Wolfgang Borchert: El, el
El, el
Néha saját magával találkozott. Puha léptekkel, ferde vállúan közeledett magához, haja túl hosszú volt, hogy valamelyik fülére ráakassza, kinyújtotta a kezét, nem túl biztosan, és azt mondta: nappal.
Nappal. Hol vagy?
Te.
Én?
Igen.
És utána magához szólt: néha miért ordítasz?
Az bennem az állat.
Az állat?
Az állat éhsége.
És utána megkérdezte magától: Miért sírsz olyan gyakran?
Az állat! Az állat!
Az állat?
Az állat honvágya. Az sír. Az állat éhsége, az ordít. És az állati énem – az megszökik.
Hová?
A semmibe. Nincs völgy egy ilyen szökőárnak. Mindenhol önmagammal találkozom. Többnyire éjszakánként. De mindig továbbszökünk. Az állat szerelme valaki után kívánkozik, de az állat félelme az ajtó mögött ugat, amely mögött a lány van és az ágya. És akkor csikorog a kilincs, és megszökünk. És mindig saját magunk mögött járunk. Az állat éhségével és az állat honvágyával. De nincs völgy egy ilyen szökőárnak. Mindig magunkkal találkozunk. Mindenhol. Saját magunk elől nem menekülhetünk.
Néha saját magával találkozott. De utána újra megszökött. Ablakok alatt fütyülve tovább és ajtók mentén köhögve. És néha, akkor őt egy szív az éjszakának látta, egy kéznek. Vagy egy ingnek, mely lecsúszva lógott egy vállról, egy mellről, egy lányról. Néha, akkor őt valaki egy éjszakának látta. És akkor a csókok közt, valahányszor valaki élt-halt érte, elfeledte a másikat, aki önmaga volt. És nevetett. És szenvedett. Jó volt, valahányszor valakit magunkénak tudhattunk, valakit hosszú hajjal, világos fehérneműben. Vagy fehérneműben, amely világos volt és virágok voltak rajta. És ha a lány ki volt rúzsozva, akkor volt az jó. Akkor volt igazán színes. És a sötétségben jobb volt, valahányszor valakit magunkénak tudhattunk, akkor nem volt olyan nagy a sötétség. És akkor nem is volt olyan hideg a sötétség. És az a kevés rúzs akkor egy apró kemencét festett a szájából. Ami égett. Az jó volt a sötétségben. És a fehérnemű, az épphogy nem látszott. De valakit mégis magunkénak tudhattunk.
Valaki megismerte, akinek a bőre nyáron olyan volt, mint a csipkebogyó. Bronz. És haja, mint a cigányoké, inkább kék, mint fekete. És olyan volt, mint az erdő: kócos. Karján a pihék, mint csibetollak, és hangja olyan harsány, mint a matrózlányoké. Emellett semmiről sem tudott. És Karinnak hívták.
És a másikat Alinak, és világos, vajszőke haja volt, mint a tengerpartok homokja. Mikor nevetett, orrát grimaszolva felhúzta, és harapott. De akkor jött valaki, aki a férje volt.
És az ajtó előtt lassacskán összegörnyedve egy ember állt, szürke és sovány, és azt mondta: jól van, fiam. Később megtudta: az az apám volt.
És aki lábaival, aki nyugtalan volt, akár a dobverők, őt Carolának hívták, csontkinövéses, ideges. És őrült szemei voltak. És fogai enyhén elálltak egymástól. Ő ismerte.
És néha az öreg férfi azt mondta éjszakánként: jól van, fiam.
Az egyiknek, akinél járt, széles csípője volt. Tejszagot árasztott. Bátor neve volt – de ő elfelejtette a lányt. El. Reggelente néha a citromsármányok csodálkozva énekelnek – de anyja már a széles távolba tűnt, és a szürke, sovány férfi nem szólt semmit. Mert senki sem jött el.
És a lábak csak úgy maguktól elindultak alatta: el el.
És a citromsármányok már reggel tudták: el el.
És a távíródrótok zümmögtek: el el. És az öreg férfi nem mondott semmi mást: el el.
És esténként a lányok sóvárogva tették össze kezüket: el el.
Egyszer volt egy fiútestvérünk. Akivel barátok voltunk. De aztán egy darab fém mint zümmögő, utálatos rovar surrant felé a levegőben. Háború volt. És a darab fém mint egy esőcsepp csattant az emberi bőrbe: ekkor, mint pipacs a hóban, előbújt a vér. Az ég lazúrból volt, de a kiáltást nem fogadta be. És az utolsó, amit ő kiáltott, nem a haza volt. Nem anya és nem isten. Az utolsó elkiáltott kiáltás keservesen és élesen ez volt: hiábavaló. És csak csendesen kiszökött: hiábavaló. Elhallgatott, szája nem mozdult többé. Mindörökre. El.
És a sovány, szürke férfi, aki az apja volt, sosem mondta már többet: jól van, fiam. Soha többé. Ekkor minden elmúlt, minden el.
Bordás Máté fordítása
Wolfgang Borchert: A város
A város
Egy éjszakai járat haladt a síneken. Feküdtek a holdfényben, szép fényesek voltak, mint az ezüst. Csak hidegek, gondolta az éjszakai, hidegek ők. Messze balra egy égve felejtett izzó, egy tanya. És egy érdesen ugató kutya. Az izzó és a kutya tették az éjszakát éjszakává. Aztán az éjszakai újra egyedül maradt. Csak a szél haladt el hosszan tartó, mély lélegzetvételű U hangjaival a fülek mellett. És a síneken tompa foltok: felhők a Hold előtt.
Akkor jött a férfi a lámpával. Hintázott, ahogy arcuk közé emelte. A férfi a lámpával így szólt: na, fiam, most merre?
És az éjszakai karjával a fellegek mögötti fényesség felé mutatott. Hamburg? kérdezte a lámpát tartó.
Igen, Hamburg, válaszolta az éjszakai.
Utána léptei alatt csöndesen zörögtek a kövek. Kopogva lökdösték egymást. És a lámpán ide-oda, ide-oda csikorgott a drót. És a sínek ezüstösen a fényességhez vezettek. És ezen az éjszakán a fényesség az égen, a fényesség Hamburg volt.
De nem úgy van az, mondta ő a lámpával, nem úgy van az a várossal. Világos van ott, ó igen, de a világító lámpások alatt is csak olyanok járnak, akik éheznek. Mondom én neked, te.
Hamburg! nevetett az éjszakai, akkor a másikhoz hasonló. Mert muszáj vissza oda, mindig vissza oda, ha onnan jöttünk. És akkor azt mondta, mintha sokat gondolkodott volna rajta, az az élet! Az egyetlen élet!
A lámpa ide-oda, ide-oda csikorgott. És a szél mollosan huhogott a fülekbe. A sínek holdfénytől csillogva és hidegen feküdtek.
Aztán azt mondta a férfi az ingó lámpával: az élet! Istenem, mi is az: illatokra emlékezni, kilincsek után nyúlni. Arcok előtt haladunk el, és éjszakánként hajunkon érezzük az esőt. Az aztán már sok.
Ekkor mögöttük felsírt egy lokomotív, mint egy honvággyal teli óriási gyerek. És ő tette az éjszakát éjszakává. És akkor a férfiak mellett keményen elzörgött egy tehervonat. És az úgy morgott, mint a veszély a csillagokkal teletűzdelt, selymes éjszakában. A férfiak ellenben bátran lélegeztek. És a kerek, vöröslő kerekek rozsdavörös, vörös vagonok alatt csattogva gurultak. Szakadatlanul száguldottak, dübörögve arról – arról – arról. És sokkal messzebb, még csendesen: arról – arról –
Ekkor megszólalt az éjszakai: nem, az élet több, mint esőben futni és kilincsek után nyúlni. Több, mint arcok előtt elhaladni és illatokra emlékezni. Az élet: félni. És örülni. Félni, hogy a vonat alá esünk. És örülni, hogy nem estünk a vonat alá. Örülni, hogy tovább tudunk menni.
Ekkor a síneken egy keskeny ház tűnt fel. A férfi gyengébbre állította a lámpa fényét, és a kezét nyújtotta a fiúnak: akkor hát, Hamburg!
Igen, Hamburg, mondta, és ment.
A sínek szép fényesen feküdtek a holdfényben.
És hátul az égen egy világos folt: a város.
Bordás Máté fordítása