• Borsik Miklós

Átokkalendárium

V.

Motorosok vérpiros sisakban,
haladnak a völgy aszfaltcsíkján,
ami egyébként üres.

Ilyen lehet egy seb, mikor unatkozik:
néhány cseppet találomra elereszt,
hadd versenyezzenek a lejtőn.
 
Két oldalt nyírfasor,
mint a túlélő szőrszálak, 
közömbösen felmagasodik.

Elhatározod a kilátóban,
hogy végignézed ezt a szegélyt.
Hogy nem hagysz ki egyetlen törzset sem,
de a tekintet elkószál,
mint a döbbenet, 
nem tudod megtartani.

Felpofoznád a fényes távcsövet.
Záruljon rá és rángatózzon benne 
minden panorámarészlet,
anélkül hogy látnád.
 
Ahogy nem látod már a sisakcseppeket 
(lenn sem hallanád a távoli motorok zaját),
egyedül itt a dagadó kézfejed.

VII.

Szelíden futsz, mint a biciklinyom az epersárban,
amit a járókelők vékony, fekete réteggé 
tapostak össze, hogy a metróig 
vigyék a gyümölcs színét.

Bújj el a nyárban valahol,
mint egy eperrel betömött kátyú a járdán, 
vagy mint a növények legtöbbje 
a téglakerítés mögött.

Ragadjon össze az arcod a kezeddel,
mint a leöntött lapok. A Napot ne lásd,
de félj, szakad a bőr, 
ha ujjaid lefejtenéd.

Vágyakozz téli teraszra, amit lekvár
árasszon el. Hólapátok a dzsemtakaróból
makacs tömböket feszegessenek.
Tetőket mosson a barack, az erkély
porát söpörje a szilva, ha vihart vihar 
követ. Tapasszon be a nyár 
a sarokba. Biztos keret.

• Székelyhidi Zsolt

Split a szélben

Split felett
a kéreg- és gally-
füst most zajlik.
A bóra hurcolja ránk,
terít be szürke
töményen.
Elnyel a város,
lenyúl inggallérig
a befüllesztő szélujj.
Iszonytatóan
lassan késsük le
a kompot,
lehetetlenül
finoman forog
velünk a szállingó
hamu.

Ott lennénk
Hvarban, de a kompterv
füstben,
Split lelassítva:
rezgő óvárosának
nyitott torka,
a kikötő keskeny
árnyéka,
az emberek lassú
körmenete.
Felőlük vizet érő
légszomj.

Ej, ez a Split,
mintha csak együtt
lenne a füsttel,
a lecsúszó Nap
beeső szögével
merőlegesen
terjedő tömeget
viseljük mi is.
A város forr,
kávédban Carolans
likőr, az enyémben
jeges türelem.

Későn, az úszó
kompról fojt
már a városra
szakadó pernyesúly-
szag.
Örülni kéne a távolságnak.
Hát elmegyünk
innen, a füst elől,
végre Hvarba!
A sziget orrát
tenger fogja
be. Ráérkezünk,
kikötünk, kősó
a sötét.
Van valami nehéz
tartás az éjjeli
arcodon,
egy mindent
maga mögé szorító
szájzár.
De mégis,
nyitod sokára,
azzal az orrba
befogott szaggal hogy
ugorhatunk
szelid fejeseket?

Put Svetog Mikule 9, Hvar

A dombtetőre
emelt temető
templomzuga
alatti vesztőutak
cikái
futnak lefelé.
Lent a tenger.
Mi ketten
téglákat és cserepeket
kereső templomosok
a köztes térben.
Hozzánk a hold fénye,
az éjfél előtti
negyed tizenkettő,
egy részeg
útbaigazítás téved.
Virág velem: 
nyomkövetők.

A szél fúj fel
a tengertől,
tudjuk, hol
az itt és ott,
az egyik 
oldalt letörő 
lépcső
a jel: jó
soron vagyunk.

Az éjszaka eltakar
előlünk borosüveget,
könnyű vért.
Hosszú, tüzes
nappal volt az utazás.
Split fölött
az égő bokrok,
a meglepően
finom illatú
pusztulás,
és a füst,
míg a lekésett
kompot sirattuk.
Aztán a sötétbe
hulló hajóút
és az éjjeli szerpentin
mélyebbre fárasztott
mindkettőnket.

A legkisebb
ház Hvarban,
a legszűkebbnél
épp szélesebb
lépcsősoron,
kilences szám,
az ajtóra nagy,
fehér betűkkel:
LADIK.
Megvolnánk.
Tesszük magunkat
befelé.
A kulcsok felcímkézve,
az alsó zárral
nyílik a fa ajtó.

A sziget minden
ereje ide zsúfolódni
látszik, a kicsi lakás
majd kidurrad
a régi erőktől:
édes és sós,
roppant szagokat
tart összébb és összébb.

Megjöttünk hát!
Zárjuk az éjszakai
tengerszelet,
fújjuk ki orrunkból
a füstjelet,
fúródjunk egymásba,
az ágy csukódjon
be felettünk.

A templom a tetőn
adjon hűs
elnyugvást
vagy a szél
a tengertől,
vagy a légkondi.
Aludjunk!

• Soós Brigitta

aquarell

 
érintésed újrateremt. eltűnik a sárga függöny,
a mellkasi szorítás, a lakótelep és a letépett fejű
barbie baba. nincs gáncsolás az udvaron,
 
hanyatt fekvés a parton, nincs beletörődés.
magatehetetlen vagyok. megetetnek, fürdetnek,
bebugyolálnak. a hasamat fújkodják, kacagok.
 
amikor ruhát adnak rám, üvölteni kezdek.
nagyobb leszek, de a világ nem lesz kisebb,
és még mindig rosszul viselem, ha öltözni kell.
 
az áruházban elsodródom apáéktól,
egy játszóházban kötök ki. csak addig félek,
amíg ecsetet nem adnak a kezembe.

színes csíkokat festek arcomra.

amikor rám találnak, éppen hercegnőt rajzolok,
még maradnék. a tömegben valaki arról
beszél, hogyan kell elválasztani egy

szót. félálomban hátadat ölelem, felriadok
egy mozdulatodra. letépett seb. bőröm alá
kúszik a félhomály, az utcalámpák fényében

világító havasok gyűrődnek a takaróból,
hegymászók törnek a csúcsok felé, míg el nem
pusztulnak a végtagok keltette lavinában.
 
nem érhetek hozzád.
 
aludnom kell. meg kell tudnom, miért választjuk
el a szavakat. a testedből kiinduló áramlatokat
figyelem. ki tudja, honnan való örökség
 
ez az akaratlan összehúzódás.

különös kegyetlenséggel

ha kell, minden körömvágásnál lecsípek
egy darabot a büszkeségemből.

borban áztatott bazsalikommal,
ánizzsal készítek fürdőt napnyugtakor,
köményolajat masszírozok bőrünkbe.
közepesen durva sörtéjű kefével
ledörzsölöm az elvárásokat.

átugrom veled a tábortűzön,
szárított szarvasbogarakat morzsolok.
vászonterítőre hímzem nevünket,
őseink és majdani ivadékaink nevét,
és minden vágyadat, amit feladsz értem.

nyöszörögve forgolódom éjszaka,
ha kell, veszek be nyugtatót.
élére vasalt ingek alá temetem
a haragot, felseprem a szilánkokat.
simogatlak. haraplak, ha arra vágysz.

összegyűjtök minden fajból
egy hímet és egy nőstényt,
különös kegyetlenséggel oltom ki életüket,
hogy vérükkel fessem át a szobákat.

bármire képes vagyok, hogy örök időkre
hozzám láncoljon az őrület.