Balkán pallóhíd

(Esszék a „jugoszláv Atlantisz” irodalmáról)
(Eseji o književnosti »jugoslovanske Atlantide«)
(részlet)

Piran együtt él a tengerrel. A vízállásjelzés fekete vonalai, melyekkel az idő övezte fel a mólókat, pont olyan megbízhatatlanok, mint az emlékek bizonytalan kontúrjai, melyeket megpróbálok kihántani a láthatáron gyülekező felhőgomolyból.
A kert belsejében állok, a meredek külső partjánál. Mélyen lent fut a parti út, jobbra a főtér, balra Portorož felé, és tovább a horvát határátkelőig. Belerévedek az Adria epedő végtelenjébe, gyengéden forgatom a lehetőségek katalógusát, és nem minden megelégedés nélkül lelek egy-egy kedves arcra, szőke hajfürtre, fülkagylóba csorduló izzadtságcseppre.
Az esti égbolt sötétkék foltjait nézem, de még nincs itt sem a délutáni kávé, sem a cigaretta ideje, nézem a felhőrongyok között pillanatokra feltáruló réseket, és nem nagyon érdekel, vajon a szlovén Pirani-öböl vagy inkább a horvát Savudriai-öböl elnevezés korrekt-e politikailag, mint ahogy az sem, hogy Jugoszlávia felszabdalása óta miféle démonok miatt volt képtelen a Szlovén és a Horvát Köztársaság megegyezni a közös tengeri határról.
Tágra nyílt szemmel bámulok a régmúltba, a „jugoszláv Atlantisz” láthatatlan felszíne alá, az elválasztó-vonal két oldalán abba az időbe, mikor az öbölben még senki álmát sem zavarta a határ, és az emberek a mai elválasztó vonal két oldalán még hittek vagy azzal áltatták magukat, hogy hisznek az őket összekötő értékekben. Nézem a Szlovénia Baráti Szövetségének alacsony épületeit nem messze a világítótoronytól, és erőlködöm, hogy a kisfiúk és kislányok, általános iskolások és úszóoktatók tömegében felfedezzem saját rövidnadrágomat.
Savudrijában éltem gyermekkorom napsütötte évadát. Szüleim is kihasználták a fiatalok iránti hangsúlyozott jugoszláv gondoskodás előnyeit. A kis reménységeket »kolóniákba«, táborokba küldték szervezett és olcsó vakációra. Így töltöttem a hetvenes években nyaranta három hetet, nem egyszer egész hónapot a szövetség szürkére festett, valójában élénk és vendégszerető házában.
Azokban az ősidőkben a világítótorony egyaránt jó szolgálatot tett a külföldi turistáknak és a hazai táborozóknak, egyaránt gazdaságosan, mégis bőkezűen szórta a fényt a szlovén, szerb, bosnyák és makedón fejekre.
Akkor még nem tudtunk a szerbhorvátnak ismert nyelv nyugati és keleti változatáról, azt sem tudtuk, ki kicsoda a „népeink és nemzetiségeink közötti testvériség és egység” történetében.
Szent igaz: a szélesebb társadalmi körben igen hatékony volt ez az egyenlőségről szóló megegyezéses ámítás. Az államaparátus tartotta fent, amely gondoskodott a „személyi kultuszról”, ünnepségekről és megemlékezésekről, fesztiválokról és sportrendezvényekről. Tito mint egy uralkodó testesítette meg Jugoszlávia létének első feltételét, egyszersmint végső zálogát. Elvégre a tanítást is azzal a kötelező kiáltással kezdtük minden nap: „A hazáért, Titóval, előre!” Gyermekkoromra ráborult az ideológia árnyéka.
Személyes archívumom, amit egy szakvizsgát nem tett szeszélyes amatőr vezet, egyetlen emléket sem őriz erőltetett politikai tréningekről, amelyeken részt kellett volna vennünk a tengerparti »kolóniákon«.
Valami másra emlékszem: a nyugtalanság és az élvezet elegyére, az töltött el bennünket azokban a messzi savudrijai napokban, emlékszem a hormonok fájdalmas ébredésére és a sohasem nyugvó hetykeség furcsa keverékére.
Még mindig emlékszem a gyerekes rigmusra, amit az eszéki Milica suttogott a fülembe, emlékszem a sorokra, sós ízű bőrére és a testiség megismerésének igéretére Savudrijában:
Szeretheti bár akárki Csacsakot vagy Szabadkát,
Én csak tégedet szeretlek, mint macska a szalonnát.
Mielőtt kimondtam volna kedvenc kekszeim, a Kraš meg a Šumi nevét, véget is ért a gyerekkor.
1976 júniusában ott álltam a ljubljanai külváros, Šentvid egészségháza előtt. Következett a gimnázium. Át kellett lépnem a küszöböt, felmenni a széles lépcsőn, nem tudva, hogy a három emelet közül melyiken keresgéljem a boldogok névsorát, akiknek sikerült bejutniuk az első osztályba.
Egy párszor rossz felé vettem az irányt a folyosókon, melyeken egy év múlva már szembefutottam a kedves mosolyú síbajnokkal, ahogy Jugoszlávia szerte ismerték már a képernyőről Bojan Križajt. A leghíresebb jugoszláv műlesikló is ebben az iskolában érettségizett, az egyetlenben, amely élsportoló diákokat oktatott.
Amikor Križaj eligazított a keresett táblához, az iskola tekintélye tovább nőtt a szememben. Magam is diáksportoló lettem 1976-ban. Délelőtt órákra jártam, délután olvastam, este pedig minden nap judoedzésre mentem az Olimpia nehézatlétikai klubjába.
Ez a tempó persze arra az egyetemre vezetett volna, amelyen zavartalanul foglalkozhattam volna a sporttal, és diplomázhattam volna a combizmok működéséből a tornaszekrény átugrása alkalmával. Tagja voltam a jugoszláv ifjúsági válogatottnak, köztársasági második lettem, a versenyeken és a mérkőzéseken ifjonti hetykeséggel feszítettem judo-ruhámban, erre húztam fel a kék melegítőt, melynek hátán már nem a klub címere volt, hanem félkörben a fehér felirat, SFR Jugoslavija.
Versenyeztünk területi, köztársasági és országos bajnokságokon. Szlovénián kívül minden versenyzőnek igyekeznie kellett, dobni, esni, reménykedve, hogy bekerül a kiválasztottak közé, akik a ljubljanai klub színeit képviselhették a »testvéri köztársaságokban«. Dobtam és estem én is, nem kellett otthon maradnom.
Az ócska zokniktól és újhagymától szagló „Simplon expresszek” társaimmal együtt délkelet felé vittek, a belgrádi állomásra való hajnali megérkezés romantikájába. Belgrádban rendezték a jugoszláv válogató mérkőzéseket. A sportcsarnokokba tartottunk, de minket az utcák érdekeltek. Vonzott a közvetlen együttlét izgalma és stílusa, amit nem bénítottak civilizációs korlátok, mint a szlovénok életét a habsburg birodalomban lefékező kispolgári manírok.
Még a nyolcvanas évek beköszöntése előtt a diákévek és a szerb, horvát és bosnyák írókkal kialakuló kapcsolatok előtt Jugoszlávia bizonyos városaiban nekem már kiterjedt sportkapcsolataim voltak. E térnek az élménye tehát nemcsak a későbbi könyvek elolvasásával, a „kulturális szcéna” figyelésével és a könyvfesztiválokon való fellépésekkel, hanem a judo versenyekkel is kapcsolatos.
Képek az emlékek tengeréből: a csevapcsicsás, burekos és zeljanicás kioszkok érzékletes káosza a Kosančić vjenac körül, ahogyan az Borislav Pekić: Arsenij Njegovan zarándoklata című regényében megjelenik (1970); az olasz és török hamisítványokat kínáló erőszakos, de rokonszenves cigány viszonteladók, amint a hamis márkájú olasz és török árut kínálják: Farmert, farmert tessék, még pár darab, pár darab és nem marad! A kiválasztottság naiv és csodás érzése, amellyel még gólyakoromban átlépem az Íróklub küszöbét Belgrádban, a Francuska 7-ben, ahol dőlt a szesz, és a főváros legszikrázóbb elméi gyülekeztek, csípős szellemességeik „csarsiává”, az informális politikai nyomásgyakorlás közösségeivé változtatták az állandó asztaltársaságokat; ólálkodtunk a Dunán úszó mulatóhajók körül, ahol a szűk kabinokban a szenvedélytől duzzadó férfiak is enyhülést leltek; itt a Dorčolban való csavargások hiányos térképe, ahol nem találtam meg a hajdani zsidó, illetve török negyed maradványait, vagy a séták Dušanovacban, a boxoló és bűnöző Bajnok Ljuba városnegyedében, akiről Dragoslav Mihajlović Mikor virágzott a tök (1968) című kegyetlenül szép regényében olvastam. Itt a Skadarlija már akkor is rikítóan turistacsalogató, rendkívül egzotikus utcája a füstös kávéházakkal meg a zenészekkel, akik a a vendég fülébe húzzák azt, hogy Tamo daleko; itt a Kalemegdan, a régi Ottoman-erőd a Duna és a Száva torkolata fölött, a homokkal felszórt utak a muzeális ágyúk és a kosárlabdapályák között, a régi sírok és emlékművek, a még zárva tartó pékségek küszöbére helyezett ládákban sorakozó zöld műanyagpalackokban a joghurt édes íze, a titokzatos cirill betűs feliratok a szállodák homlokzatán és a nagy fehér mérleg a Kneza Mihajlova utca végén. Sohasem mérezkedtem rajta, de tudom, hogy Belgrád engem az ifjúság fogékony, az egyéni identitás keresésének érzékeny időszakában a kozmopolisszal való első találkozás súlyos élményével ajándékozott meg.
Egyszóval jugoszláv éveim alatt átérezhettem, hogy teljesebben élek és lélegzem, mintha csak a szlovén „szív szokásait” ismerném. 1980 májusában érettségiztem, abban a hónapban, mikor a Ljubljanai Klinikai Központban meghalt Tito. 1980 a fordulat éve volt Jugoszláviában. Ezzel lépett be az ország a halál előszobájába, a felbomlás eufóriájába és agóniájába.
1980 a fordulat éve volt nekem és kortársaim számára is. Beléptünk a halál előszobájába, a felnőttség eufóriájába és agóniájába.

Majd jöttek a kilencvenes évek.
Nekem és jugoszláv nemzedékemnek ezek lehettek volna „a legjobb éveink.” Kaptuk viszont a vízözönt és megsemmisülését a civilizációnak, amelyben ifjúságunkat leéltük.
Ez a hatvanas években született nemzedék Tito halála után jelent meg a szlovén irodalmi életben, mint a „karizmatikus mentorok nélküli generáció”. Talán valóban nem voltak hazai karizmatikus mentoraink, ezért szabadon szívtuk az afgán hasist, ittuk a német sört és olvastunk mindent: szlovén neoavantgardot és latin-amerikai mágikus realizmust, észak-amerikai metafikcionalistákat meg kelet-európai ellenzékieket.
A leglelkesebben azonban Borgest faltuk.
Jorge Louis Borges (1899–1986) a XX. század második felében nagy hatást gyakorolt az európai és az amerikai irodalomra.
Danilo Kiš jugoszláv író (1935–1989) híres mondása szerint az irodalom Borges előtti és utáni korszakra tagolódik.
Ez az állítás vitatható, de nem tagadhatjuk, hogy Borges fontossága mellett igen szokatlan életművel rendelkezik. Egyetlen regényt sem írt, mellőzte azt a műfajt, amely a nemzeti eposzt váltotta fel a modern korban, és kiemelkedő szerepet játszott a társadalomról alkotott közös kép kialakításában. Borges puritánul nem izgalmas életét „csupán” titokzatos módon izgalmas rövid műfajokba desztillálta: versekbe, esszékbe, történetekbe.
Írói példaképem, Danilo Kiš Családi trilógiája utolsó darabjában, a Fövenyóra (1972) című regényben így fogalmazta meg a különböző élmények csúcsművészetben kikristályosodó egyidejűségét:
„Mire való mindez, ami van, és ami nincs (de lehetett volna), mire való mindez, ha a testtel, a szemmel, a herékkel együtt meghal a lélek is, ... mint felismerés és mint lényeg.”
Barátaimmal, Andrej Blatnikkal, Vlado Žabottal, Feri Lainščekkel és Milan Vincetičcsel állandó lakhelyet kerestünk a „fiatal nemzedék” irodalmának, és azt az akkor mind szabadabb szellemű Szlovén Szocialista Ifjúsági Szövetség (ZSMS) ernyője alatt véltük megtalálni.
A „puha kommunizmus” puha távozása után a (ZSMS) demokratikus erővé próbált átalakulni. Így találtak nála menedékre a környezetvédő, a szellemi, a béke-, a gay és más alternatív társadalmi mozgalmak. A társadalmi mozgalmak másként indultak, mint a politikai pártok, amelyek nem léteztek a hajdani szövetségi államban, míg a mozgalmakban az utazás fontosabb volt, mint a cél.
Ezek voltak az arany nyolcvanas évek: a civil társadalom az állammal szemben, a tömegkultúra az intézményesített hazugság ellenében, vastagbőrű punkok és kritikus hetilapok a néphatalommal való visszaéléssel szemben. A civil mozgalmak a szlovén állam megteremtése előtt nagyban hozzájárultak a szocializmusból a parlamentáris demokráciába és a kapitalista rendszerbe való elviselhető átmenethez.
A társadalmi mozgalmak között a Szlovén Irodalmi Ifjúság a ritka kivételt jelentette. Semmiféle politikai ambíciója nem volt. 1983-as megalakítása után sem kelt igazán életre, még kevésbé abban a mértékben, amit közelről megismerhettem Szerbiában és Horvátországban tett irodalmi utazásaim során. A fiatal írók ott a Fiatal Irodalom jegyében vígan nyomtatták az első köteteket, szerkesztették a folyóiratokat, adták a díjakat, rendszeresen tartottak nyílt vitákat, és szerteágazó irodalmi életet éltek.
A Szlovén Irodalmi Ifjúságot egy könyvkiadó mentette meg a névtelenségben való teljes eltűnéstől. Kiš szellemében alapítottuk, az irodalom lényegét illető felismerést ápolta, és Borges nevével, amely az elveszett egész emlékét őrzi.
A neves vak argentin Alephnak nevezte a teret, ahonnan az ember beláthatja a mindenség teljes kiterjedését. Az élmény egyidejűsége, a képek gomolygása, az örökkévalóság sejtése: ezek vajon nem a valódi művészet ismérvei?
Az Aleph kiadó igaz unikum volt az 1980-as években. Entuziaszták kicsiny, nonprofit társasága voltunk. Fogalmunk sem volt a nyilvánossággal való kommunikációról, a kereskedelmi módszerekről, viszont úgy éreztük, sokat tudunk az irodalmi küldetés és az írói hivatás erotikus szövetségéről. Abban az édes illúzióban ringattuk magunkat, hogy az irodalom nem más, mint ugródeszka a telivér esztétikai, etikai és egzisztenciális élményhez.
A kiadóalapítás nem kis eredmény volt a korabeli „szlovén ugaron”, ahol még mindig érződött az ólmos hetvenes évek kulturális és politikai bénultsága. A nyolcvanas évek első felében, irodalmi nemzedékem formálódása idején a folyóratalapítás különc cselekedet számba ment.
Igaz, a legfontosabb intellektuális fórum, a Nova revija már létezett. Az idősebb nemzedék alapította, a korábbi irodalmi folyóiratok, mint a Perspektive és a Problemi egykori szerkesztői és szerzői, akik az antikommunizmusban és a nacionalizmusban találtak közös nevezőre.

Gállos Orsolya fordítása