• Nagy-Horváth Bernadett

Amikor elfordulsz

 

(Szvoren Edina: Az ország legjobb hóhéra. Magvető Kiadó, Budapest, 2015)

 

Beosztottam, egyszerre 3-4, nem több. Úgy, mint gyerekkoromban anyám, aki apró kis füllentéssel, a vetítőgép felmelegedésére hivatkozva mentette fel magát az egész délutános diavetítés alól. Valahogy így egyezkedtem magammal én is, ha többet olvastam, az már fájt. Végeztem, majd újrakezdtem, de az érzés akkor sem múlt el. Szvoren Edina harmadik, 2015-ben megjelent Az ország legjobb hóhéra című novelláskötetét porcióztam ki. A Pertu és Nincs, és ne is legyen kötetek után a szerző egy hasonló világú, nyelvezetű kötettel jelentkezett, kegyetlen realisztikával ábrázolt hétköznapi valóságok történetével.

Itt sem megyünk messze, csak a szomszédba, utcába, esetleg a tanárhoz fogadóórára. Ott vagyunk a történetek kellős közepén és egy-egy szereplő perspektívájából láthatjuk az eseményeket. A huszonkilenc novella elbeszélője nagyrészt egyes szám első személyű belső nézőpontú narrátor a csecsemősorba kényszerített bonszájgyerektől kezdve a magányos orvosig bárki lehet. A beszélő önmaga helyett a másikra néz, rejtőzködni akar, de így is felsejlik a személyisége. Az első novellában a félénk és frusztrált orvos perspektívájából látjuk a beszélő számára vonzó, magabiztos asszisztenst.

 

Hallom, hogy az asszisztens – akit S.-nek hívnak, de én félek, hogy ezt a nevet sosem leszek képes kiejteni a számon – azt mondja neki: maga úgy ül ezen a tornapadon, mint majom a köszörűkövön. Nem értem, hogy a nők miért beszélnek néha ezen a félelem nélküli hangon. És egyáltalán, honnan van annyi önbizalmuk, hogy tréfálni mernek. (5.)

 

Ha mégis én-elbeszélőként jelenik meg az narrátor, akkor egy széttöredezett személyiséget, egy disszociatív személyiségzavarral küzdő anyát, Trifánnét láthatunk.

 

Drelyó úr behívott a tárgyalóba, és hosszú zöld tintával írott leveleket terített elém. Azokban a levelekben egy nimfomániás nő perverz kívánságai álltak. Drelyó úr azt mondta: fölismerem az írását Trifánné, kedves. (10.)

 

Csak két esetben, A hétfői lány és a Kafarnaumi csoda című novelláknál találunk egyes szám harmadik személyű, külső nézőpontú elbeszélőt. Ebből a perspektívából elfogultság nélkül szabadon vonhatunk párhuzamot a szereplők és életek között. Ugyanakkor hangsúlyossá válik a váltás, amikor az énből mi, az egyéni emlékezetből pedig egy kollektív visszaemlékezés lesz, a Miért nyerítenek a gyerekek és a Szegény mókusarcú Decsi című novellák esetében.

A korábbi szövegekhez hasonlóan itt is jellemző a novellák hálózatossága, egy-egy szereplő többszöri felbukkanása, vagy a helyzet megismétlődése. Többször állunk a betegágynál, ott vagyunk egy új élet születésénél, szoptatásnál, a kamasz és szülei feloldhatatlan konfliktusában. A történeteknek azonban megmaradnak a novella keretei között, nem lesz belőlük ciklus vagy regény. A szerző erről így vall:

 

„Néha megpróbálok kitörni a novella szűk teréből. Fojtogató mindig ugyanazon a zsebkendőnyi területen forgolódni, de a jelek szerint képtelen vagyok más műfajokat, más hangokat megszólaltatni. […] Valószínűleg regényírásra az az író alkalmas, aki egyfelől huzamosabb ideig rendelkezik önbizalommal, másfelől vannak komplexebb kifejtést igénylő mondanivalói. […] A világ dolgai nehezen elviselhetőek, fájdalmasak, de egyszerűek, nekem. Ez nem regénytéma.” (Csutak Gabi: Szvoren Edina: Az abszurd képkivágat nagysága)

 

Ez a szűk tér azonban tökéletes terep a Szvoren Edina számára, három novelláskötet egy József Attila-díj és az Európai Unió Irodalmi Díja tanúskodik erről. Már az atmoszférateremtés is remekül működik, a második novella olvasása során úgy érezzünk, megfulladunk:

 

Az utcákat szép és nemes dolgokról igyekeznek elnevezni, fákról, szabadságról, madarakról, pedig léteznek fák, amikre felkötik magukat az emberek, és a szabadság meg a madarak csőre sokakat tönkretesz. (8.)

 

Működik a sűrítés és kihagyás, türelmesnek kell maradnunk és így sem biztos, hogy mindenre fény derül, sokszor a szereplők nemének megállapításánál is bajban vagyunk. Az első mondatban elhangzó kijelentés gyakran csak a novella legvégén nyer értelmet. Így derül ki az is, hogy Trifánné mire használja a cserepeit vagy miért is sajnáljuk annyira Decsit.

Ha körülnézünk a novellák között, elég gyorsan rádöbbenünk, hogy mindenhol anyát látjuk. Ez tehát a kötet egyik fő motívuma. A gyermektelen vagy éppen meddő nő, aki a fülét a falra tapasztva hallgatja a szomszéd csecsemő gőgicsélését. Az újdonsült anya, Trifánné, aki önpusztító gondolatainak engedve folyamatosan sanyargatja testét: „Miután megszületett a fia, magamba nyúltam, mert ki akartam tépni a méhem.” (9.) Vagy a versenysporttól búcsúzó olimpikon, aki megfelelési vágyában régi életét dobozokba szuszakolja, hogy jó anya lehessen. „Az újságban, amiben dolgozik az áll, hogy nem egészséges, ha az anya műveltebb, gazdagabb, vagy ismertebb, mint az apa.” (160.)

Így érünk el a hatalomhoz és az alárendelt viszonyokhoz, melynek mesterdarabja az Anyánk teleszkópos élete, ahol az apa kedvenc perverziója anya összecsomagolása. Itt kérem komoly szabályok működnek. „Amikor Usak dolgozatot javít, anyánk nem használhatja a vécét, mert túl erős sugárban, túl hangosan vizel.” (51.) Nincs hiány zsarnokokból sem, akik fémhuzalt használva fonnak gránitkeménységű, kibonthatatlan copfot lányuk hajából, természetesen csak a koncentráció elősegítése érdekében, vagy merőkanállal törik szét a gitár pengetőjét. (51.)

Hangsúlyos téma a szülő‒gyermek kapcsolatba költöző szégyen. A kamasz néma lázadása a szülő ellen: „A férjemmel bekentük egymás hátát, a lányom közben ellenségesen nézett.” (41.) Vagy a gyermek bosszúja a fogyatékkal élő szülő ellen: „Gyermekkoromban állítólag annyira haragudtam anyámra, amiért csak dünnyögni és mutogatni tud, hogy belepisiltem a virágcserepeibe.”(130.) Ha megjelenik az új feleség, ahogy A 864-es számú postaláda című novellában, akkor megszűnik a realitás, apa megváltozik és akár egy disznóhizlaldában, a kukorica lesz az egyetlen tápláléka. Vagy az újdonsült feleség útmutatása alapján, az apás napokon, az anya akarata ellenére, hittanórára, majd konfirmálni viszi a gyerekeket, így lesznek anya fiaiból szófogadó, anyát a kórházban illedelmesen látogató idegenek. Ez az idegenségérzés fészkeli be magát több, viszonyba is, néha az apa szélsőséges autokrata magatartása okozza ezt az érzést: „Minket Usak nemzett, ezért apának kellene szólítanunk.” (52.) Máskor pedig a testvér hiánya: „Mióta az öcsém meghalt, az érintkezésünk jó szándékú, de üres.” (22.)

A kommunikáció egyik sajátossága annak korlátoltsága. Több novellában találunk süketnéma vagy a beszédben akadályozott, farkastorkú szereplőket. Ahogy meghalljuk a dünnyögést, begubózunk és elfordulunk vagy gyorsan cselekszünk, akár az És én? című novellában, ahol a farkastorkú néni megjelenésével a szilvalopásból vásárlás lesz. És van úgy, hogy nem találjuk a szavakat. Az Anya kezének újabban fémes szaga van című novellában a gyerekek hang nélkül ülnek a betegágy mellett és az egyetlen kommunikációra képes személy a csettinteni és kacsintani sem tudó farkastorkú szobatárs. Ebben a közegben már nincsenek drámák, hangos veszekedések, csak reménykedés vagy elhallgatás.

 

A húgom kitömte a száját cukorral, magára kapta a pulóvert meg a tréninget. […] Elmeséltem volna, hogy ránk szállt a gyámügyes – a héten kétszer is telefonált -, de közbeszólt anya. Nagy hírünk van. […] Márciustól apa lesz a megyei rendőrfőnök jobbkeze. (68.)

 

Emiatt a csönd miatt haladunk lassan az olvasással. Határhelyetekben vagyunk, de nem hallunk segélykiáltást vagy ordítást, a torzulások természetessé válnak. És talán ez a legszörnyűbb. Az utolsó, a kötet címadó novellájához érve is valami egészen brutális történet várunk, de még annál is fájdalmasabbat kapunk: „egy határok és minőség nélküli élet” fenyegetését, „amiben mintha nem is létezne a halálbüntetés.” (185.)

Amikor becsukjuk a könyvet, fellélegzünk, de az űrrel nem tudunk mit kezdeni. Szvoren Edina prózája arra világít rá, ahol mi lehunyjuk vagy eltakarjuk a szemünket. Nem csak rávilágít, hanem az abszurdig nagyít. Így a borító, az írónő édesapjának, Szvoren Lászlónak Önarckép című munkája az eltakart szemű, szikár alakkal folyamatosan emlékeztet minket erre. A kérdés már csak az, hogy elvesszük-e kezünket az arcunk elől.

• Görög Dániel

Örök frontok

 

(Aleksandar Gatalica: A Nagy Háború. Napkút Kiadó, Budapest, 2017)

 

A százéves évforduló kapcsán aktuális, hogy megemlékezzünk az első világháborúról, vagy ahogy akkoriban nevezték, „a nagy háborúról”. És bár a magyar kultúra és közélet megtette a maga gesztusait, az irodalom részéről csonka a megemlékezés. Egyelőre nem született meg az a magyar szépirodalmi mű, mely elmondaná, hogyan érzünk mi, kései utódok az első világháborúval kapcsolatban. Ebben az értelemben hiánypótló a szerb Aleksandar Gatalica regényének magyar nyelvű megjelenése.

Gatalica deklaráltan nem a szerb nézőpontot kívánja megismertetni a nemzetközi közvéleménnyel, hanem egy olyan széles tablót hoz létre, amelyen elfér az egyes európai nemzetek narratívájának számos eleme. Azt, hogy kinek milyen sérelmei vannak, a minden résztvevőre, nemzetre kiterjedő szenvedés és a közös megemlékezés itt elmossa. A regény cselekménye mozaikszerű, a különböző szálak általában nem érnek össze. Ehelyett a narrátori nézőpont körbejárja Európát, térdben és időben nagyjából arányosan osztva el a figyelmet a történelmi események és egyéni sorsok között.

A világháborús tabló így a regény terébe gyűjt össze mindent, amit az utókor az európai kulturális örökség szempontjából fontosnak tart. A nagy csaták vérszivattyúi és a hátországok nélkülözései mellett erre a tablóra ráférnek a haditechnikai újítások a klórgáztól a légibombázásig; de a kor néhány meghatározó művészének (például Picasso és Apollinaire) sorsa is. A kortárs mítoszokat az országából szekéren, lovon és gyalog menekülő Péter szerb király testesíti meg; az örmény népirtásra utaló sorok pedig azt hivatottak jelezni, hogy nem minden vita zárható le így több mint száz évvel az események után sem (az isztambuli kiskereskedők cinikus teaházi értekezése, miszerint elég lett volna száműzni az örményeket, mintegy előre jelzi, hogy Törökország máig sem fog tudni szembenézni a múltjával). Mivel itt tényleg olyan tabló készül, amire címül fel lehetne írni, hogy Minden, amit az első világháborúról kései utódoknak tudni érdemes, azokat az utólag kiemelt jelenteket is láthatjuk, amelyekre saját koruk nem figyelt fel, így Lenin vonatútját lepecsételt ajtajú vagonban, vagy a fiatal Hitlert gáztámadástól átmenetileg magatehetetlenül. Bár az azóta eltelt időre a könyv nem reflektál, ezen jelenetek értelmező kiemelése csak a távoli jövőből lehetséges. A világháború utáni történetek azonban nincsenek belekódolva az itt ábrázoltakba: Hitlert olyan jelentéktelen figuraként látjuk, amilyen csak egy sebesült altiszt lehet a frontkórházban.

Fikciós mű esetében a történészi pontosságot nem illik számon kérni, de azért a kisebb pontatlanságok vagy csúsztatások (pl. Borojevic tábornok skizofréniája, a Szukhomlinov házaspár kémügyei, a szarajevói merénylet egyes részletei) mellett fájó, hogy a központi hatalmak katonáit egységesen németekként írja le a könyv, olyankor is, amikor az aktuális hadműveletben részt vevő katonák nagy része etnikailag magyar volt, például Przemyśl ostromakor, vagy az Isonzónál. Másrészt a magyar társadalmi emlékezet számára megszívlelendő, hogy a balkáni front katonai eseményei milyen figyelmet kapnak a szerb írótól, hiszen a magyar közvéleményt ez a front a galíciai vagy itáliai eseményekhez képest hagyományosan kevésbé foglalkoztatja.

Talán ennyiből is látszik, hogy ezt a könyvet elsősorban a kollektív történelmi emlékezet miatt érdemes kézbe venni, mely azonban nem jelenti, hogy a szöveg nyelvi megformáltsága irodalomkritikusi mércével mérve kifogásolható lenne. Ez a nyelv képes kimért, tárgyilagosan aprólékos, látszólag részvéttelen lenni a nagy mészárlások idején:

 

Egy pontosan irányzott golyó kívülről, a lőrésen keresztül eltalálta a lövészt, épp hogy kézbe fogta a fegyvert, így aztán Alexander Wittek végrendelete azon nyomban elkezdett beteljesülni. A dörrenésre mátyásmadár-csapat suhant el talajközelben gyereksírás hangját hallatva. A felhőgomolyagok csendben ballagtak az égen, mintha valóban földig érne a lábuk, Hatalmas esőcseppek potyogtak… Abban a pillanatban, amikor Wittek közlegény összerogyott, a hamarosan megadásra készülő bunker felett egy repülőgép húzott el. (302.)

 

De legalább ennyire játékos és szellemes azokban a hátországbeli epizódokban ahol ez tűnik célszerűnek:

 

Kiki a Montparnasse-ról, így ismerték a kis-nagylányt. Szerelmi téren még a Nagy Háború előtt kikupálódott mértéken felül, de az a két-három szeplőcske az orrán mindkét felől, rövid fekete haja és vastagocska, szőrtelenítésben mindig kicsit elhanyagolt lábszára azt a benyomást keltették, hogy mohó diáklány, szüzecske, aki az első férfira vár. (174.)

 

Némely jelenet, például a sikertelen német festő sajátos bosszúja Picassón, vagy a Szukhomlinov házaspár intrikái éppenséggel humort sem nélkülözik: „Gaston kisasszony lehet szűz Franciaországban, de nem Oroszországban” ‒ jelenti ki a cár, bizonyítandó, hogy a házasságtörés akkor is létrejött, ha nem jött létre. (161.)
Régi regényírói recept alapján a nagy történelmi eseményeket az egyes – jellemzően nem döntéshozó – emberek sorsán keresztül mutatni be. A szereplői sorsok visszatérő eleme a kitétel, hogy „XY számára a Nagy Háború akkor kezdődött, amikor…”, illetve párja, az „XY számára a Nagy Háború akkor ért véget, amikor…”. Mivel utóbbi leggyakrabban a szereplő halálát jelzi, a szinte mechanikusan ismétlődő részvéttelen mondat az Az ötös számú vágóhíd „Így megy ez”-ével hasonló hatást kelt. A keretszerű ismétlés mintha azt lenne hivatott sugallani, hogy előbb vagy utóbb, de végül mindenkinek az életére döntő hatást tett a háború, párizsi szobalánytól isztambuli fűszerkereskedőig mindenkit utolér, a közös eredetű megpróbáltatások pedig hasonlóvá és testvérré tesznek minden érintett embert.

A térben-időben vándorló fókusz lehetővé teszi, hogy sok, egymással össze nem fonódó és szögesen eltérő sorsot követhessünk. Sokszínűek a történetek, és mivel az ábrázolt világ maga volt ezerarcú, nélkülözhetetlen az ábrázolásmód hitelessége. Vannak megismételhetetlen személyiségei a történelemnek, akik nyelvi-retorikai szinten is személyükhöz szabott bemutatást kívánnak. Raszputyin köré még holtában is legenda épül azzal, hogy négyszer kell meggyilkolni, egyik gyilkosa Angliából érkezik több héten át tartó úton, hogy aztán egyetlen pisztolylövés és néhány kézfogás után távozzon. Mata Hari pedig saját maga rendezhet performanszot kivégzéséből:

 

A felszólításra, hogy mi az utolsó kívánsága, széttárta bundáját, hagyva, hogy az földre hulljon. A kivégzőosztag megláthatta mezítelen testét, amely a reggeli napon gyöngyházszerűen fénylett. Gömbölyű lánykavállak, a kis mellek, mint aranygyapjú két gombolyaga a bordákon, meg az aznap reggel frissen kiborotvált és beillatosított szeméremdomb… A kölyökkatonák megdermedtek, alig tudták felemelni a puskát. Az eldördülő sortűz bocsánatkérésnek hatott” (422‒423.)

 

A nagy háború erénye azonban az, hogy nemcsak a szélsőséges jellemű közszereplőket tudja bemutatni, hanem rögtön utána váltani tud, és a kertkapunál messzebb nem látó kisember sorsát is le tudja írni úgy, hogy az hozzátegyen valamit a nagy egész megértéséhez.

A regény visszatérő eleme, hogy a halottak üzeneteket küldenek az élőknek, vagy más természetfeletti tevékenységben vesznek részt. Első ezek közül a trónörökös pár, akik a boncasztalon maguk konstatálhatják halálukat, majd bocsánatot kérhetnek, amiért ennyi ember halálát okozzák, szándéktalanul persze, mert hiszen ők aztán nem akartak merényletet maguk ellen. („»Mit hagyunk itt?« »Nyomorúságot, semmit, az álmainkat és minden siralmas tervünket.« »Mi következik?« »Háború tör ki, nagy háború, amire készültünk.« »Nélkülünk is?« »Pont miattunk.«” [17.])

Ez az írói technika azonban többször szerepel annál, mint amennyire eredeti, és hamar kiszámíthatóvá válik. A Nagy Háború személyre szabott befejezései és a halottak megszólalásai egyfajta katalógust adnak a halottakról a halál előtti egyenlőséget sugallva. Az Osztrák‒Magyar Monarchia legsikeresebb tábornoka ilyen szerényen búcsúzik: „Pravoszláv templomban kereszteltek Umeticben 1857-ben. Van egy Nikola nevű fivérem és egy Ljubica nevű húgom. Négyszáznegyvenketten vagyunk Borojevicek, és egy közülük éppen most halt meg. Én.” (508.)

Még egyszer: Gatalica könyve magyar nyelven is képes hiánypótló lenni. Ha nem eredeti, akkor fordításban megjelenő irodalmi műként is képes lehet arra, hogy elmondja, a déd- és ükunokák milyen narratívában értelmezik a száz évvel korábbi eseményeket. 1914-ben le lehetett önteni az egészet nemzeti-patetikus érzelmekkel. Lehetett és most is lehet emlékezni a rengeteg szenvedésre, amit a lövészárkokban, hadifogolytáborokban vagy az éhező, kifosztott hátországokban kellett átélnie felmenőinknek. A múlttal és egymással való megbékélés felé viszont az visz, ha közösként értelmezzük a kínokat is, és képesek vagyunk a másik fél erőfeszítése, szenvedése fölött is fejet hajtani.