Nyomtatás

Rokonság (Jól nézzék meg!)

Suku (Katsokaa tarkasti!)

 

Ez egy rét, virágzó, bércek között. A dombok pontatlanul

vannak megrajzolva, nagyon távolinak látszanak, álom-

képeknek. Másikdomb, Nagysziget, Fátyoldomb,

Mogyoródomb.

   A réten lyukak vannak, a kutak. Ezekből gyermekek

jönnek elő, szárnyakkal a hátukon. A kutak körül nők –

bekerítve. Ők fogadják a gyermekeket, ölbe veszik őket,

fájdalmukban és örömükben így kiáltanak: Angyalom,

angyalom! És letépik szárnyaikat.

    A földből kötelek nőnek. Minden kötél végén

léghajó virágzik. A léghajókban egy-egy férfi alszik,

csukott szemmel kémlelik a hegyek mögötti világot.

Amikor a gyermeknek már nincsen szárnya,

a nő lehúzza a léghajót. A férfi odamegy a gyermekhez,

és a bőrébe sebeket vág, amelyekbe elveti álmait.

 

 

Álmodozók

Uneksijat

 

Egy paripát látunk ereje teljében, egy arab telivért.

Csak az értő szem veszi észre jobb hátsó lábán

azt a sérülést, amely világossá teszi: azon az állaton

nem lehet lovagolni.

      A paripa mögött egy 13. századi várat látunk,

és tölgyeket, juharfákat.

     Egy férfi áll még ott szekercével a kezében –

látjuk, amint gyorsan és gyakorlottan farag.

Látjuk a juhar hosszú, kígyószerű ágait. Vajon

mire kell neki az a kihegyezett fa?

     Figyeljenek a baloldalt lévő nő ruhájára –

ha megmozdulna, meztelen lenne.

      Régóta figyelem az embereket ez előtt a

kép előtt. Csodálják a paripa büszke tartását,

és azt ismételgetik vég nélkül, milyen nagyszerű

lenne lovagolni rajta.

 

 

Óra leselkedik a falon

Kello vaanii seinällä

 

     Óra leselkedik a falon. Akár egy hideg, fogatlan hold,

úgy néz. Les és az időmet lopja. Tolvaj, meleget hoz,

hideget visz.

     Kedvesem! Minden arcok órájánál jobban kívánom

tested homokóráját! És ahogyan ez a fali szerkezet

ki van szolgáltatva vágyainknak, úgy gondolok,

meleg szívvel, elődeinkre, akik kézmozdulatokkal

mérték az időt.

 

 

A forrásnál

Lahteella

 

     Régen ez hibátlan tükör volt, Runeberg idealizmusa,

csak magamat láttam benne, és azt mondtam a világnak:

Szeretlek. A felhők mindig a háttérben voltak.

     Ősszel a felhők leereszkedtek a forrásba, a tükör

arcomba vágta ruháját, és a fájdalom orákulumává tett.

A világ a paradoxonokba bukik bele.

     Aztán a jégtakaró – a tükör lassacskán gyöngyszürkévé

válik – minden tudást elragad, s nekem át kell adnom

melegemet.

     Tükör, füstüveg, gyöngy – évek során az utam

krétakörré változik, kultúrává: A tél majdnem

megfagyasztja a vért.

 

 

Reggel

Aamulla

 

    Nézem az alvót: hegyes könyök, meztelen vállak, és a nyak.

Hallom csendes panasz-szuszogását. Reggel azt mondod nekem:

Éjjel hófödte síkságon jártam, és sírás hallatszott messziről.

    Néha valóban szép vagy, mint az elhagyott ház betört

ablaka, melyen át a szél ki-be jár.

    Nézem: felkelsz, feléledsz – a betört ablakban a szél

leszaggatta vállaid.

 

 

Amikor menekül a zsákmány, utolérni szinte lehetetlen

Kun saalis pakenee, sitä on melkein mahdoton tavoittaa

 

    Ösztönös mozdulatok – a császármadár szárnya lecsüng,

úgy rohan, az ágalakú lárva megmerevedik, a nyúl felemeli

mellső lábait. Még késztetésre sincs szükség. A zsákmányoló

az egyedüli, aki befolyásolni tudja a körülményeket –

nevezetesen úgy, hogy végez kiszemelt áldozatával és felfalja.

    Kívülről csak a vadász befolyásolható.

    A megálmodott álmok világában, isten hangján beszélek,

a szabadság hangján, új ember formálódik bennem, egy

rögeszme támadja meg kezem, arcom, vállam rángani kezd.

Sírgödrökön járok — és arra gondolok, nekünk, embereknek

nincs egyetlen ösztönös mozdulatunk sem, mely segíthetne

a halál ürességének szakadékai fölött.

Jos tietäisin jotain, tietäisin kaiken

    „Add, hogy megmaradjon hitünk, ne avatkozz bele,

az igazság úgyis összetörné szívünket.”

    A homályban valaki gyertyát gyújtott, amitől a sötét

még sötétebb lett és sokáig nem láttunk mást,

mint alulról megvilágított arcokat.

    Ha képes lennék a tudatlanságra, tudnék mindent.

Bánkódom emiatt szüntelenül. Hiába vagyok tudatában,

itt megtörik az értelem, innen nincs tovább, és nekem

nem marad más, csak egy pillantás, majd a lezáruló

szemhéjak és a zárt ajtók.

    Mondtam, hogy visszasírom tudatlanságomat.

Tudatlanságomat sírom vissza. De hogyan is

mondhatnék le a szomorúságomról

így jutok egyre mélyebbre a tudás lépcsőin.

 

 

Születés

Pankal, synnytys

 

      A halat az iszapból emelték ki, de a hal tiszta volt.

Ezeket a verseket a testemből emelték ki, és lám,

érintetlenek voltak.

 

                                                 turcziistvan180

                                                Turczi István fordításai