Angyal a Százhold előtt

A szerelmes föld majd lefosztja rólam az inget, a kabátot,
lábamat gyökerekhez köti, hogy ne eresszenek haza.

Az emlékek átszaladnak a világon,
mint a tavasszal támadt esők a virágok, az énekek között,
mint a számítógépet zsaroló vírusok, hitek és filozófiák.

Itt mindenki a rozstáblák harsány lángját szereti,
a vihar dühével dacoló jegenyét, gyümölcshozó fa ágait,
itt, ahol lapulnak a napfényben nyulak, szekerek, kepék,

ahol csend van, sehol a gyík gőzlő háta,
az égre nézünk, a földre és magunk elé,
angyal a Százhold előtt, tartja ujjai között jóhegyű kését,

ahol fekszik: mennyország az, akácok csendes lobogása,
minden út ide vezet, egy-egy elmorzsolt érő kalászhoz,
hét égtájék aranybogáncsai körülveszik,

kiejti tenyeréből a horizonttal egybeszántott dűlőt,
ahonnan úgy megy el, hogy szárnya nem érinti a határt,
tűnik el, mint aki harmadik napja már dögkútba esett,

harmadik napja,
hogy karjai kereszt-ágakként vannak szám s az ég között,
semmit se tud egy halott álmáról, vonít kertek alján az eb,

ilyenkor száll a hold az út kövei felett, szökik hegyeiből,
tüzek vernek lángot megvakult falvak kemencéiben,
babona támad, koponyám a semmibe lebeg,

most, hogy senki se szeret, a szent lény hátrahagy legelőt,
tűznövesztő tüzes sarlókkal dobál, jön, néz,
ivódik be a hevét csitító nyár húsába.

Kevés időre rá újra misegyertyás szarvasok vesznek körbe,
bökdösik a gyapjúba bugyolált felhőket, a nagy harangokat.

Fölfordított ladik

Minden, amit látsz, a neszek között csakhamar elpusztul,
egy rét, nem tudod a nevét, de tudják árkok, felhők,
oldalas kések, ostorok, lőcsök és szögek,
akkor volt, akkor, akkor, kialudt a fülledt istálló lámpája,
feléd röpült az ajtóra szögezett denevér, mondta neked,
megfejthetetlenek az álmok, a vonatfülkék sikoltásai,
minden hal a te szürkésbarna köved, a te csontod,
miért megy úgy az idő, kinek a parancsára,
ki fekszik lasponya, birsalma, szőlő színével, szavakkal,
ki fogja fel a redőnyhöz ütődő ágak neszét,
nem faggatott, hogy ki és miféle vagy, hová való,
mindarról, amit láttál, amiért csöndben rajongott szíved,
a napért, amely az öl-mélységű verembe temetődött,
a lépcsőkért, ahogy megállsz, lábaid fájnak már,
az ég rezes üstjéért, amin holdhalak hegyes nyársa van,
ünnepi cimbalommuzsika az Imre-nap,
nem látszanak hetek, szemügyre veszed a bátyám-férfit,
akinek a haja még mindig ott lobog a cseresznyefán,
kötél sorvasztja el az ágat,
nézed a fa kérgét, a régi artézi kutat a községházánál,
az induló buszt, a füvet, a gilicetüskét,
sétálsz a Kismosó partjára, az első híd alatt álmot alszol,
várod a domolykók szétkarmolt uszony-evezőinek zaját,
marad egy fölfordított lukas ladik, mi tengert sohase járt.

Az őszi felhők fejedig érnek

Élj úgy, mintha a hegy bazalt-börcén állnál, vén bolond,
diófáid fölnövekedtek, az őszi felhők fejedig érnek,
virrasztanak, s bárhol is vagy, reggelre nem találnak,
csak a csatakos lovakat, a harmattal kötözött falut,
kitöredezett kerítésléceket, leszáradt véreskörtefa ágát,
mintha napok se volnának, se délelőttök, se délutánok,
az eszeveszett vérű lányok, húgaid alig pihegnek,
füves bőrödet borzongatja minden esőcsepp a réten,
borháznál,
gyepűnél,
kazalba fulladó villámcsapás előtt,
ahol élsz, már az a prés is százhatvankét esztendős,
orsóján zsíros, csúszós szekérkenőcs, talán mindörökre,
a halott szüretelők halottan hallgatnak, bár tudnám,
melyik ősz hozza őket össze megint,
mikor teszik arrébb a sajtárt és löttyen betonra a must,
vész el az ének, a dúdolás, a jajgatás,
venyigeszövedék,
madár-repülés, csók, irgalom, nincs közünk semmihez,
seregélyek verik bőrünk alatt az október hamuját,
fölöttünk a levegőt, a végenincsen zengésből emelj ki
egy pincét, ahol gyertya alig látszik, és mégis élnél úgy,

sóvárogva, hogy megérintsenek démonok s angyalok,
és mégis üzennél a csalánnal benőtt hordónak,
amit egy kénlap, mint a sodort dohányod, újra telefüstöl.