Masszáda

Mikor alászállsz a mélyföldre,
hallani véled lent
az első szavak csendjét,
megfürdesz benne és
vörösre csípi a szemed,

iszappal burkolod be a tested, hogy
hasonló légy ahhoz,
akit sárból gyúrt világra az Isten.

A nap és a szél megaszalnak,
hárfázni kezdesz és lassan

         re-pe-dé-sek je-len-nek meg
         bő-rö-dön, ve-rej-té-ked-ből
         só-kris-tá-lyok vál-nak ki, de
te újjászületni készülsz és
pengeted tovább a húrokat.

A megszokott pont alól nézve
minden síkság hegymagas.
Fent aztán rájössz, hogy Masszáda
tengerszinten fekszik és
csak oda értél vissza végül,
ahonnan elindultál.

Tündöklő palotát
vártál, romok közt állsz:
készen, hogy megmászhass
igazi csúcsokat.


Seregélyek

Permetszagú ruháin több
volt a lyuk, mint az anyag,

zokniját is évi tízszer
stoppolta meg a mama,

régi smasszer-zubbonyán nyarakat
unatkoztunk végig a fűben,

rendszeresen
lepisiltük a snidlinget
és jelzéseket küldtünk
az univerzumnak
egy indiánkürttel,
amibe sok-sok éve
fészket rakott a fecske,

szóval
bizonyítékot találtunk rá,
hogy van élet
a szőlőn kívül is.

Közben
a padlásra bevette magát
a rohadtnyest és a kurvaseregélyek
megdézsmálták a cseresznyét,

háború dúlt,

de öregapám sosem
hagyta, hogy összeomoljon
a rendszer: a káosz
szőlőindaként
fonta körbe
a saját magának
kijelölt börtönkörletet,
mert a szőlő felett
ő őrködött,

reggelente szemlét tartott
és kiáltott, hogy
heh
és a szomszédból
visszaszólt a Kelemen, hogy
heh
és több szóra
nem is volt szükség,
mert ebben minden
benne volt,
amit az életről
tudni érdemes:

heh.

Aztán a mama kiáltott,
mert az öreg megint kirotálta
a virágokat,
és a gazzal együtt kihúzkodta
az epret,
idén sem lesz már belőle semmi,
ahogy eddig sem volt soha,
hiába
próbálkozott és ez fájt neki,
ahogy valószínűleg mindig is
fájt, ezért kiáltott.

A kunyhó mellett
régen még egy egész
hordó állt,
nekem így mondták legalábbis,
mert én már csak
egy törött darabra
emlékszem,
de kezdetektől fogva
tudni véltem, hogy
mint a mesében, egy madárka,
talán pont egy seregély,
minden évben rászáll
és lecsippent belőle egy kicsit,
ezért cikkcakkos a széle
és ezért ér már csak bokáig.

Azóta is így mérem
az örökkévalóságot, sokszor
álmodom a permetszagról,
hogy szívesen körbevesz újra,
mint régen, egy másik világban,
mikor még fickó voltam
és nem szégyen,

csakhogy mostanában mintha
már gyakrabban csippentene
az a madár és én
félek, hogy ezúttal
túl korán
jön a szüret és más viszi a puttonyt
helyettem: a szőlőt
kivágják,
és nem jönnek többet a seregélyek,
és akkor
az űr mély
útján egy
kétütemű
motor
örökre

leáll.