Fájdalmas szembesítés

(Szabó T. Anna: Kerített tér. Magvető Kiadó, Budapest, 2014)

Az élet és a halál kettőse, illetve a hit problematikája határozza meg Szabó T. Anna legfrissebb kötetének verseit: a Kerített tér egy rendkívül összetett motívumrendszerrel operáló, nyugtalan, mozgalmas, több helyen a végtelenségig leterhelt, nyomasztó szöveg, amelyet koherens kötetként érdemes olvasni − a kérdés csupán az, hogy nem roppan-e össze mégis a szöveg egy ilyen súlyos jelentéshálózat alatt?

A Kerített tér lírai énje is tudatában lehet az említett terheltségnek, hiszen már a hat ciklusra bontott kötet elején, rögtön a prológusverset követően a következőképpen szólítja meg az olvasót: „Mit remélsz? / Felfrissülést? / Tisztaságot? / Ha kellemesen melenget, / elég? / Ha kád a vers − kilépve / meztelen vagy.” (Au lecteur, 9.) A költeményt érdemes a Szilánk címet viselő, ars poeticaként értelmezhető verssel együtt vizsgálni: „Csak olyat írj le, ami szúr és meglep. / Csak azt, amihez nincs erőd, se kedved.” (10.) A két szöveg közötti feszültség előrevetíti az egyébként az egész kötetben végighúzódó ellentétezést, illetve a tükör-szimbolikával is összekapcsolható, amelyre már az említett prológusvers is felhívja a figyelmet − kötet olvasása közben egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy egy minden tekintetben precízen és tudatosan szerkesztett kötetkompozícióval van dolgunk. A legelső, Szemben című költeményben ugyanis kiemelődik az a kettősség, ellentmondásosság, illetve a tükör-motívum, ami a Kerített tér valamennyi versében visszaköszön, és az élet‒halál ellentétpár, és ez a test, a szubjektum, a tapasztalás és a hit kérdésköreihez kapcsolva is sokatmondó lehet. A vers a szöveg és a szerkezet szintjén is hangsúlyozza a tükrözés szerepét, szembeállítja az ördögöt az Istennel, akikben egyaránt visszapillantva magunkra ismerhetünk − a két, négy-négy soros strófát csillaggal választja el, nyomatékosítva az önmagából kifordított ellentétezést. A szövegben szereplő tükör másik oldalán eközben megjelenik a szubjektum, pontosan annak életre hívása és eltörlése: „nem kér, nem szólít, nem nevez meg, / nem mondja azt sem, hogy szeretlek, / mert nem vagy és a tükör sincsen: / tükörbe nézel, ott van Isten.” (Szemben, 5.)

A Kerített tér az a tükör, amelyben a szubjektum felfedezi önmagát, önnön ellentmondásait, és kérdésekre feltevésére készteti az olvasót, és bár a kötet befogadója a háborúk, az erőszak, a fájdalom és a halál világába csöppen, ahol hátborzongató módon mégis monotonitás és a fáradt kilátástalanság dominál. „Ha azért eszel, hogy majd enni adj, / ha loholsz, amíg kilóg a beled, / ha nem érdekel, hogy csak ennyi vagy, / ha saját magad kizsigereled, / ha holtan dőlsz be mindennap az ágyba, / ha álmod horgán nem kapsz oxigént, / ha az agyad már csak pislog, mint a lámpa, / ha halnál már, csak nem tudod, miként.” (Haszon, 102.) Ebben a kilátástalan, borúlátó és húsbavágóan szókimondó lírai világban összecsap a reménytelenség és a hit, az élet és a halál: a versek nagy kérdése egyértelműen az, hogy lehet-e a háborúk, a kegyetlenség és a szenvedés közepette hinni, és hogyan próbálja meghatározni önmagát így is a nyelv keretei között rekedt szubjektum: „csupasz szavainkkal / hálóba fogjuk a fogalmakat, kijelentjük és körülírjuk őket, / mintha mindezzel bármit is tehetnénk.” (Mérhető, 59.) A beszédes című Teremtésben jelenik meg talán a legerőteljesebben az említett tükör-szimbolika, és amely a legjelentőségteljesebben reflektál a kötet a vallás problematikáját és a lírai én identitáskeresését bemutató alkotásaira: „Tükör tükör tükör tükör / kinek vagyok a tükre / ki nézi bennem önmagát / ki forgat így örökre [...] ki mozgat engem milyen úr / született hogy születtem / kívülről néz a két szemem / egymásba néz a két szem”. (24.) Az ambivalens Isten‒ember oppozíció egészen pontosan a kötet közepén elhelyezett költeményben, a harmadik ciklus záró versében éleződik ki a legjobban: „Isten teremt embert, / ember teremt istent, / istenből lesz ember, / emberből lesz isten, körbe-körbe, nézz tükörbe, istenszem néz vissza rád.” (Hajsza, 56.) Precízen és tudatosan kialakított kötetkompozícióról beszélünk tehát, ahol a versek elrendezése és a tematika, illetve a tükörmotívum is összehangolt.

A tükör elé állított szubjektummal párhuzamosan a test egységessége is felbomlik, ezt pedig a lírai én naturalisztikus, részletező testábrázolásokkal teszi érzékletessé. Lépten-nyomon sejteket, testnedveket, pórusokat, szerveket, testrészeket látunk: „Szétvakarják / a sebeket, avas körmök alatt / századok zsírja, hamuja, a vér / körbeviszi a fertőzést a testben.”(Vitiosus, 91.), vagy „Fény felé csak sejtről sejtre, / mit se várva, mit se sejtve, / nedved és húst énekelve, / felfelé csak sejtről sejtre.” (Sejt, 46.), illetve kötet tematikájára is reflektálva: „Csupa elemi cella. / Rácsparaméter, konstelláció. (...) Be vagyunk zárva, be vagyunk kerítve. / Csak a lélek nem kristályszerkezet. / Mégis könyvben fekszünk, kiterítve: / hisz mindenünknek mi adunk nevet.” (Térrács, 48.) A lecsupaszított, kiforgatott test Szabó T. Anna egyik visszatérő, sokat hallatott témája: az anyaság, a szülés és a gyermek képe, amelyek jelen kötetben mind kiemelt szerepet kapnak, általában ennek vetületében jelennek meg. „Nézek és néznek, sírnak és sírok, / ölelek, míg ölelni bírok. / Eszem, utána engem esznek. / Szültem, és egyszer eltemetnek” (Éva, 18).

A kötet hol burkoltan, hol egyértelműen pontos adatokkal közelít a közéleti költészet felé, szintén a test‒identitás nézőpontjaiból megragadva, megoldás kínálása nélkül, borúlátó hangulatban, kíméletlenül és sokkoló nyelvezet segítségével. Ilyen tekintetben kiemelkedő vers például a Négy halott, amely valós eseményeken alapulva mutatja be négy kisgyermek értelmetlen halálát, köztük egyértelműen 2009-es tatárszentgyörgyi gyilkosságot is, amelyet három másik tragédiával állít párhuzamba: minden esetben marginalizált csoportokból származó áldozatokról van szó. Hasonlóan égető, aktuális problémára utal a Kis határsértő című költemény, amelyben a közéletben a túlbuzgó migránsvadászként elhíresült röszkei hölgy jelenik meg: „Irénke néni szorgosan / távcsövezik a zöldhatáron: / a hazám, hazám idegent ne fogadjon, / sőt ne is lásson.” (77.) A versben szintén egy gyerek nézőpontja tárul az olvasó elé, aki a kamionban, a húsok között megbújva menekül a háború és a börtön elől. Bár az ártatlanság nyomatékosítása miatt is többször kiskorúak a lírai világ szörnyű történéseinek elszenvedői, a nőkkel szembeni erőszak és nők nemi szerepeiből származó aktuális társadalmi problémák is hangot kapnak a Kerített térben: a családon belüli, nőkkel szemben elkövetett erőszak, a gyerekszülés, az anyaság, a nők családban betöltött szerepének kérdései is felbukkannak, amelyek szintén aktuálpolitikai allúziókat rejtenek: „Fogd be és szülj, ha már muszáj.”(− Légy. − Vagyok., 23.)

Az imént említett költeményekről elmondható, hogy azért is tűnnek ki az általánosabb érvényű szövegek közül, mert ezek poétikailag egyszerűbbek, ezáltal könnyebben befogadhatók: a kötetet ezeket leszámítva, a súlyos tematika ellenére a dallamosság, bizonyos szöveghelynél pedig akár a játékosság uralja. Az elbeszélő sokkolóan könnyeden bánik a szavakkal, a ritmusokkal, például a már említett Teremtés című, kulcsfontosságú versben. „Tükör tű kör kiszúr ki szúr / ki diszponál felettem / ki mozgat engem milyen úr [...] tükörben kör tükörterem / kiforgatott egészen”. (24.) A jelentéssel jobbára éles kontrasztban álló nyelvezet hangulata még jobban mélyíti a kötet nyomasztó atmoszféráját. A lírai én érezhetően ennek tudatában megoldásként felidézi a nagy elődök, például Kosztolányi, Babits vagy Radnóti alakját, és költőkhöz intézett versek mellett számtalan intertextussal is találkozunk a kötetben: „Aki élt, / és szerették, örök? Könnyű vigasz. / Van szám, harapom. Van könnyem, nyelem. / »(Ha szeretsz, életed − legyen. Vagy majdnem az.)«” (Halálhír, 68.) − így tesz utalást a lírai alany a Semmiért egészenre is, teljes mértékben felforgatva a versben említett halálhír potenciális értelmezését.

A fentiekből is látható, hogy mennyire monumentális, sokrétű vállalkozásba kezdett Szabó T. Anna a Kerített tér című kötettel, hogy megalkosson egy roppant mód komplex, a végletekig leterhelő, nehezen emészthető szöveget. Bár a kötetkompozíció jól átgondolt és hatásos, a koncepció problémája lehet az egybegyűjtött versek mennyisége, melyek − az összetettségükből adódóan is − a végtelenségig leterhelik a befogadót. A hat ciklust, a hetvenhét versével, és azok nehézkes tematikájával végül kicsit túlságosan is terhes, vontatott lesz egyszerre olvasni: mintha túl sokat akarna kérdezni, felfedni, megmutatni a szöveg, amelyben rémisztően könnyű elvesznünk − a kérdés csak az, mit kezd ezzel a ténnyel az olvasó? „Szakad a lét szúrt sebe vérzik / míg elnyeli a világpocsolya [...] hadd folyjon az üres idő / mintha nem lenne tér se tét se táj / mintha víz lennék és nem hajó / akinek muszáj” (Necesse, 11.)