• Imre Eszter

Az űrkutató lánya

Amikor az apám úgy gondolta,
hogy majd űrkutató leszek,
akkor gondolta,
bizonyára azt gondolta,
az apám azt gondolta, hogy
majd sokat fogok tanulni.

Hogy majd elolvasom az összes
enciklopédiát,
tudni fogom majd
az összes csillagképnek a nevét
és azt is, hogy melyik honnan kapta.
Hogy majd megtanulom
a fizikát,
majd érteni fogom,
mit emberi tudat érthet
és felfoghat.

Nem gondolta az apám,
hogy űrkutató leszek
valóban,
de csak azért, hogy
büszkén fel ne fogjam,
mi emberi elmének
felfoghatatlan.

Űrkutató lettem, apám!
Ültem éjfekete űrnek
hatalmas bolygóján,
a tetején
az oldalán
alatta
felette
ott, ahol nincs se fent, se lent
mert az űrben nincsenek irányok.

Ültem tágas űrnek
kismakett bolygóján,
és lógattam bele a lábam
a világűrbe.
Hatalmas bolygónak
picinyke erdei tisztásán ültem
és voltam egyszerre a bolygó
összes óceánja és fája,
és a lábam csak úgy lógott bele
a világmindenségbe.
Lettem én, apám, űrkutató,
és te adtad hozzá az űrt.

Nyáron az Ágnes asszonyt olvastuk

                                                                  Jánosnak, a tiszta gyolcsra írva
                                                                                  - Arany 200 -

(micsoda fásult, önmagát nem észlelő perverzió)

Apám állványra tette a kamerát majd bekapcsolta,
még szandálban is perzselte talpam a tornác átmelegedett betonborítása,
és azt mondta, hogy akkor most olvasd, de beleéléssel.
A kamera mögött apám, a rendező. Utasításai úgy álltak bele
a fenyvesek mögül előbújt rekkenő, ám mégis hamis nyárba,
mint nagyapámék vízvezetékeibe télen a fagy.
Sápadt szigorba feszült arccal kérte, majd követelte az átélést,
nem így, nem elég erős, még, ez megint nem lett jó,
akkor törlöm, és kezdjük újra a felvételt.

Sokáig nem értettem, hogy miért éreztem magam koravénnek,
ráncosnak az iskolában, kiégettnek a betonrengetegben,
sokszor úgy néztem tükörben a testem, mint
már a harmadikat is nyikkanás nélkül megellett asszonyállat,
mikor bőrömet az enyémen kívül még tekintet sem érintette.
Ne csak a könyvet nézd, nézz a kamerába, és átéléssel.
Mondjam bele átéléssel a kamerába:

Irgalom atyja, ne hagyj el.

Huszonhatszor, pont amennyi most vagyok.
A tornác korlátjáról akkor már helyenként lepattogott a zöld festék,
áldásként porló rozsda tapadt nyaraink változatlan díszleteibe,
és apám fojtogatón követelte minden versszaknál ugyanazt,
a beleélést, tőlem követelte Ágnes asszony megértését,
követelte azzal a kétségbeeséssel, amivel
Ágnes asszony évrül-évre, télen-nyáron, szünet nélkül
véres lepedőjét mosta.

Térdelnék most hamvai fölé,
és felolvasnám neki a huszonhat versszakot újra,
huszonhat Irgalom atyja ne hagyj el-t nyögnék sírján,
míg gyönge térdem fagyban kékülni nem kezdene,
de nem akarom fehér gyolcsát vérrel és könnyel mocskolni,
nem akarom, hogy hallja amint hangom nem csak mondja,
de érti is, hogy mit jelent holdvilágos éjszakán
mindig ugyanazt a gyolcsot mosni.

S Ágnes asszony a patakban
Régi rongyát mossa, mossa –
Fehér leple foszlányait
A szilaj hab elkapdossa.

Ha Anna lennék

lenszőke hajam lenne
bőröm törékeny-fehér,
alabástrom arcú
szellőrózsa ajkú
szűz múzsa lennék
fehérben járnék
törékeny csuklóm,
és vékony bokám
nyomát csodálnák
kik szólni hozzám
de rólam is
csak alig mernek

pillanat lennék
levendulamezőn
porcelán lány
érintetlen
érinthetetlen
szemérmesen
megnevezhetetlen

nem lennék Eszter
kinek teste van
mi elméből fáj
lány és ugyanebből
mostoha is
nővér, szerető és
őrült volt barátnő
félig volt, de egészen
lenni akaró
hangos feleség
tüdő máj és gyomor
lüktető méh
asszony-állat
idősödő karokban
pár órára kölyökállat

Anna ha lennék
édes lennék
örök lennék
vonat alá
önként mennék

• Paluska Zsuzsanna

Szobáink

I.
Két külön lelkünk van.
Az egyik a szoba északi, a másik a déli sarkában.
Törpeként lábujjhegyen állsz,
Elfordulsz, az ablakból a Jupitert bámulod, mintha tükörbe néznél.
Ordítod, hogy te leszoktál a dohányzásról,
De rágyújtasz egyre, rágyújtasz a tollakra, az ecsetekre.
Én a Jupiter vörös hullámaiban úszom,
a hullámok alatt a fehérséget a homlokodról mintázták.
Most törpe vagyok, tükörképed felé nyújtózkodom.

II.
Az óceán is magát nyugtatja meg, mondogatod.
Kilyukasztjuk a holdat a talpunk alatt.
Az éjszakák egyre ritkábbak, csak a vérem lesz sűrűbb
Nappal is, ha fény pásztázza az utcákat,
S én macskakövek közül kaparom a füvet,
Körmeim alá beszorul a fekete föld.
Elsiklunk egymás mellett, mint nyálkás testű halak,
Az óceán is magát nyugtatja meg, mondogatod.

III.
Elrugaszkodunk egymástól,
Ahogy követjük a madarakat
A felhők karjaikba zárnak és
Szárnyaink alá vesszük az eget.
Kitépem tollaim és egyesével szúrom őket a kőkemény földbe,
A madarak fejfái lesznek,
és együtt gyászoljuk a repülést.

IV.
Körmölöm a neved, a bútorok mind azt viselik,
Az ablakra maszatolom, a csempékbe vésem,
A betűk vonala apró csatorna a bőrömben,
A hegekben ömlik le a kétségbeesés.
Az idő kimarja belőlem a neved,
Ahogy a tincseket tépem a hajadból,
Az első még fekete, a többi őszül.
Kopasz leszel és fehér hajszálaid,
Akár a hóesés, beterítik dombjaim.

V.
A hamutálból egyesével gyűjtöm össze a csikkeket
És lenyalom róluk szád nyomát.
A könyvek szanaszét hevernek a bor áztatta padlón.
A szobád egy dadaista műalkotás, feketére mázoljuk a falakat,
Fekete festék szárad a hátamon, a szag beléd ivódik.
Ha kiülök az ablakba,féltesz.
Olyankor kivetkőzöm magamból a lelkem,
Nem hagysz egyedül a faggyal, együtt reszketünk,
Utoljára anyám szorított így,
Mikor megszülettem.

Karomba vájnak a mínuszok.
A pórusok tágulnak, akár a világegyetem.
Az anyajegyek a ráncokba olvadnak.

Fekete hátad látványára ébredek és bor után kutatok,
De nem enyhíti szomjam.
Az Orion övét köréd tekerem és várok.
Az óceán is magát nyugtatja meg, mondogatom.

 Pupillák robbanása, 

Hegygerinc, bőrfelület.

• Horváth Veronika

szépbe szakadni véletlenül

zuhanni fekvőnyolcasba, kéjjel.
szeretkezni a szívsötéttel.

édes dinnyelét szürcsölni,
és combunkra csorgatni a levét.

maszatos kézbe fogni, és szélnek ereszteni
héjat, hajót, dunát.

élvezni, hogy sejtéseink és sejtjeink
semmibe úsznak el.

bízom a verebekben

kékbe borul a jegenyenyár, a tó
és a törzs most hasonul, vonatunk
a tájat egybemossa. a határok,
akár az érkezés, hanyagolhatók,
mindaddig, míg a kétes végpontok
közti rész kellemes. miféle partok?
milyen idők? nagy baj, lássuk be: jöhet,
de lesz némi előnyünk, míg utolér.
láttunk citromsármányt, tengelicet,
csuszkát, s ha ezek el is tűnnének,
a palatetőn, diófánk mellett
még mindig lesz csuriz, szökkenő veréb.
valamit csak számít ennyi szárny.

• Domokos Johanna

Revolver
– egy konferencia new yorkban

/ötödik nap/

igen, az este már nem beszélgettünk
alvó gyerekként látott a szófán
reggel korábban keltem és
nem volt időnk nosztalgiázni
az 1970-es évek végi
’80-as évek eleji new yorkról
amikor a város hírnévre tevően veszélyes volt
amikor a nők mace pepper gun nélkül el sem indultak
és a taxisoknak meg kellett várniuk
hogy a 15 méterre levő ajtón bemenj, vagy ha nem
hívhatta a ki sem szálló mentőt
amikor az áramszünet az egész környéket őrjöngő foszto-

gatásba zúdította – mi volt ehhez a miénk –
amikor az azóta sem lecserélt metrókocsikat
ellepték a graffitik, és balanchine koreográfus pályája csú-

csán volt, a helyi állami színház new york intellektuális

szalonja, amikor john lennont megölte egy salinger-rajon-

gó újraszületett, amikor philip roth már
híres volt, don delillo még váratott magára
és az irodalmi bennfentesek őrjöngve fogadták harold

brodkey regényét, az egyetlen szöveget, melyet érdemes

elolvasni a xx. századból –
zsúfolásig tele levő terem egyik utolsó üres helyére leül-

tem, és negyedóra múlva

valaki olyasmi idézésbe kezd, hogy
life is too short not to say to your loved ones
how much you appreciate them but since it
is too terrifying just shout them
ich liebe dich
példaként a többnyelvűség hasznára
egy másik szerző meg kimondja, hogy sem angolul nem
native, sem koreaiaul, és hogy ő nem tud a nyelvekkel
normatív módon bánni, magamra gondolok
a nyelvek vermében kapálózni, egyszerre számosban
ehhez egy masszívabb termet kellene
és végesség tudatában átállnak a többség oldalára
a nyelviségben való bennelevés (benne leves)
olyan érzés, mint víz alatti buborékban lenni
mindegyre fel akarnál bukkanni, mert az ’én’ könnyebb
mint a nyelv, mégis bele kell csusszannia
mint lélek a testbe, és amikor ki-kicsusszan
kis halálokat él meg, majd a végén talán egy nagyot
a legmeghittebb ünnepet, ahol letehetjük az asztalra
mint múzeumi látogatás után az ismertető hangfelvételt
az előadóterem légkondija mintha rájátszana
erre, a lehűtött levegőtől remélve, hogy
a gondolatok bennünk jobban megmaradnak
lelassítja a fordíthatatlanság fogalmának atomjait
kivetíti a térbe – a nap fénye nem nyomhatja el
föld alatt vagyunk –
egészen új arcok, egészen régi emlékeket ébresztenek
fel bennem, michael heimot, a fordítógurut
vagy a török nyelvreform végrehajtóit, és látom atatürköt

mecsetjében
baseball capben imádkozni, hogy lehajolhasson
a simlédert hátul hordja, mint itteni rokonai
a translanguaging támogatja a nyitott szóteret
melyben bármely nyelv
hangjával, szavával, nyelvtanával, írásképével
hitelesíti a beszélhetőség és kimondhatóság
az „én”-ek világainak leképezhetőségét
és ennek csak egy mércéje van, hogy az
’én’ legalább egy ’te’-vel elboldoguljon
érezhetni-e, hogy a többségi egynyelvűeknek
a normativitás kevésbé felfogható
hogy egy ideológia befog minket hű szolgálóinak
és rajtunk keresztül kivetheti nessus ingét
kigombolásába elmerülök, ma nem fogok várost nézni
ebédszünet, és a szakadozó internetkapcsolat után
vissza a nagyterembe, szakirodalmam animéja
következik, nevek megtestesítése
íme barbara cassin, david damrosch
judit buttler – hány ismeretlennel élünk szorosan együtt –
hányak szövegét tudjuk betéve
és ahogyan ők összenőttek az irodalommal
mely kábítószer, valóságpótló, világedző
együttérzés-fejlesztő, szórakoztató, javító
boldogító anyám első naptól fogva népdalt
zsoltárokat és a szomszédos ország
könnyűzenéjét énekelte, több évszázad
verseit idézte, este meséket, balladákat
történeti legendákat
és ezek elővarázslása több volt, mint nyelvtanulás
játék, jó szórakozás, ez volt a hétköznapok
megtartó pillére, az én egyetlen mentsvára
titkos öntudatunk kódja
majd sétáink, biciglink, autónk ’rádiója’
egyenes közvetítésben a poézis, az Ige
egy elejtett szó és abból apád, anyád máris versre
népdalra gyújt, tüze
átlibbent egy finomabb megfogalmazásba, elvontabb
bölcsebb kimondásba, anélkül, hogy anyukám
könyvtárában könyvmollyá váltunk volna
apám minden magyar nyelvű könyvet megvett
mi kisvárosunk könyvesüzletébe érkezett
ő szeget, mosóport tudott biztosítani cserébe
vajért sem kellett nekünk sorba állnunk, vagy este
a holnapi húsért, mely másnap hamar elfogyott
– a pártelvtársnak már kifizettük a leadandó húst –
anyám otthon is szépen rendszerezte a könyveinket
katalógusában külön helyet szentelt a multikulturális

íróknak, hogy ide-oda is fel lehessen őket
venni, büszke vagyok erre is, és gyerekkoromhoz
nemcsak az otthoni két szoba, hanem a könyvtár
is hozzá tartozott, többször is költözve városkánk egyik
feléből a másikba, zsidó imaházból recsegő fapadozatú

repedező fürdővillába, onnan a regulázott patak partjára
s itt egyszer valaki felgyújtotta a pincét, mely fölött
imádott diktátorunk vaskos könyvei meggyúltak
és a történetnek majdnem keserves lett a vége
ezután már nem is akarták visszatartani
hogy a központi bizottságba jelentés ne induljon
szovátán valaki magyarkodik
férje nem ment el a temesvári lázadókat elítélő
pártgyűlésre – de ennél kegyesebb ritkán
lehetne a sors: hogy bajunk ne essen, forradalmat indított
üldözőbe vette a diktátort (igazi Tatort, hahaha)
ujjongtam a tévé előtt nagyanyám társaságában
aki már sokat látott, és halkan megjegyezte
csak szépen, csendben ujjongani, senki se lássa, ki tudja
erre még mi jön, mert neki elég jutott a reménykedésből
a húszas, harmincas, negyvenes, ötvenes, hatvanas
hetvenes, nyolcvanas évek után
és anyámnak még számos bűne van, mert
furulyakört, helyi legendákat ismertető előadásokat
író–olvasó találkozókat, gyógynövényekről
népi gyógymódokról tartott előadásokat szervezett
több évtizeden át, mindig halálra izgulva előtte
de mindehhez semmi ceauşescu elvtárs hatalmas
omagiujának fellángolása (akkora volt, mint német
bibliánk most), talán ez a félelem kötött minden egyes
anyanyelvi szóhoz, és most hogy egyre szabadabbak
lehetünk az irodalomipartól, megengedhetem
hogy az elmélkedés, fordítás, olvasás, barátkozás, írás
a belső beszéd és a hétköznapok mind valamilyen
irodalmi létformába bújjanak, eszembe jut egyik tanárom
mondása: az egyetemre nem bekerülni nehéz, hanem ki
az irodalomba ha egyszer be, aligha ki
és ez a kifelé, mely alabárdját lógatja felettem
levághatja néhány fejem és utam, de hiánya ismét
megteremti a hetet a hétből, és természetesen a közép
egyensúlyát, melyhez az irodalom száguldó hintó, igen
eleinte azért olvastam, mert az életet meg akartam érteni
egy elszórt bölcsesség az ópiumos szövegekben
tiltott nyelven versek bódulata, a hétköznapi korlátok
közül kiszabadítva, igazi menekvés fel, a poétika létráján
miután máshol rátaláltam a visszacsatolható útra
az égből ismét le a földre ajándékzsákokkal
mint télapó a kéményen, most
nem akarok tőle semmit, csak szép rénszarvasokon
száguldani, látni a birodalmakban elrejtett fényfoltokat
itt-ott valamit megérinteni abból, ahogyan az elme
lélegzete működik, szaknyelvek pontosságával
fennségesen és varázslatosan beszélnek kollégáim
és most teljesen fennakadok az impersonalization
gondolaton, ugyanis a lyrics elméleteket áttekintve
jx. kijelenti, hogy a vers az olvasóval ezt teszi
azaz elszemélyteleníti –
verset most már nem azért olvasok
hogy a világot megértsem, átérezzem, kimondhassam –

hanem hogy rangját visszaadhassam
hisz a világ leginkább költemény
paul de mannak a líra nem műfaj, hanem
resistance, amivel átemelődünk a hétköznapokból
(ennek utána kell néznem, gottfried benn-nek is)
igen, itt a vers szárnyra kel, dalra, a huszadik
században, de otthon már dalra kelt 1848-ban
látom petőfit rappelni (garibaldi szobrát is)
a cingár pelyhedző bajszú legényekben
kossuth is valahol itt mondta el angolul szövegét
az anekdota szerint a közönségből valaki megjegyezte
a magyar nyelv mily közel áll az angolhoz
most is március van
fel kell nyitnom lázongó tereim sorompóablakait
a vesztfáliai béke után e tavaszi napfény
körvonalazza fogalmaink közötti különbségeket
– még NY felhőkarcolóinak utcái is világosabbak
mint az otthoni heteké –
még egy nyitó előadás a feminizmus nagyasszonyától
jb-től, melyben sok marx, freud és nietzsche van
a kapitálról is szól, felfejtve az etimológiai ereket
az utóbbi évszázadok társadalmi fejleményeivel
hogy kimondja, mily igazságtalan a börtöni rendszer
hogy a rabszolgatartó rendszer szelleme
mai napig tart, bár megindultak
a feldolgozó regények, filmek
belemelegedünk az előadásokba, kavarog
ilija trojanow világgyűjteményével, melyet ellenpontoz
tzveta sofronieva megjegyzése
mely szerint a kultúrák érintkezésének
nőiesebb formájában áthatják egymást a világok
de máris a nyelv és ritualizált törvény alapvetően
normatív jellegéről beszél katrin, és ettől a nyelvbe való
kidobottságunk, visszaút nélkül az egybe
mily távolra jutottunk nyelvtörvényeinkkel
a normativitásnak itt semmi metafizikája
a monolingualizmus illúziója gyógyítható betegség
idéződik nelde, s amiről a csendes, meleghangú
fiú beszélt, nem jut már eszembe
majd kehlman izgalmas regénykompozíciója
melynek széttöredező koherenciáját
a mögötte rejlő trauma adja
az idézeteket tom fel sem olvassa, hagyja, hogy
fekete alapon kivetítve mi olvassuk
döbbenetcsendben – majd az amerikaikat fordító koszto-

lányiról beszél adrianna
az arab irodalmi embargót boncolgató előadó
előtt, felemlegetődik egy diák története, aki arab-angol

flashkártyái miatt több órát ül egy reptéren
lám, mitől óvott meg tanárom
ki ezerkilencszázkilencvenháromban
a józsef attila egyetemen
versírás miatt eltanácsolt szakjáról
(épp arabot tanultunk volna abban az évben
és nagyon vártam) – az ember meghal, és
a világ nem mindig jut távolabbra eseményeitől
kávészünetben az itt végzett európaiak arról mesélnek
hogy miért szeretnének visszamenni
ezek az okos lányok visszavágynak
a nem úgy létezőbe, menjetek! ne menjetek! ha nem mu-

száj! – szól egy hang, paradicsomból kidobottan
pörgünk az égető porondon, le szeretnének kerülni róla
mielőtt teljesen megégnek, de a széleken
a lelépőknél a helyek mind foglaltak
megint analógia egy finom indiai street food után
adriannával a földalattival próbálkozunk
és valahogy eljutunk a 96^th street megállóhoz
átvágunk a central parkon, ahol felfedezem
a skandináv bazaltokat, és nevetünk esti kornél
vendégén, aki párizsban a magyar csárdában kiadja
hátralevő pénzét, oly boldoggá teszik az otthoni ízek
a tömeg kezd fárasztani, gyönyörű
rózsaszín bokroknál a metropolitan előcsarnokában

elválunk, mert visszajövök egy előadásra, de a termet
nem találom, e-mailezem helyette
ma teljesen jól működik a hall egyik sarkában
és elküldöm a pályázatom, melynek eredetisége:
in contrast to the simplifying, homogenizing mechanisms
of national cultural ideologies that underpin
many studies in history writing and research
on modern nordic literatures
the applicant’s suggested interferential approach offers
a synthesis of multicultural and intercultural
pluricultural and transcultural perspectives
on the level of action, of fictional mediation
and of nonfictional literary communication
the project lends particular insight into the reasons
why nordic literary fields differ so greatly in their
treatment of cultural interference as a topic
a literary form and an aesthetic procedure.
since the applicant has extensive expertise in
several majoritarian (finnish, swedish)
minoritarian (north and east saami,
finland tataar, meänkieli, kven, karelian)
and migrant (sweden finnish, somali) literary fields
she offers a unique and highly sought-after
approach to the field.
this project offers a nuanced reflection
on the interferential policies and practices
at work in different nordic literary fields.
és ennek örömére subwayban eszem
igazatok van, fiam, itt sokkal több zöldséget
tesznek a 12 hüvelyknyi szendvicsekbe, mint európában
és finomabb (jaj, mitől?), majd az est
hazaérve gazdim meséli, hogy
anyukája egy dns-tesztet készíttetett
nigériaiak mellett írek, közel-keletiek
nyugat-európaiak vére folyik benne
papája oldalán még német is
egy tűz körül ülünk, mint mi itt ketten
bocsnátakérően, -adóan
egymásra nézünk, és megköszönjük a tapasztalatot
és elképzelem, hogy mariah olyan ruhákat tervez
melyek hegei körül gyógyöltések vannak
és amikor felöltöd a ruhát
szárnyas lénnyé válsz
64 százalékban finom, puha, égi szál
és a brand neve 36% on earth
hajnalig beszélgetünk
mert hétvégére ő átmegy a barátnőjéhez
én meg az 1,5 méteres szófáról az ágyra
kinyújtózva alhatok a magzatpóz után
emlékeztető megszületni a minden nap
szédületes dimenziótváltására
to the modified color size
fabric, style
and character
at the push of a bottom
és mégis amennyire csak lehet:
end the game
that fits for the first time
without any human physical model
köszönöm

/mentés és lenullázás néz szembe velem/

Ø