bosszút szül, ami az olyan ártatlanokon fog csattani, mint te. Megmártja a fasírtot a főzelékben, nem elég, hogy cigányok azok a nyomorultak, még terrorizálják is őket! Szétterpesztett lábbal ül, görnyedten, akár egy férfi, mindenki tudja, mondom, hogy rengeteg szamuráj került ki közülük, abban a Rottweiler-riportban is benne volt. Igen, de az arról szól, hogy mennyire kiszolgáltatottak ezek a lenyomorodott társadalmi rétegek, hogy milyen olcsón megveheti őket a Szabisz láncos kutyának. Eszembe jut, mit mondott az a csávó, akivel rajtakaptuk a szipusgyereket, lenyomorodott és önlenyomorító, felelem, nem ugyanaz a kettő. Nikka abbahagyja a rágást, akkor se paramilitáris szervezetek vegyék át az igazságszolgáltatást, jó?
Halk robbanás hallatszik a távolból, nem izgat, mi lehet az, napi huszonöt ilyet felböfög a város. A barikád mellett könnyebben lesz elege az embernek, mondom, Nikka leteszi a tányért az öléből, szigorúan néz rám, te ismered ezeket a cigányverőket? Nem, de ők is pont egy brigád, mint mi. Mit akarsz ezzel mondani? Semmit, csak valahol értem őket. Mi az, hogy érted?! Te se lennél ennyire kiborulva, ha olyan kerületben nősz fel. Ez a legócskább érv, mondja Nikka, hogy nekünk is nehéz! Miért engem vegzálsz, mondom, nem én csináltam. Nikka egyre hangosabb, mert nem hallottam, hogy elhatárolódtál volna, vagy bárki közületek a légióból! Ezek a csávók szimplán teszik a dolgukat, mondom, elhatárolódással meg ilyen lufikkal nem foglalkoznak. Nikka ledöbben, tehát amit én mondok, az lufi. Nem, de ezek a csávók mások, ahol ők nőttek fel, ott a vakernek sok értelme nincs. És ezért értsem is meg őket?!
Azon kapom magam, hogy én is szinte üvöltök, nem most találkoztak először szamurájokkal, ilyen gecik miatt teltek azzal az iskoláséveik, hogy egyetlen füzetet mertek magukkal vinni a suliba, hogy mást ne tudjanak elvenni tőlük a büdös cigányok, minden héten bejártak vámot szedni a lakótelepre! Nikka hüledezik, és pont ezek voltak azok, akiken ők önbíráskodnak? Egy csomó ember járkál a Szakszervezetek lépcsőjén, de már nem érdekel, mi lesz, ha meghallják, engem is kiraboltak, elvették a kajámat, plusz kaptam egyet a pofámba, úgy kellett hazamenjek monoklival! És azok raboltak ki, akiknek most széttörték a kerítését és beverték az ablakát? Igen, bazmeg, olyasmik. Akkor mondd ki, hogy szerinted rendben van, ami történt! Hát bazmeg, semmiképp se árt. Nikka úgy néz rám, mintha hasba szúrtam volna, hogy mondhatsz ilyet? Vannak, akik rózsaszín buborékban nőttek fel, felelem, és vannak, akik nem. Pont te beszélsz buborékról, aki három hónapja még azt se tudta, hogy királyságban vagy köztársaságban él? Vasgolyók nőnek a fejemben, sok kicsi nyomást érzek odabent, lehet, hogy nem tudtam, de mi a légióban vásárra visszük a bőrünket, hogy az olyanok, mint te, kedvükre játszhassanak forradalmasat! Úristen, nem lehetsz ennyire náci! Ha már beerőltettél a Vasárnapi Légióba, az leszek, ami akarok!