Az igazi ember parainesise

(Pavel Vilikovský: Egy igazi ember története. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2014)

2014. október 18-án Pozsonyban mutatták be Pavel Vilikovský legújabb regényét eredeti, szlovák nyelven, illetve magyar cseh és lengyel fordításban. Az Egy igazi ember története címet viselő alkotás a 2014-ben induló K4 könyvsorozat első kötete. A közép-európai kezdeményezés célja, hogy minden évben egy időben jelentessék meg a négy ország valamely szerezőjének művét mind a négy nyelven, biztosítva ezzel a közös örökség, irodalom egyidejű élvezetét. A könyv mind a négy nyelven K-betűvel kezdődik (kniha, könyv, książka), innen ered az elnevezés is. A regény magyarul a Kalligram gondozásában Garajszki Margit fordításában jelent meg, aki többek között a K4 projekt értelmi szerzője is. (R Kiss Nelli: Négy könyv a visegrádi négyeknek. Magyar Nemzet Online)
Pavel Vilikovský az 1960-as években induló szlovák prózaíró generáció egyik legjelentősebb képviselője. Központi témája Közép-Európa múltja, szocialista államberendezkedése, identitása, népeinek összefonódása és az egyén, a kisember boldogulása. Míg Az élet örökzöld hátaslova című regénye (1999) a k. u. k. hadsereg ezredesének abszurd története, addig további művei már a második világháború utáni időszakban játszódnak. Ezek közül is talán a legismertebb A gonosz önéletrajza, mely két látszólag egymástól független kisregényben mutatja be a morál bukását egy besúgó és egy nyugdíjas tanár történetén keresztül.

Az Egy igazi ember története is tragédia, a teljes erkölcsi megsemmisülés tragikomédiája. A főhős 40. születésnapjára egy naplót kap fiától, ami felforgatja addigi életét; úgy gondolja, fia meglátta kivételes képességeit és azért ajándékozta neki a kulcsos könyvet, hogy leendő hősként ebbe írja memoárját. Ezzel párhuzamosan beindul a szocialista gépezet, az építésvezetőből gondnok, majd általános ügyek referense lesz. A szorgos kis csinovnyik főellenőri posztra vágyik és pusztán állampolgári kötelességből, a szocialista vagyon védelmében leleplező levelet ír a minisztériumba, ami a vesztét okozza, menesztik munkahelyéről, családja elhagyja, szolgálati lakását elveszíti. Ebben a kilátástalan helyzetben már csak a felsőbb hatalomban bízhat, ezért állambiztonsági okokból elkezd templomba járni.

Eközben szilárd meggyőződéssel állítja, hogy ő egy igazi ember. Apróbb kiegészítéssel valójában igazat kell neki adnunk, ő az igazi naiv szocialista kisember, aki a titkosrendőrt a barátjának, a helyi bombázót pedig igazi szerelemének tartja. Főhősünk képtelen az értékítéletre, vallásos kollegája temetésén az elhangzó halotti beszédet a pártgyűlések szónoklataihoz hasonlítja.

Végül is, ha úgy vesszük, a pápa és a bíborosai olyanok, mint a kommunisták központi bizottsága, az egyik meg a másik is hirdeti a, hogy is hívják, dogmákat, és az egyszerű közemberek a templomban vagy a gyűlésen meghallgatják, hogy utána hazamennek, és mindenki éli tovább az életét. (104.)

A múlt csak valami ködös emlékként van jelen, amikor még a „tiszteld apádat és anyádat” (10.) parancsolat és bőrszíj uralkodott. Ebben a kontextusban a családi tragédiák is megszépülnek, hiszen hősünk magyar anyja örülhet, hogy egy szlovákhoz ment hozzá, így nem telepítették ki az országból. Az apjának pedig egyenesen hálásnak kellett volna lenni, hogy iparűzési engedélye bevonása utána a börtön helyett a Vzorodev termelőszövetkezet várt rá.

Főhősünk megmutatja, „mi rejtőzik benne”. (49.) Meglátása szerint igazi férfiként szélesebb látókörrel rendelkezik és meg tudja ragadni a tágabb összefüggéseket, „megvan a magához való esze.” (48.) és „igazi harcos”(Uo.) A regényben ennek ellenkezőjéről tesz tanúbizonyságot. Kultúrával és „magaspolitikával” (89.) nem foglalkozik, a szép, lehetőleg vékony képeskönyveket esetleg „kovbojos” (87.) történeteket szereti, és Budapestről is csak a Váci utcára és Skála áruházra emlékezik. Szellemi társásnak viszont csak a feltűnően csinos Vikinát tartja, mindenki másnak folyton elmagyarázza, „hogy is vannak a dolgok” (35.). Hiszen szerinte a nők „egy béka vagy inkább kotlós szemszögéből látják a világot” (167.), ezért anyja, felesége folyamatos okításra szorul, a gyerek még taknyos, „az öreg fejbe” (98.) pedig „nehéz beleverni az újdonságot.” (Uo.) Fennhangon hirdeti, hogy, „egy igazi férfi nem táncolhat úgy, ahogy a nő fütyül” (47.), amikor azonban a parfümillat elbódítja, bármire képes Ožgajová elvtársnőért. A nő jó érzékkel rátalál irányítható bárgyú hősünkre és egy-két csók, kocsmai találkozás, ártatlan ölelkezés erejéig elcsábítja az igazi férfit. Ez a kis flört éppen elég arra, hogy főszereplőnk állását kockáztatva támogassa V. állítólagos jugoszláviai rehabilitációját, vagyis mint később kiderül emigrációját, és arra, hogy a megcsalt feleség elhagyja férjét. Hősünk itt bukik el először, ekkor még csak férfiként. Elhiszi a nő összes hazugságát, és a végsőkig kiáll mellette, felesége lelkiállapotáról pedig nemes egyszerűséggel így nyilatkozik: „Edita talán egyáltalán nem eszik bánatában csak azért, hogy sajnáljam őt, […] felőlem aztán nyugodtam truccolhat, nem árt, ha lead pár kilót”. (184.)

Főszereplőnk nem érzi szavai és tettei súlyát, és egy hirtelen ötlettől vezérelve felkeresi Ondro „unokatestvérét” az állambiztonsági hivatalban és segítséget kér tőle. Az állam nem hagyja magára a becsületes kádert, a jó ismerős rögtön kisegíti bajbajutott emberünket és olyan munkát ajánl neki, ahol „még főiskolára sem kell” (216.) járni „vagy valami hasonló butaságot csinálni” (Uo.), csak résen kell lenni és ájtatosan szóba elegyedni a hites nénikkel, bácsikkal. Így a nagy viszontagságok, szenvedések árán megszületik az igazi szocialista és elbukik az ember.

A szerző nem egy emberi sorsot, hanem egy típust képez le. Ez számomra a regény gyenge pontja, hiányzik a szereplőből az eredetiség, valami apró egyedi vonás, ami élővé és nem egy egyetemes tanmesévé teszi a történetet. Apa negyven éves, nem túl kopasz, nem túl pocakos balfácán, szereti a focit és „ha arra kerül a sor” (19.) szereti anyát is, a sötétben. De apa ennél többet akar, megelégeli az asszony izzadságszagát és elindul felfelé a vörös szőnyegen. Tipikus helyzetekbe keveredik tipikus szereplőkkel, a jó illatú V. szűk, sötét szobába csalja aktát keresni. A titkárnő izgató és intelligens, az asszony számára pedig az „a legfontosabb, hogy ne legyen por.” (35.) A gyerek szegecses karkötős kamasz, aki az esti magolás helyett zenélni jár, az öregeknek pedig fogalmuk sincs a világról és még vallásosak is. Hősünk csak ezeket a sablonokat érti és tudja elmesélni, ennyit lát környezetéből, a lélek apróbb rezdüléseit képtelen értelmezni, nem látja felesége fájdalmát, kollegája intő tanácsait irigységnek véli, és ami a legfontosabb: nem érzékeli a fenyegetést.

Ezt az egyszerű világképet tükrözi a narráció, az egyes szám első személyű elbeszélés, ami a regény kulcsa. Ez a primitív perspektíva és nyelvhasználat kísérlet arra, hogy megértsük főszereplőnk külső, de főként belső változásait és ezt „a világot”(168.), úgy lássuk, olyan szemszögből „ahogy van, reálisan”. (Uo.) Ebben nemcsak az elbeszélő naivitása, hanem nyelvi kliséi is segítenek. A szövegben többször feltűnik hősünk hitvallása, miszerint „szél ellen nem lehet pisilni” (24.), vagy „a férfi számára az élet harc” (48.) és „a nő a harcos öröme” (48.). És ami a legszörnyűbb, emberünk ezeket az aforizmákat szellemi öröksége részeként fiára hagyományozza. A szöveg nem gyönyörködteti az olvasót, de még az írót sem: „Amikor elolvastam a kész művet, a fogalmazás öröme elillant és csak a szörnyülködés maradt hátra.” (Garajszki Margit: Pavel Vilikovský: Egy igazi ember története, Pavel Vilikovskýval Garajszki Margit beszélget. Litera) 
A hang célja nem is a gyönyörködtetés, szórakoztatás, hanem a meghökkentés, mert amíg pedig az olvasó és író szörnyülködik, addig hősünk nagy magányában a katekizmust mormolja és megpróbálja felidézni a gyerekkori miséket, mikor kellett letérdelni és keresztet vetni. Hiszen új feladatára készül, vasárnap a Szentháromság templomba megy. És ekkor, a zárszóval értjük meg ennek az igazi embernek a tragédiáját, aki anyai üdvözlettel felvértezve a saját anyját megy elárulni. A hang elnémul, mi pedig rájövünk, hogy ez az egyszerű, ártalmatlannak tűnő, intelem rettenetes időkről tanúskodik. Igazi bukott hősünk parainesisének utolsó sora pedig még mindig a fülünkben cseng: „a jó isten kísérjen utamon.” (222.)