Megérintő elmúlás

(Utassy József Sugdos a Sátán című kötetéről)

 

A lírai össz-művet közreadó Tüzek tüze kötetet (2001) követően 2002-ben jelentkezett új verseskönyvvel Utassy József. 1998 és 2001 között született szövegeit a megszokott módon öt ciklusba szerkesztette a szerző. A korpuszt az anya halála miatti fájdalom, a kedély újabb elkomorulása, az öregedés gondjai határozzák meg, s ismét súly helyeződik az Istenhez való viszonyra is (e tekintetben fontos, hogy anyaga a Betlehem csillaga dráma szomszédságában fogant) – a Sugdos a Sátán így elsősorban a költő poézisének meglévő értékeit erősíti meg.
Tematikailag ez alól a nyitó, Fekete ének egység kivétel, még akkor is, ha az anya alakja, az iránta megnyilvánuló szeretet és vád kettőssége a megelőző kötetekben is jelen volt már. Elvesztése most összefogja, felnagyítja – miként József Attilánál – a fiú érzelmeit, a távozásával beálló bizonytalanságot. Már címével is ezt igazolja a Talán, ahol a lírahős „ősi szorongása”, az „álomi horror” teljesedik be a drága test elképzelt lebomlásával. Saját születése mellé (1941. III. 23. – a vers több helyütt szerepelt, így természetesen a Tüzek tüzében is) egy újabb, ezúttal sötét dátumot is feljegyez, a hatalmas bánatot virágzó temetését:

 

„Temetem Édesanyámat.
Bölcsőjéig zokogom el őt.
Szívemen akkora bánat:
telehalom a temetőt.”

(1998. VII. 23.).

 

A szomorú szertartással immár hiánnyal lett teljes a szülőház és a kert, árvánál árvábbá vált a csodára hiába várakozó, akit újra gyermekít a kín:

 

„csak én állok itt,
akár az állat,
nyüszítek érted,
kikaparnálak,
de csak vakogok:
és várlak,
várlak.”
(Hazamegyek)

 

Virrasztó magányában, számba véve veszteségeit (Amíg megvirrad), várja a nappali álmot, hiszen legalább az talán visszatéríti a tűnt szülőt (Didergek érted). De abban is csalódnia kell, így végül maga is menne már a kedves(ek) után (Halál, te dög!, Sugdos a Sátán), s kérése csak egy lesz: „Hatvanéves vagyok, mama! / Kérlek, mutass be a Halálnak.” (Nincslesz).
Ahogy fia távozása, másrészt az anyáé is dühöt kelt. Ezúttal azonban nemcsak Isten (Halottal beszél, Néha) vagy éppen a Halál (Halál, te dög!), hanem a halott ellen is. A temetést fájdalma gyermekkori megveretései sorába illeszti, a korábbiaknál nagyobb ütéssel (Fekete ének), ám a Kofa még tovább jut, egyértelműen a Fény a bilincsen (különösen az Ellenedre is) kemény számonkérését idézi. Feleleveníti az elmaradt meséket, a kikényszerített imákat, az élettársával folytatott üzekedést, végül a legfőbb vád:

 

„te nem szeretted apámat, sem engem!
De nem imádtad, nem ám, a susztert sem.

 

Csak magadat! S a pénzt. A bort. A flörtöt.
Csoda, hogy eddig el nem vitt az ördög!

 

Kofa voltál, anyám, kofa, kofa.
Magadhoz hű, de hozzám mostoha.”

 

A Ráncok, redők tengertánca ciklust a megérintő elmúlás hatja át. Testvériségben a fákkal (Fák, gyönyörűim), elsiratja a továbbéltető nedvek elapadását (Kiszáradt fa), saját ifjúságát (Erdőszélen; Ráncok, redők). A késő őszbe ballagva (November), elnézést kér a változásokért (Klimax), szép öregkort, méltó halált szeretne (Megöregedni). Hogy bátran szemébe nézve állhasson majd Isten elé (Utolsó napok), beteljesítve az Emelt fővel sorait:

 

„Tudom én: ez a Föld Isten vágóhídja.
Ám az én bukásom gyönyörű bukás lesz!

 

Mint aki földbe magot vet:
én emelt fővel halok meg.”

 

Az Amikor Isten igéz a rejtőzködő hit felmutatása szempontjából is fontos egység (ezért említettük fentebb a Betlehem csillaga közelségét). A Ha szomorú vagy még inkább az éjnek vallja meg a bánatot, unásig fut az Egykedvű vers, az igény ellenére tagadással zárul a Nézek hosszan magam elé, a hajnal öröme azonban hódolásra bír („most kell, most a hozsanna, / most, mikor Isten igéz” – Virrad a föld), a Krisztushoz pedig, noha lebegtetve, mégis kimondja:

 

„mintha hinnék,
mintha hinnél,
mintha Isten színe elé
gyolcsban vinnél:

 

trónja túl zöld,
ege túl kék,
mégis mintha… mintha mégis
leborulnék.”

 

A „föltámadott” múlt (A hajdani jövő) életstációinak festéséért köszönetet mond Bazsonyi Aranynak (Egy festőhöz), közülük egyet ki is emel: a Hétpettyes gyermekkori varázslatát. S hogy a katicabogárral szélbe küldött kívánság valósággá lett, igazolja a Ketten közös kereszthordozása, a Maholnap egybekapcsolt hitvesi sorsa. A Magában károgat és a Válófélben felvillanó magányát is oldja A kutyám költője, Nadányi Zoltán emlékének ajánlott Tücsi, a hűséges eb dicsérete. A stációkat végigjárva egyet kér az Úrtól:

 

„Adj méltó halált, Istenem,
gyönyörű, büszke elmúlást!
Hajam hava hullong, dereng:
csillagmessze az ifjúság:
    Méltó halált adj, Istenem,
    büszke, gyönyörű elmúlást.”
(Méltó halált)

 

A címével ugyancsak József Attilát idéző Tiszta beszéd ciklus a közösségitől lép a személyes sors felé. Előbbi alakulásáról faggatja az új évezredet (Majd), hogy aztán megjósolja az „ínség sivatagából” Európára szakadó emberáradatot (Félálom). Van, hogy hajnali merengésében „hajléktalan gondolatai” (Homályban, füstben; Hajnalok hajnaláig) némelyike otthonra talál, hogy megérinti még a kikelet eljövetele (Isten hozott), meghallja a rög énekét, a tengermorajt (Tiszta beszéd), megérzi nagy szabadságát (Magadra hagytalak). Hogy ereje futja méltó emléket állítani a nagy elődnek (Balassiáda), hogy, amint az Öt haiku negyedik darabjában áll:

 

„Leszentül a Nap.
Ezer csillag vigyáz rám.
Tollamért nyúlok.”

 

Rosszabb pillanatokban azonban „Már csak az álmok, a pille álmok / könnyebbítik mázsás magányod” (Már csak az álmok), az emlékezést, az írást illetően pedig:

 

„A költő néma. Hallgat a tolla.
Valaha úgy szállt, mint a motolla
anyám kezében: sort írva sorra.
De hol van anyám? S hol a motolla?!”
(Hmmm)

 

A Mindenes egység a Múzsának rója fel a szó elapadását. A Dorgatórium szerelmi társként, az Árván, csókolatlan egyedüllétének oszlatójaként is hívja, a Múzsám, egyetlenem! csupán folytonos hattyúdalt kér tőle. S ahogy hajnalban a madarak (Rigók!), éjjel a munkában mellé szegődik (Éjszakától délig), amíg szabad (Búcsú a nikotintól), a cigaretta is – mert csókkal homlokán, amint a Montázs haikujának Holdja réz hamutartóvá válik, bármi témává emelkedhet. A nagyvárosi és falusi otthon szeretete (Megkövetés), a menni vagy maradni dilemmája (Ördögi kör), egy tarka utcai jelenet (Októberi színes) éppúgy, mint a köpönyegforgató emberi természet (Szélkakas) vagy saját oblomovi kényelmessége (Világ lustája). Ám legfőképp természetesen maga az irodalom, az irodalmi élet. Tanácsát számos Horátió (Örökzöld), hivalkodó divatköltő (Egy pökhendi poétára) megfontolhatná, de elveri a port az érdemtelenül díjakat halmozókon is (Babérkoszorúsdi, Vélemény). Világos álláspontját a posztmodernekről (Riposztmodern) végül megerősíti a versrovatvezetőknek ajánlott Lázcsillapító:

 

„Csillapul majd a posztmodern-láz is!
Járvány hozta, az is viszi el.

 

Ha ki vasgolyót ültet a földbe,
várhat arra, amíg az kikel!

 

Én úgy gondolom, szembeötlő:
ki a dilettáns, ki a költő.”

 

Még ha a válasz ebben a könyvben egyértelmű is, a Sugdos a Sátán kétségkívül nem mérhető a Szép napkeltő holnap mércéjével. A nagy összegzést, a Tüzek tüzét követően nem látszik benne az út, amin a költő tovább szeretne haladni. Igazat adhatunk tehát Vilcsek Bélának, aki szerint „a végső és visszavonhatatlan emberi és alkotói elbizonytalanodásnak a kötete ez”.*

 

* Utassy József költészete – kritikai kiadás. S. a. r. és a jegyzeteket készítette Utassyné Horváth Erzsébet és Vilcsek Béla. Napkút Kiadó, Budapest, 2017. 734.p.

A szerző az írás elkészítéséhez a Nemzeti Kulturális Alap Szépirodalom Kollégiumának alkotói támogatásában részesült.