Rojik Tamás: A csillagos égig 

Szabályosan – felfelé

(Rojik Tamás: A csillagos égig. Napkút Kiadó, Budapest, 2017)

A csillagos égig című regény főhősében sokan magukra ismerhetnek, legalábbis a kora húszas éveiben járó fiatalok közül. A kényelem és a valódi felnőttkor küszöbe, művészet, szerelem, hétköznapok, az egyhangúság és a ki nem mondott, fel nem ismert reménytelenség fordulata a véletlenek csodálatos összetalálkozásával: ha Rojik Tamás számára a célközönség a későkamasz réteg, a mondanivaló minden bizonnyal célba ér, és fel is oldódik olvasóiban.

A regény főszereplője, Gábor művészetfilozófiájának alapja a lomtalanított emberek életének megírása, kreatív és kalandos múltjaik megrajzolása hátramaradt holmijaik alapján. Önképe meglehetősen magabiztos tehetségét és kreativitását illetően, melynek jogossága – részben legalábbis – nem vitás. Előszeretettel hangoztatja műveltségét, mely kapcsán felmerülhet bennünk a kérdés, vajon az író tudatosan formálta Gábor karakterét önmaga által kissé felülértékelt fiatallá, vagy valóban művelt figurát kívánt létrehozni. Többször úgy tűnik, hogy a műben a szépirodalmi műveltség már automatikusan jár Gábornak, pusztán attól, hogy történeteket ír. Ez az állítás (Gábor irodalomban való jártassága) olyan hangsúlyozottan jelen van végig a regényben, hogy már-már túlzásnak tűnhet. Kiváltképp azért, mert semmilyen külső utalást nem találunk erre, a környezet nem reagál rá, csak a narrátor, aki egyben a főszereplő is. Persze az a magyarázat is felmerül, hogy ez a megoldás a célközönségre, a maga útját kereső fiatalságra van szabva: Gábor határozott tehetsége és célja utópia egy korabeli fiatalnak. Annak ellenére, hogy Gábor sokszor túlértékeli magát, egyáltalán nem unszimpatikus karakter, önbizalma nem megy tisztessége és jósága rovására, inkább ezzel motiválja magát céljai véghezviteléhez, és kompenzálja szülei vele szembeni bizalmatlanságát.

A regény két síkon halad: az egyik Gábor változásokkal teli élete, a másik az általa nem ismert emberek irodalmi szövegekké gyúrása. Úgy tűnik, az író számára sem tisztázott a másodrendű szereplők, a csavargó apuka és Lombik tanár úr jelentősége. A csavargó története egyértelműen amatőr összefoglalása egy egész életnek; szinte látványosan elsietett monológ, amelynek nincsen tétje (pedig Gábor rákészülése, belefogása a munkába nagyon is mást előlegez meg). Ez az első darab Gábor műveiből, amelyet teljes egészében láthat az olvasó: ez a darab rögtön meg is kérdőjelezi a fiú szépirodalmi tehetségét. Az ötlet kreatív, kellemes és hasznos kikapcsolódás a nehéz fizikai munka után, de semmi több. Lombik tanár úr története egészen más: kidolgozottabb, gondosabb, természetesebb. Kirajzolódik valami perspektíva Gábor későbbi írói tevékenységét illetően. Ezen a második síkon sokkal több lehetőség rejtőzik, mint amennyit Rojik megvalósított. Eleinte úgy tűnt, valamiféle együttműködés, párhuzamosság jelenik meg a két sík között, azonban a kötet vége felé az az érzésünk, hogy mégsem akart a szerző kerek egészet létrehozni. Gábor tökéletesen megtestesíti a fűzfapoéta típusát, filozófiáját megtűzdelve néhány patetikus szimbólummal, mint Yvette és a Szűz Mária-szeme, vagy a csillagokra nézés hangsúlya: „El is képzeltem őt [a prostituáltat] porcelánból, és így tekintve az álla kissé hasonlított az ajtóm ólomüvegéből bámuló Szűz Máriához.” (31.) „Végig figyelmesen, a füvön felkönyökölve hallgatott, szemeit le sem véve az enyémről, bár az én tekintetem a csillagokon maradt.” (61.)

Dóra egyértelműen a sors küldötte. Egy prostituálttal töltött kiábrándító este és az Anett-tel való sikertelen randi után Gábor találkozik élete szerelmével: a két fiatal egymás testévé válik, már csak együtt érvényesek. Gábor és Dóra, mintha egymás alteregói volnának, az ember nem is tud tökéletesebb találkozást és együttműködést elképzelni annál, ahogy ők egymást megélik. Szimbiózisuk minden közös cselekvésben megmutatkozik. Talán éppen ezért a szereplők és a körülményeik egy idő után eszközszerűnek tűnnek. Gábor a középpont, majd amikor – a fiúhoz minden ízében hasonló – Dóra tetőtől talpig belesimul ebbe a középpontba, már Dóra és Gábor a középpont, mindenki úgy él és hal, jelenik meg és tűnik el, ahogyan nekik kedvező. Dénes eszköz Gábor sikeres belépéséhez az irodába és a sikertelen randihoz (ami megerősíti bennünk Gábor ódzkodását a felszínességtől). Gábor nagybátyjának, Bazsi bácsinak halála eszköz a fiú egzisztenciájának alapjához. Dóra gazdag anyjának vagyona eszköz az antikvárium nyitásához. A visszatérés a lomtalanításhoz eszköz az antikvárium megtöltéséhez és fenntartásához. Az antikvárium, az egzisztencia annak eszköze, hogy Gábort végre emberszámba vegyék a szülei. Gábor részeges barátja eszköz arra, hogy a pár megtalálja helyét és műfaját a művészetben. Minden és mindenki tehát sorsszerű a fiatalok életében. Ezektől az összefüggésektől pozitív a történet utóíze. S mi a módszer ehhez? A szerző sokszor klisészerű helyzeteket generál. Távol élő gazdag anyuka pénze; halott nagybácsi háza; Gábor váratlan, de annál tökéletesebb színpadi szereplése, s az ebből adódó ráébredés a művészeti útra; a két szerelmes művész csapatot alkotva sztárrá válik; könyvek mellé virágbolt és kávézó. Itt nem zavaró a klisék jelenléte: sokkal inkább annak az egyszerű módszernek az észrevétele, hogy hogyan lehet felébreszteni leghatékonyabban a mindenki által vágyott csodákban való reménykedést.

Gábor kapcsolata a környezetével ambivalens. Illik is és nem is illik oda, ahová tartozik: ez nem szokatlan, sőt, mi sem természetesebb ennél az ember életében. Nagybátyja igénytelensége és szülei igényessége között helyezkedik el, szinte középen. A szerző nagyon jól megformálta azt a bizonytalanságot, amit érezhet (érzés helyett talán jobb a tudattalanul megélhet kifejezés) egy értelmiségi hajlamokkal rendelkező szubjektum egy erre teljesen alkalmatlan környezetben, ehhez nem kompatibilis emberek társaságában. Noha szereti nagybátyját, gondolkodása és viselkedése mégis felülemelkedik rajta. Önmagát mindig félig közömbös, kívülálló, természetes szemlélődőként definiálja. Bazsi bácsihoz való kötődése meglazul azzal, hogy elköltözik, és járni kezd Dórával. A férfi ápolása is csak valamiféle kötelezettség, nem is magáról az ápolás aktusáról, mint inkább a Dórával való együttműködésről szól. Gábor és nagybátyja közötti kapcsolat Bazsi bácsi egyszerű, ösztönös ragaszkodásától tűnik különlegesnek. Erre bizonyíték Gábor hetekre való eltűnése is.

Az éjszakai bár eseményei, Dóra anyjának ambivalens karaktere és Dóra nővel való kalandja tanúskodik arról, hogy a szerzőnek nem célja a felesleges moralizálás, az ítélkezés. A történet autentikusan ábrázolja a dolgok bonyolultságát, nem téved egyoldalúságba, Gábor szemével nyitottan kezeli az élet jelenségeit.

A kötetnek különösen erősek azok a részei, ahol a narrátor szabad függő beszédet alkalmaz. A párbeszédek patetikusnak tűnnek, tömör és ütős igénnyel, de nehezen sikerül véghez vinni ezt az igényt. Sokszor nem autentikus a szereplőkhöz mérten, például ismerve Bazsi bácsi viselkedését, stílusát, nem illik hozzá a párbeszédben reprezentált stílus. A fiatalok ismerkedéskor alkalmazott párbeszédek drámainak akarnak tűnni, de inkább mesterkélten csengenek, így nem tudjuk komolyan venni őket. Az erőltetett tagolás miatt is disszonancia képződik a történet gördülékenységében. A szabad függő beszédes megnyilatkozások azonban nagyon hatásosak, őszinték, és illenek az egyes szám első személyű elbeszéléshez, főképp Gábor töprengő és megfigyelő jelleméhez. A narrátort, jelen esetben Gábort laza, kócos hajú fiúnak képzelem el, aki zsebre tett kézzel áll az emlékek folyama előtt, és úgy idézi fel tapasztalatait, úgy meséli el életének ezt a szeletét, mint amin éppen túl van, de nem közömbös még: kell a folyamszerűség, és az asszociatív, impresszív ábrázolásra a legalkalmasabb módszer a szabad függő beszéd, amit a szerző kitűnően alkalmaz. Íme egy példa arra, amikor a szerző összevonja a két narrációs technikát: „Másnap délután a sok kávétól túlhajtva ezt el is mondtam neki, mire vállat vont, apám nem ilyen. – Én mégis szeretném, ha tudnál dolgokat. – Nem tartozol semmivel. – Te sem fogsz, ha kérdezel. – Honnan van egy melósnak ekkora szépirodalmi műveltsége?” (68.) A párbeszéd megakasztja a természetességet. A szabad függő beszéd a működőképes, még a ritmikája is gördülékenyebb: „Aztán a legváratlanabb pillanatban, amikor elindultunk az emelet felé, a lépcső alján félrevont, és megveregette a vállam, ezt most jól csináltad, mondta, és erősen tartanom kellett a könnyeimet.” (93.); „A telefonon át is hallottam, hogy nagyon vidám a hangja, azt mondta, végre elviszem randevúra, mert már van nálam párnája, papucsa, váltás bugyija meg fogkeféje, de még sosem mentünk el egy rendes helyre, aminek négy fala van plafonnal és más emberekkel. Aztán gyorsan hozzátette, hogy talán ezért is vagyunk még mindig együtt.” (82.)

A regény végére érezzük a kultúrsokk intenzív valószínűségét, és feltesszük a kérdést: miért is ne történhetnének meg ezek a fordulatok: új munkahely, új szerelem, új élet? Ez adja a regény valódi szeretnivalóságát. Egy pozitív történet, minden szomorúságával együtt felfelé ívelő, boldog hétköznapok. Éppen annyira realisztikus, amennyire csodákkal teli. A véletlenek élnek és közöttünk tevékenykednek. Arra várnak, hogy észrevegyük őket és foglalkozzunk velük. Ha kamaszkorában olvassa el az ember ezt a regényt – gyanítom, a cél is ez –, akkor megfelelő motivációt kaphat az élet általános küszöbeinek reménytelibb átlépéséhez: hogyan ítéljük meg a lehetőségeinket, és hogyan viseljük el a változást; hogyan emlékezzünk vissza sajátos történeteinkre; mire emlékezzünk belőlük, és milyen eszközökkel lépjünk át rajtuk, dolgozzuk fel őket. Ez a könyv a nyugodt elemzésre, érett elfogadásra tanít. A maga tisztaságával és életszerűségével kétségtelenül bátorító hatása van egy Gábor korabeli fiú döntéseihez – s módszert mutat egy emlékező felnőtt múltbéli helyzetének és személyének utólagos, tiszta megítéléshez.