Nyomtatás

Vanília-vér

(Comptoir Sud Pacifique: Vanille Passion, 1975)

 

Miért írsz illatokról?
Igazából a holtakért.

 

Egy lólépésre gondolok.
Kikötő: süllyedő hordók, ládák illata.
Láz. Alkoholban oldott abrakadabra.

 

A hetvenes évek süvegcukor: és ott
ülök a tetején. Ha négyet lemegyek,
érzem ezt az édes passziót.
„It’s a passion” – éneklé a nép.
Milyen lenne egy torony,
ha nem egyedülálló. Nem mindig világít,
erre már sajnálják az égetnivaló pénzt,
de körpanorámás, körröpülős.
Ekkorra szélben nem ér le a nevem.

 

A tűzoltók mindig is könyveket égettek.
A kincs nem felel. A fejillat elszelel.
Meztelen kekszeken lépkedek.
Hányszor változtam meg?
Csak a szomorúságok végtelenek?

 

Vanília pohár? Egy pohár vanília?
Szesszel ütlek el, vagy fel-.
Alkohollal elvert édesség, gyerekség;
hát persze hogy kell.
És kellenek a lányok a mólók alatt.
Kell a fagylalt és kell a fájdalom-rolád.
Rokontalan vagyok: arisztokratából,
a vanília-vérűekből alig maradt.
Előneveinket elcsatolták,
személyzeti bejárónk sincsen.

 

Visszafelé élek: a márkás múlt mólóján
egyre gyorsabban futok. Ahogy föl-le,
a toronyúton is. Felfelé török,
mint a vanília, mint a pandák.
Ha kátyús is, nevetek az úton.
Magas futó vagyok, megfutom.
Ez a kékhegyi szkepszis mire jó,
azt nem tudhatom.
Majd aláhúz a jövő:
nekem ennyi elég.
El foglak verni.
Nem akarok élni ’79 telén.