A kereteit vesztett létezés

(Varga László Edgár: Cseréptavasz. Erdélyi Híradó Kiadó – Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy – Fiatal Írók Szövetsége, 2014)

Varga László Edgár 2014-ben megjelent, Cseréptavasz című verseskötete igazi első kötet, a szó pozitív és negatív értelmében egyaránt. Első olvasás után inkább csak néhány sor, töredék vagy egy-egy szokatlan metafora marad meg az olvasó emlékezetében, és csak többszöri olvasás után sejlik fel a verseket rövid ciklusokká, illetve kötetté szervező elemek jelen- és mibenléte. A legnagyobb kihívást azonban épp az jelenti a Cseréptavasz szövegeinek esetében, hogy még a többszöri szoros olvasást követően is nehéz egységes kötetként olvasni az önmagukban érdekes és jól szerkesztett verseket.

A kötet összesen 5 ciklusból áll (Mozdonytűz; Ezüstpapírba vont szép sörétek; Egynyári hóesés; Nagy jóságos medvék; Capa), melyek alapvetően tematikájukat, motívumaikat tekintve kapcsolódnak egymáshoz. Az első ciklus, a mozdonytűz versei esetében talán az önreflexivitás, valamint az írás mibenlétének megragadására irányuló kísérlet tűnnek a legfontosabb szövegszervező elemeknek, melyek a későbbiekben többször visszatérnek. E két motívum az első ciklus címadó versében ragadható meg a legjobban, melyben a hagyományos toposzok szokatlan felhasználása az egyik legszembetűnőbb: „hajón magam s hajóm egy bányamélyi tó vizében lelném / kabát vagyok megint s bennem vacogva fázó test az elmém”, illetve az utolsó sorban: „áll egy üres szerelvény s előtte csöndben ég a mozdony” (mozdonytűz, 15.) Sem a hajó, sem a vonat mozdonya nem az általában megszokott szerepkörükben jelennek meg: előbbi egy bánya mélyén vesztegel (elzárva a föld alatt, képtelenül arra, hogy bárhova is eljusson), utóbbi pedig ég, egy helyben állva pusztul, vagyis mindkettő mozdulatlan, épp a lényegükből fakadó dinamikájuktól fosztatnak meg. Ez a képek szintjén megfogalmazott ellentmondás lesz kevésbé absztrakt formában megismételve a 3. és 4. sorokban: „révész vagyok szerelmet túlsó partra átvivő a kompom / mit eddig összeraktam ismét több ezer darabra bontom”. (mozdonytűz, 15.) A Nagy László-parafrázis egyrészt az értékmentő attitűdöt hangoztatja (ezzel rögtön megkonstruálva egyfajta hagyományértelmezést), erre viszont azonnal következik az építés majd szétbontás (teremtés és pusztítás) kettősége, a hagyomány tetszőleges alakításának lehetősége.

Az irodalmi hagyomány tehát a különböző metatextusok révén (Nagy László, Ady, József Attila) kerül bele ebbe a költészetbe, kiemelve eredeti helyéről, átformálva, nem egyszer megkérdőjelezve. A motívumok használatára ugyanez jellemző, hiszen az antik lírára visszavezethető hajótoposzt eredeti jelentéséből kiforgatva találja az olvasó. Ami Alkaiosznál és az államelméletek metaforikájában a szilárdság és állhatatosság jelképe, az a bányamélyi tóban épp ezen tulajdonságaival nem tud mit kezdeni, hiányzik ugyanis a dühöngő tenger, a magán- és közéleti gondok óceánja, ahol hasznát vehetné rendíthetetlenségének. A motívumok konvencionális jelentésének átgondolása összekapcsolódik az intertextualitással. Ha a mozdonytűz szövegét olvassuk, hamar feltűnik, hogy a hajótoposz megjelenése az intertextusok felbukkanását is magával hozza; a már említett Nagy László-utalás mellett (az értékmentő komp-metafora, a biztonságos átkelés, révbe érés) a legfontosabb az Ady-áthallás: „hajón magam s hajóm a holnap hősét vitte délre tegnap” (mozdonytűz, 15.) Itt a hajó-metafora már eredeti értelmében szerepel, megjelenik viszont egy újabb motívum, az elvágyódás. Az irodalmi hagyomány szövegrészleteinek és motívumainak beépítése tehát párhuzamosan történik.

Míg a mozdonytűzben a bontás kap nagyobb hangsúlyt, addig a kötet egy másik versében a folyamat iránya megváltozik, és az építés, összerakás kerül előtérbe: „azt álmodom éjjel / hogy magamat látom / nagy halomban fekszik / sok tagom egymáson”, „aztán elájulok / mire felébrednék / testem összerakják / nagy jóságos medvék”. (mire felébrednék 36–37.)

A lírai én önreflexióinak legfőbb jellemvonása tehát a létezés megkérdőjeleződése (ahogy a helyzetkép című szövegben történik), illetve a szétesés, a viszonyítási pontok elvesztésének tapasztalata: „lábnyomnyi stabil pontra vágyom / falnyi acél képkeretre / mi összetartja széthulló világom” (cseréptavasz, 28.) Máshol ezeket olvassuk: „akárha fáradt festő / csak körvonalat írok / mostan csak bőrt a testre / egy test nélküli írnok” (verstörés, 38.), „az ember néha lompos télkabát / cipzár se gomb nem fogja össze semmi / csak arra megy amerre viszik menni” (télkabát, 40.)

A világ szétesésére válaszolva egy újabb motívum tűnik fel Varga László Edgár kötetében, ez pedig a fényképezés. Ez a szimbolikus jelentőségű tevékenység már a kötet korábbi szövegeiben is előkerül (például a cseréptavaszban), igazán fontossá azonban majd csak a Robert Capát középpontba állító ciklusban válik. A fényképezés jelentősége egy sorban összefoglalva: „a pusztulás precízen dokumentált” (robert capa londoni nőjére gondol, 55.) A háborús eseményeket megörökítő fotós valójában az a figura, aki tevékenységével próbál rendszert vinni a káoszba, (kép)keretet adni a pusztulásban széthulló világnak, ami a kötet valóságában szinte lehetetlennek tűnik: „egy baka egyszer azt köpte felém / semmi pénzért nem űzné melómat” (holnap indokína, 59.) A világ kereteinek a kijelölése szélsőséges formában is megnyilvánulhat: „belém költöznek ilyenkor este / a legjobb képeimről a holtak / volt hogy csak úgy nézelődtek némán / volt hogy nagyon szomorún daloltak / mit is kezdhetnék ennyi árnnyal? / én szegény kis földöntúli gyarmat / a testemben mennyi halott van már / ‒ túl sok ez egy szegény jó magyarnak” (1945,56.) A lefotózott halottak látványa (ezek egyben a legjobb képek is!), vagyis a pusztuló, széteső világ nemcsak a fényképen őrződik meg, hanem a fényképész belső világába is integrálódik, már-már meghódítva azt („én szegény kis földöntúli gyarmat”). Az 1945 sorai ebben az értelemben a fényképész Capa ars poeticájaként is olvashatók: az élmény belsővé válásáról, a (megrázó) élménnyel való teljes azonosulásról tanúskodnak a képei, és ez a tapasztalat az, ami Varga László Edgár költészetében szöveg formájában jelenik meg.  Bizonyos értelemben ez is nevezhető a parafrázis egyik fajtájának, csak itt nem szöveg idéz szöveget, hanem szöveg hivatkozik a képre: amit a fénykép szimbólumok segítségével megjelenít, azt a vers metaforák segítségével fordítja le a szöveg nyelvére.

Érdekes helyzet áll elő, amikor a formáit nyert világ egyben korlátokat is szerez magának (jól fejezi ezt ki a mozdonytűz már említett, bányamélyben veszteglő hajója). Ez figyelhető meg a kötet címadó versében is: „egy vázában élünk: cseréptavasz” (cseréptavasz, 28.) A cserép-metafora talán még a váza képénél is erősebb, hiszen sokkal jobban hangsúlyozza a röghöz kötöttséget, és a fényképpel (a cseréptavaszban „szalagon kitolt estfénymásolat”) is párhuzamba állítható: a cserépbe ültetés és a fényképezés egyaránt kiszakít valamit a környezetéből (igaz utóbbi esetben csak elvont értelemben, fizikai érintkezés nélkül) és új közegbe helyezi. A lépések című versben is találunk erre példát: „az égbolt épp százharminchat lépés / és száznegyven lépés a titkok kulcsa / enyhe feszültség a hajszálereken / és sárga lampionok a furcsa / óriás tavon mely épp az égbolt / százharminchat lépésnyire az őt bebörtönző / szövegkörnyezettől mely a / vers” (lépések, 18–19.) A beláthatatlannak tűnő égbolt versbe szedése azonos a bebörtönzéssel: mintha a szöveg azt az illúziót akarná kelteni, hogy a végtelenség látványa megmérhető, keretekbe helyezhető, mely keretnek maga a vers a tere.

Összességében bátran kijelenthetjük, hogy a fent elmondottak alapján Varga László Edgár első kötete mindenképp ígéretes kezdetnek bizonyul. A kereteit vesztett létezést kifejező motívumok egyéni felhasználása, a szokatlan és erős metaforák, a sodró ritmus, valamint a szép, de sosem erőltetett rímek kétségkívül a legerősebb elemei ennek a költészetnek. A későbbiekre nézve fontos azonban, hogy ezek az erények egy kötet szerkezetén belül is sokkal hangsúlyosabbak legyenek, hogy ily módon a kötetkompozíció kiépítése nyilvánvalóbbá váljon.