• Kabai Csaba

Fény

Harminc éve lakom ugyanabban a házban,
nem unom, de idegesít a lassú pusztulás.
Helyére rakott műszer vagyok
(noha kissé félrekalibrált:
ócska mondatokat gyártok).
Évek óta nem voltam az utcán.
Tervezem, de sosem váltom valóra.
Kerülöm a teret, de nyögöm a bezártságot.
E két témán kívül nem futja másra.

Hetven éve egy a bőröm.
Kicsit érdesebb már,
de nincs különösebb változás.
Szottyos, májfoltos is,
de nincs változás.
Kinőtt engem régen,
benne még egy ember elférne,
de nincs változás.
Minden egy, egy minden vonatkozás.

A fényt csak ritkán eresztem be
százhúsz éve lakott szobámba,
függönyrésen tolakszik,
de nem hoz változást.
A könyvgerincek nem sárgulnak.
Ha fény nincs, idő sem lehet.

Pokolmély ürességem gyémánttá
tömörül kétszáz éves koromra.
Hogy van Isten, azt is csak akkor
tudom meg, véletlenül.
A tömör igazság nem nyúlhat kétszáz évig.
Igyekeztem álcázni magam.
Ha egy élet lehet hazug, íme.
Ha lehet értelmetlen, íme.
Unalmas, persze. Kétszínű, naná.
Még csak nem is friss közhelyek ezek.

Százhét éve halogatom:
kimondom, nem mondom,
nem tudom.
Ha nincs fény, nincs idő sem.

Ha összefutsz velem, mondd,
hogy te arra mész, és én hiszek neked.
Indulj el más irányba,
én akkor is hiszek neked.
Nincsenek megdönthetetlen érvek
az irányok tisztázására.
Rajzolj egy vektort,
és mondj róla minél többet!
Azt mondom akkor:
a vektor maga kevés.

sorsszerű betegségek

telefirkált portükör az izzóalakulat alatt,
egyérintő az út furán túlexponált kövein:
fölfekvéses térszelet, csontszín, kiálló sziklák.
felhők szinkronúszása, hold-pátosz.
barnásan festenyzett szivárgások.

az est bezárt fiókokból surran elő nesztelen,
sejtetve az éj felpántlikázott mondattanát.
a tél tűsarkú cipője a bokszutcában.
a fák a szél szinkronhangjai. akad hús az illetlen
zörejekhez. élhető hibák az érkezési oldalon.

• Száva Csanád

(a hűtőszekrény a szokásost dúdolja)

a víz- és gázcsövek menetei helyet követelnek a botrányok között:
a hétvégiek és hétköziek csőtörései
a zsírok és az ecetek polcokon kimaradások között vacognak
a hűtőszekrény a szokásost dúdolja
a romlott kedvesség vödörszámra gyűl:
a hulló szirmok felismerhetetlensége
az arany mint párja hazajön a lakásba de a pénz ördögét ébresztgeti
a hűtőszekrény a szokásost dúdolja
amíg megáll az is a szünetben
pihenni és lefagyni a csendtől amíg megint ő maga vagyis
a hűtőszekrény a szokásost dúdolja
szisztematikus hideg napokon
beleordít egy-egy elfagyott zsiger-inger: becsukva az ajtó s
a hűtőszekrény a szokásost dúdolja

(összes többi legfontosabb dolgod)

ha belefér majd a rácsba
végzed az
összes többi legfontosabb dolgod
még csinálod amit meg kell
sorra pipálod
az összes kész van mindjárt
a többi következhet akár valami következmény
bérrácsba képzeled a legfontosabbat
dolgod nincs még időd van
nekilátsz a vállalt pluszoknak
de ami azon kívül a többi az lenullázva
kifogja a rács a kiöntött
dolgot az összes többi legfontosabb
nullában jön ki

• Birtalan Ferenc

Az én táncom

amikor megütik a tam-tamot
földön ülve
térdükkel szorítva
és beledobog a poros útba a ritmus
tudod nincs más lehetőség
ez a te táncod
más lépéseid nincsenek
dübörög a dob
az út fölött a levegő remeg
ugrasz vered lábad szárát
közel az isten
ez az imádság
a dal a ritmus a minden
a poros út sehovába
ne magyarázza senki a táncot
a tied
egy szerelmes élet álma
úgy égett beléd
miként anyád zokogása
nem cserélheted semmiért
ez az ütem a végzet
pordíszlettel a fekete zenének
ne magyarázza senki a táncot
olyan vagy most
mint mikor felviláglott
és egyetlen lettél
te álmodsz minden álmot
poros úton sehovából
szavad isten felé kiáltott átok
hát legyen a tánc
járd
arcod sós ízű rom
lecsorgó csíkok szemed alatt
tiéd ez a tánc
míg száll a por
száll a korom

Raglán

írok egy szerelmes verset
fölmelegítsen
bűvölök emlékeket
nem jönnek az illő sorok
bátortalanul átdereng a nap
a felhőfüggönyön

írok egy szerelmes verset
lúdbőrzik nyakam kezem
ötven októberrel ezelőtt
ölelésünkbe fulladt az este
mellénk szegődött a szerelem
hajnalban szédültem budáról pestre

írok egy szerelmes verset
októberi esők vernek
béleletlen raglán-kabátban
a szürke eszterházy-kockás
át- és befúj a hideg szél
megyek utánad megmelegítsél

írok egy szerelmes verset
hogy eltelt egy élet
veled és nélküled-veled
eljátszották kocsmazenészek
mostam arcod rossz borokkal
tőled vagyok részeg

írok egy szerelmes verset

nincsen fontosabb
októberemlékes hűség
elfogadtál elfogadtalak
maradt a belémkeserült kép
szürke cementen fekete szavak

• Borda Réka

Püthagorasz triptichonja

a

Minden jelenség rendelkezik kiinduló- és végponttal.
Kijelölünk két állomást egy szakaszon,
amik egy élet elenyésző hosszát keretezik.
Ugyanazokon a síkokon mozgunk,
mint Diogenész vagy Brezsnyev,
és mindegy, hordóban vagy a Dácsánkban
találnak ránk, végül úgyis alapot
szolgáltatunk a ránk épülő egyeneseknek,
hogy fenyegető csúcsokat képezzenek fejeink felett.

b

Minden egyenesre ráállítható egy merőleges,
ami függőlegesen a végtelenbe nyúlik.
Egyedül képzeletünk szab neki határt.
Neked például, aki nem hiszel
a nagy férfiak teremtőerejében,
különösen messzire vihet a szemed,
ha követed a csík útját az égen.
Így zársz be pontos derékszöget
egy feletted elhaladó szatellittel.

c

Az átfogó jelenti azokat a semmiből érkező
jelenségeket, amik megszüntetik az életet.
Ilyenek a csillámló meteoritdarabok, amik,
mint Aphrodité almája (vagy egy vörös csillag),
végiggurulnak a felhőkön, majd egymásnak uszítják
az eltaláltak családtagjait. Vagy a szertefoszló
állások, amik után se hordónk, se autónk nem marad.
Egy szabály azt állítja, ha négyzetére emeljük
Át és Bét, velük arányosan elnyúltabb rombolást
készít elő a triász harmadik, záró eleme: Cé.

1992

Beszaladtam utánad a légmentes tengerbe,
hogy kettőnk viszonyából új mitológiák szülessenek.

Eljátszottunk a gondolattal, lyukas holdaddal,
milyen lehet hiteltelen felnőtté érni.
Aztán megmutattad az amerikai
zászlót rajta meg az orosz próbálkozásokat:
ezekből virágzottak fel a modernkori téveszmék.

A Perseus és a Kisgöncöl között
hajtottuk lábainkkal a vantafekete tömeget,
alattunk istenített tárgyaink és óriáscégek rezegtek.

Azt kívántam, váljék igazzá, amit tanítottak:
megismételhetetlen vagyok,
mint egy elszalasztott kozmikus üzenet.

Aztán mire felnéztem, messze jártál,
valahol a csillagközi lombhullatóknál.
Menthetetlenül süllyedni kezdtem,
a pazarlás karjába zárt.