Orosz Iván

Most pedig keresztülsétálok a testén. Erre gondoltam, és elindultam a nagy diófa irányába. Filmekben láttam ilyet. A lélektesten át lehet menni. Ha ezt most tényleg meg tudom tenni, valóban halott. Rettegtem. Mi lesz, ha igaz?
Jobb lábamat tettem a bal után. Mint aki éppen járni tanul. Közeledtem hozzá. Ránéztem, visszanézett. A pillantása földinek tűnt. A lábam vitt tovább. Odaértem, találkozott a mellkasunk, aztán a homlokunk. Vérzett az orrom. Hülyén éreztem magam. Káromkodtam. Hangosan. Akkor tették a koporsót a sírba. A fekete ruhás emberek megvádoltak: nem tisztelem a halottat! Megfordultam, elfutottam. Semmit nem értettem. Ha ő volt ott a temetésen, a nagy diófa alatt, kit tettek a sírba?

***

Elfújom a gyertyát. Á.-ért gyújtottam, akit épp egy hónapja temettünk el. Ő volt a legjobb barátom. Leülök a kanapéra, párnát teszek a hátam mögé. A háttámlának rossz a dőlésszöge, párna nélkül fekvőhelyzetbe kerül az ember.
– Rendelünk pizzát? – kérdezem a pasimtól és lerúgom a cipőmet.
– Van sajt és szőlő. Az nem elég? – kérdezi. Látom rajta, ő már eldöntötte, mi lesz. Eszünk, szexelünk, befordulunk a fal felé. Hét éve vagyunk együtt, megszoktuk egymást. A tévében közben bemondják: még több migráns érkezik, meg hogy a családi pótlék vélhetően csúszik, az óvintézkedések miatt.
– Na, ez kurvára hiányzott – mondja, miközben a földön pörög a söröskupak.
– Nem bort iszunk? – kérdezem. – Csak mert a sajt, meg a szőlő.
– Elfogyott. Tegnap megitták a haverjaid. Migránsok, haverok, egy kutya, mind rajtam élősködnek.
– Te hülye vagy – mondom és felállok a kanapéról.
A konyhában három üres borospalack áll a tűzhely mellett. Árvák. Egyiket felemelem, megfordítom. Vörös folyadék csöpög a konyhakőre. Papucsorral elmázolom. Ez az utolsó csepp? A pohárban vízzel kevert Béres csepp. A konyhapulton felejtettem. Akkor vettem, amikor közölte:beteg. Most nekem kell erősnek lennem! Napi negyven csepp. Párszáz forint. A bolondnak is megéri. Két hét múlva influenzás lettem. Rosszul szedem. A Béres cseppet. Vagy valami olyat eszem mellé, ami „kiüti”. A barátnőm mondta. A vőlegénye orvos. Most már hatvan cseppet nyomok. Naponta. Kicsit jobb, csak néha szipogok.
Néhány vörös borcsepp a karomra is jut. Az árva üvegből. Piros folyam kanyarog a puha szőke szőrszálak között. Hasonlít a vérre, amit a csupasz karommal töröltem le. Akkor, a temetésen. Amikor elfutottam, mert nem tudtam átmenni a testén.
– Kapcsold már ki azt a rohadt telefont! – ordít a pasim a szomszéd szobából. – Folyton pityeg. Meg kell tőle bolondulni.
Hideg vizet folyatok a kopott mosogatótálcába. Megmosom az arcom, mielőtt meglátja, mielőtt ezért is kapok. Telefon az asztalon. A hang üzenetet jelez. A sötét szobán halvány fény suhan át, amikor megnyitom amailt.
Feladó: Orosz Iván. Rajzolt arckép, semmitmondó, akár a név. A cár fia is lehetne, vagy orosz mesefigura, aki épp most mászik fel az égig érő paszulyra. Vagy csak egy sima vírus, ami perceken belül tönkrevágja a telefonomat. Szuggerálom az üzenetet, mintha arra számítanék, csoda történik. Észreveszem, hogy az első sor megnyitás nélkül is olvasható.
„Hali! A temetésen találkoztunk. Lefejeltél.” (Mosolygós jel.)
Hirtelen olyan, mintha az egész épületet ráznák körülöttem. Hánynom kell. Fél kézzel megkapaszkodom a könyvespolcban. Olyan óvatosan ereszkedem le a kanapéra, mintha titkolnivaló bűnöm lenne, ami lelepleződik, ha zajt csapok. Jobb tenyeremet a szemem elé teszem, késleltetni próbálom a végkifejletet.
A temetés óta négy hét telt el, azóta csakis azt kutatom: hol lehet most? Biztosan hiszem, nem halt meg. Vajon miért bujkál előlem, a világ elől? Remélem, hogy nem őt hagytuk ott abban a sáros temetőben. Most is érzem az illatát, nyúlnék, hogy elsimítsam azt a szemébe lógó hajtincset. Hiszen ott volt, láttam, ahogy rám nézett a nagy diófa tövében.
Azóta mindennap két poharat teszek az asztalra, nézem az órát, s amikor hatot kondul a szomszédos templom harangja, biztosra veszem, mindjárt betoppan, azt mondja: hali, jól átvertem mindenkit, most is csak azért bújtam elő abból a kis tanyasi viskóból, mert eszembe jutott, egy hónapja, hogy eltemettetek, és te ettől biztosan kiborulsz majd, mégsem hagyhatlak ilyen állapotban magadra.
Ököllel törlöm le az arcomról azt a sós patakot, amely árkot vájt a bőrömbe. Belőle vékony erek sarjadtak, hiteles naplóbejegyzések az elmúlt hetekről. Akár egy vak, tapogatom a telefonom kijelzőjét, kezem meg sem várja az agyam parancsait, az OK gombra siklik. Elém tárul Orosz Iván üzenete.
– Hali! – írja. – A temetésen találkoztunk. Lefejeltél. (Mosolygós jel.) Emlékszel? Úgy jöttél felém, mint aki tudomást sem vesz arról, hogy valaki előtte áll, mintha senki nem lenne ott. Rettenetesen zaklatottnak tűntél. Később mások mondták, közeli barátságban álltál Á-val. Részvétem. Gondolom, nagyon kivagy. Csak azért írok, hogy megnyugtassalak, jól vagyok, az orrom ugyan eltörött, de már nem fáj. Annyira. (Mosolygós jel.) A te orrod rendbejött? Csúnyán vérzett. Ha van kedved, szombaton leülhetnénk egy pohár borra. Ihatnánk Á. emlékére. Meg beszélni is szeretnék veled valamiről, amit rajtam kívül senki nem tud.(Mosolygós jel.) Várom a válaszodat!Iván
A papagájos nő a szomszédból elmegy az ablakunk előtt. Gangos házban lakunk, mindenki tud mindenkiről mindent. Ő is látja a szobából kiszűrődő fényt, arcát az ablaküveghez nyomja, kopog, beinteget.
– Sietek, rántott húst ígértem a gyereknek – mosolyog, és már libben is tovább.
A nálunk egyébként hétköznapinak számító jelenet visszarángat a jelenbe. Még jól is jött, talán így képes leszek higgadtan gondolkodni. Ez valóban Á., álnéven, vagy valaki szórakozik velem? A dolgozószobában bekapcsolva felejtett számítógépemtől várom a választ. Új lapot nyitok az internetes keresőben, és beírom: Orosz Iván. Semmi használhatót nem találok. Csupa számomra jelentéktelen utalás ugrik fel cárokról, Oroszországról meg kurtizánokról. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy Á. él, ő adja ki magát Ivánnak, titokban akar velem találkozni, s majd feltárja előttem ennek a fekete komédiának a valódi okát is.
– Drága Iván! – írom, majd törlöm a drága megszólítást és helyére ezt írom: Kedves. Nem akarom elijeszteni, talán jobb, ha azt hiszi, tőle tudom majd meg az igazságot. Hónapok óta először képes vagyok mosolyogni. Mintha kezdeném kihízni a testemre páncélosodott bánatot, már repedezik. – Sajnálom, hogy eltörtem az orrodat, nem akartam – folytatom. (Bánatos fej.) Én is kerestelek a temetés óta, de sajnos nem sikerült a nyomodra bukkannom. Úgy tűnik, te ügyesebb vagy. (Mosolygós jel.) Szívesen találkozom veled, igen, jó ötlet, hogy igyunk Á. emlékére. Tudod, nagyon hiányzik nekem. Mondta már valaki, hogy nagyon hasonlítasz rá? – Gondolkodom, ez mégsem jó kérdés, ajtóstól rontok a házba, ha így küldöm el a válaszlevelet. Az utolsó mondatot végül kihúzom, és azzal fejezem be a mailt: holnap hatkor a szokott helyen várlak. (Mosolygós jel.) Aztán beugrik, hogy ezt sem írhatom neki, így a szokott helyet Egri borozóra javítom. Klikkelek, elküldöm az üzenetet. Mire a friss kávé lecsöpög a kiöntőbe, már jön is a válasz:
– Hali. Jó, hogy ilyen gyorsan válaszoltál. Az Egri borozó a kedvencem, szombaton hatkor ott találkozunk. (Két mosolygós fej.)
Nem tudom, megigyam-e a kávét, attól tartok, a szívem széttépi a bordáimat, rést hasít a húsomra, a bőrömre, és örökre itt hagyja a feltámadni készülő szerencsétlen testemet.

***

Iván levele után egész éjjel könyvespolcot pakoltam. Leszedtem az összes kötetet, portalanítottam, ápolót tettem a berepedezett fára, szétválogattam a könyveket, majd módszeresen minden visszakerült a helyére. Hajnali hatkor süteményt sütöttem, aztán hajat mostam, kilakkoztam a körmömet. A pirosat túl kurvásnak találtam, ezért lemostam, majd púderszínűre festettem ki. A nap hátralévő részében egy könyvvel a kezemben fel s alá járkáltam a lakásban. Csak lapoztam a szép fehér papírlapokat, de arra nem emlékszem, mit olvastam. Ha olvastam egyáltalán. Nem tudom, minden olyan lebegésszerű volt. Mindez az Orosz Ivánnal való találkozásom előtt történt. Új ruhát is akartam venni, de aztán eszembe jutott az a világoskék, puha kardigán, ami tavaly volt rajtam utoljára. Levettem a vállfáról. Olyan volt, mint amilyenre emlékeztem. És emlékeztem arra is, hogy Á. egyszer azt mondta: jó a pulcsid, jól nézel ki benne. Ezen mindketten nevettünk. Idegenül csengett a szájából az effajta dicséret.Belebújtam a kék felsőbe, a szűkebbik farmeromba, és becsuktam magam mögött az ajtót.

***

Tíz perccel korábban érkeztem. Az Egri borozó bejárata mellett várakozom. Egy kis kavicsot rugdosok, és arra gondolok, fel kellene hívnom anyámat, amíg Iván nem jön. Másnak biztosan eldicsekednék vele, mi történt, mi a sejtésem, kire várok itt éppen, pedig egyelőre titkolni szeretném. Anyámmal azonban mindig csak érdektelen, udvarias csevegést folytatok, kizárt, hogy elszóljam magam. Tárcsázom. Még a gyorskeresőbe sincs beírva a száma. Két hónapja operálták szürke hályoggal. Azóta folyton panaszkodik: nem lát, meg hogy az orvos szándékosan rontotta el a műtétjét, csakhogy még egy bőrt lenyúzhasson róla. Most is a szokásos nótát fújja. Hangja monoton háttérzaj nyugtalan gondolataimhoz. Troli zörög mellettem, egy öregasszony kutyája a járdára vizel. Anyám monológját egy bejövő hívás töri meg. Persze megsértődik, amikor félbeszakítom. A számot nem ismerem. Felveszem. Iván az. Sajnálkozik, nem tud jönni, történt valami, ami miatt halaszthatatlan tennivalója van még ma este. Biztosít, hamarosan jelentkezik és bepótoljuk az elmaradt ivászatot, meg egyébként is, feltétlenül beszélni akar velem. Legalább ötször elmondja, ne haragudjak rá, ő is nagyon készült. Hozzáteszi: feltétlenül mentsem el a számát, de senkinek ne adjam meg, mert szupertitkos.
– Na, hali – köszön el.
A telefont a fülemhez szorítva legalább még egy percig hallgatom a csendet. Leülök a járdaszegélyre, fejemet a két térdem közé hajtom, öklendezem. Egy jól öltözött férfi aprót dob a lábam elé.
Nem tudom, mióta bolyongok a városban. Mindenem fáj, még a hajam is. Úgy képzelem, ha most valaki hozzámérne, szétesnék és feloldódnék ezen a mocskos budapesti aszfalton. Egy idő után a barátnőm lakásában találom magam. Azt állítja, zokogva csöngettem fel úgy éjfél tájban. Szinte semmire nem emlékszem, mi történt velem az elmúlt négy órában. Leülünk az aprócska konyhában, méregerős pálinkát iszunk. Felhígítja az ereimben lelassult vért.
– Mesélek valamit, ha nem nézel hülyének – mondom a barátnőmnek, miközben felé tartom az üres pálinkáspoharat. Tölt, iszunk.
– Beszéltem Á.-val. Nem halt meg. Találkozni is fogunk. Ma randiztunk volna, de valami közbejött neki. Megígérte, hogy hamarosan… Most Orosz Ivánnak hívják, bujkál. Azt nem tudom, hogy miért, de gondolom, ezt is elmondja majd.
A barátnőm szó nélkül újratölti a poharakat. Olyan furcsán néz, pont úgy, mint amikor a temetés után bekísért a balesetibe, ahol ellátták a vérző orromat. Érzem, nem hisz nekem. Arra gondolok, meglepődik majd, amikor meglátja a bizonyítékokat, a Facebookon Orosz Ivánt, akit ismerősnek jelöltem, meg a telefonszámot a mobilomban. A bejövő hívás időpontja tisztázni fog.
Nyitom a Facebookot, mutatom a telefonomat. Nézi mindkettőt, azt állítja, se itt, se ott nincs Orosz Iván. Megfogom a vállát, rázom, aztán pofon vágom. Sosem tettem még ilyet. Ordítani kezdem: ha már nem is látja, amit mondok, arra csak emlékszik, hogy a temetésen összefejeltem Á.-val, hiszen mondtam neki, meg persze ő vitt be a kórházba is.
A barátnőm megint olyan furcsán bámul rám, aztán megölel, és a fülembe súgja:
– A nagy diófának rohantál neki a temetésen, hát tényleg nem emlékszel?