A győri regény

8

Az angyalvíz elkészítése és fogyasztása. Fél liter alaposan lehűtött forrásvízhez vagy szűrt csapvízhez hozzáadunk kettő deciliter jégen tartott, jó minőségű vodkát, például Stolichnayát vagy Absolutot. Csipetnyi tengerisóval ízesítjük. Rózsaszín üvegpohárban, vagy fekete mázzal bevont kerámiakorsóban tálaljuk, attól függően, hogy Mihályra vagy Gábrielre iszunk. A Gábriel tiszteletére fogyasztott angyalvizet ivás előtt a Nap felé kell tartani, hogy árnyéka a homlokunkra vetüljön. Éjszaka, vagy más esetben, amikor a Nap nem látható az égen, a korsót fogyasztás előtt néhány pillanatra a földre kell tenni. A Mihálynak címzett angyalvizes poharat, mielőtt innánk, a mellkasunkhoz kell szorítani. E műveletek mellőzése nem ajánlott, mert karmikus torlódásokat idézhet elő. Az angyalvíz fogyasztása alatt és utána is enyhe szédülés, idegen derű, spontán felnevetés, zoknik és alsóneműk leráncigálása, nyelvescsókok, össze-vissza elrontott akvarellek, az éntudat, tehát a valóság ingadozása, alkalmanként vizelési inger, meglepő, szokatlan verbalitás, esetleg röhögőgörcs tapasztalható. Az angyalvíz kortyolgatása közben gyakoriak a szerelmes gondolatok, ezért ajánlott az italt kettesben, vagy nagyobb társaságban fogyasztani. Az angyalvíz magányos bevitele ellenjavallt, mert depressziót okoz, emellett a maximális adag feletti fogyasztásra sarkall, ami az emberi tartás fogyatkozásához, adott esetben annak teljes elveszítéséhez vezethet. Az angyalvíz maximális mennyisége szájanként és alkalmanként három adagban korlátozott. Három adag felett az italt bosszúvíznek hívják, és a fogyasztásával járó tünetek egyre kellemetlenebbek. Ne tartsuk az angyalvizet gyermekek közelében, mert ők is könnyen lenyelhetik azt. Pedig semmi szükségük még rá.

13

Nem éppen a pulzusomnak megfelelő ez a zene, annál jóval lassabb. Mégsem csendesít magához, nem segít megnyugodnom tehetetlenségemben. Hiába a hideg kávé és a maradék háztartási keksz a szekrényből, túl sok nyál gyűlik össze a számban. A gyomromban mintha megrántanának egy kötelet, ami csomóba ugrik. Próbálok úgy eljutni a vécéig, hogy az ne tűnjön szükségnek, inkább csak megfontolt választásnak. De kinek is játszom a méltóságot? Valljuk be, jól esik mielőbb odatérdelni a csésze mellé, várni a pillanatot, amikor összekészül a végzet, meghallani azt a bizonyos gyomorhangot, ami csupa magánhangzóból áll, és végül fájó rándulással, perisztaltikus robbanással zubogva kiokádni minden folyékony és darabos sérelmét a szerelemnek. Olyan, mint a gyónás, mint egy új, tiszta kezdet. És olyan lucskos a szemem a végére, minden nyugalommal töltekezik fel, pont úgy, mint sírás után.

Veszek egy hosszú zuhanyt, és azt képzelem, jégbehűtött virágszirmok záporoznak rám. Jó érzés nem gondolni semmire, bezárkózom a víz csobogásába, itt belül a legmélyebb a csend, miközben a kád oldaláról és a halántékomról lemosódik a gondolatok elhasznált lepedéke. Amíg törölközök, egy dologban biztos vagyok: ma nem hívom fel Tündét, és üzenetet sem küldök. A Kettes egyetértőn bólogat nedves tincseivel, később egy vattapálcikával kipiszkálja a fülemből a vizet. Lássuk meg, mire megyünk így zweisam, az egyedüllét ijesztő tűfokában.

Az íróasztalnál ülök, a szokásos füzet előtt. Minden történetet így kellene kezdeni, függetlenül attól, hogyan folytatódik. Ahogy előre sejtem és félem, nem akarnak szaporodni a szavak a papíron, összegyűrhetem és a szemétbe dobhatom az elmúlt három órát. Mintha visszafelé számolnék tízezertől, monoton és meditatív munka. Egyik pillanatban azt veszem észre, hogy elkalandoztam, ugrott a számolás, nem tudom, hol tartok. Hétezer-hatszázhét? Hatezer-hétszázhat? Nem emlékszem. A füzetre nézek, született fél oldal zűrzavaros ákombákom, meg egy cincér rajza, aminek öntudatlanul vagy hússzor átrajzoltam a kontúrjait. Mit akartam én az írással? Ha bizonyítani valamit, kinek? Vagy csak pusztán időmúlatás volt, mert minden egyéb tevékenységben járatlannak és unalmasnak érzem magam? Azt hiszem, régen, ha írtam, az izgalom volt, kaland, kihívás, az eredmény elhitette velem, hogy ez mind én vagyok, én hoztam létre a szöveget, azt a kis légből kapott történetet, amiben elhelyeztem és műveltettem tipródó alakjaimat. Ez a legegyszerűbb módszer a kíváncsiság enyhítésére, ebben a formában rögzül önmagamhoz intézett kérdéseim sora. Az ember fogja a fekete dobozt, és addig rázza, amíg kihull belőle valami, amit aztán megvizsgálhat. Így ismerszik meg önmaga előtt, így következtet a doboz tartalmára abból, amit kikönyörgött belőle. Csakhogy van egy nagy baj ezzel a kísérlettel. Az eredményt ugyanis sosem a helyén látjuk, hanem a napfénynél, ahol máris máshogyan viselkedik, mint otthonában, a sötétségben. Egy kis bogárka, aki riadtan iszkol be a szekrény alá, amint lelepleződött. Láttam egyszer Tündét egy tükörrel vizsgálgatni a helyet, amit egy nő csak ritkán tár ki a napnak. Bármi volt is kutakodásának célja, bizonyosan tetszett neki a végeredmény, mert mosolygott és magához húzott közben. Nekem viszont nincs ilyen egyszerű módom, hogy megpillantsam az értelmet, ami életben tart. Nincs esélyem, hogy odategyem tudni vágyó kezem arra a titkos középpontra, ami lakhelye és fészke az észleleteknek, amelyek közösen hordják a nevemet és a testem alakját. Én nem tudok azonos lenni azzal, aki vagyok, amit teszek. Mintha csak megfigyelője lennék életemnek, aki hallgat, tiltakozik, elfogad, és nem irányít. Bennem az élet iránt borzalmas viszolygás és borzalmas szerelem van, és ez olyan feloldhatatlan és élhetetlen, hogy az életben maradáshoz szükséges biológiai minimumot valaki más szerzi meg helyettem, más lép és dönt, más tartja fent és felügyeli a börtönt, amit a test városában nekem építettek. Azt hittem, az írás segítségével ezen változtathatok. Azt hittem, a harc üzenetét küldöm kifelé a világba, vagy a békére adok parancsot idebent. De valamiképpen fordított eredménnyel jártam: a világ békésen hallgat rólam, és önmagam folyton üvölt velem. Az írás szent kereszt, azt hittem. A húsvéti misén ugyanazt láttam a feszület alatt, amit Turczi István is észrevett egyszer: ÍRNI. Földényi meg azt írja a Melankóliában, hogy a nyelv az ember számára lehetőség, a búhajlamúaknak viszont akadály. Nekem is akadály, szűkület, szótárborítók közé préselt üres katalógus. Csupa félreértés-forrás a nyelv, zajos kód és jelentéstorzulás. Nem csoda, ha a gondolatokkal is baj van efféle korlátok között. Úgy kell élni és úgy kell gondolkozni, hogy az élet borzalmas szerelméből és viszolygásából nem vagyunk képesek kiszabadítani, azaz kigondolkozni magunkat, és erről a kudarcról ráadásul szemlesütve hallgatni kell. Micsoda iszonyú táj rejtőzik ebben a hallgatásban. Hogy mindent egyetlen egyenletben kell összerakni, és végül nullára kihozni az egészet. Nullára, vagyis létre, tehát nemlétre, azaz egyensúlyra. Rohadt dolog ebben a mákszemnyi intellektusban összebékíteni Albrecht Dürert és Pablo Picassót. A politikust és a választópolgárt. A kecskét és a káposztát. Hogy hatalom és kiszolgáltatottság. A világ beteg szinkretizmus. Összefésülni sima felszínné Csernobilt és Hiroshimát, az Elíziumot és Árkádiát, Auschwitzet és Recsket és Deir Jasszint és Gázát. És Vorkutát és Srebrenicát. A disznóvágást és a bikafuttatást, macskák vízbeölését és a házi videókat. A művi vetélést és az örökbefogadást. Rin-Tin-Tint, Lassie-t, Bogáncsot és a kínai kutyaünnepet. És Cujót. A szklerózis multiplexet és a szado-mazo pornográfiát, a narkolepsziát és az energiaitalokat, a pedagógiát és a pedofíliát, a K-vitamint, a kokaint, a szirti sast, a kontaktmérget, a csiperkét, a kandidát, Bram Stokert és Stephenie Meyert. Az Eutanázia Egyházát és az UNICEF-et, a Vatikánt és az LHC-t, a progériát és az öngyilkos Márait. A dzsesszt és a drone metált, a migrént és a hüvelyi orgazmust, Wittgensteint és Diogenészt. A gyomorgyűrűt és az éhhalált. Maradonát és Keatset. Mindezt mindennap, egyszerre, egy sugárnyalábban látni, érezni, és lélekben nem kimozdulni. Drogok és infarktus nélkül, szépen, szelíden, ahogy egy teakert vagy egy szerzetes homloka fogadja a napfényt. Néma sztázisban elfogadni az érthetetlen analógiát, hogy az erőszakkal kiontott vér és a forrásvíz cseppje egyformán átmeneti, azonos és valójában jelentéktelen. És ez nem Coelho, csak a folyadékok alapvető fizikája. Belenyugodni, hogy akár Isten tekintetében, akár azon kívül mindez együtt létezik, és ennek az együttlétezésnek nincsen semmiféle etikai dimenziója és következménye. Ez az a végállapot, ami egyenlő a szabadság iszonyatának megértésével, és a visszavonhatatlanul belénk születő szomorúság győzelmével egyben. És néha a tréfás mag- és meghasadással. Nem igaz, Kettes?
Nekem kényelem kell hozzá, hogy éljek, és kényelmetlenség, hogy gondolkodni akarjak a fentieken. Könnyen megállapítható, hogy ez így összeférhetetlen. És ezt kellene kibékíteni az írás műveletével, hogy enyhüljön végre a tenzió, a stagnálás a sötétben, az előre-hátra billegés egy üres ötlet rögzítési pontján, a halálos semmi fel és alá lódulása, az inga a kútban. Az asztalos fát használ a bútorhoz, az író a bűneit az íráshoz, állapítja meg Julien Green a Naplóban. Lehet, hogy én a bűnhöz gyenge vagyok. Igazi raszkolnyikovi félelem ez. A fejem millió ponton van kikötve a Tünde világához, és talán meg kellene gyilkolnom őt, hogy eloldozzam e láthatatlan láncokat. Ha nem is késsel, kézzel, pisztollyal, de szóval legalább, megölni őt szavakkal, hogy helyrehozhatatlanul elveszítsem őt, hogy kettőnk neve közé végleg bevéssem a szót, hogy soha. Behunyom a szemem ekkor. Milyen sötét van minden égi hektáron. Mennyi katasztrofális hold.
Itt az egész bonyolult ügy a homlokom mögött, lejjebb a sajgó szívkozmosz űrje. Csak ülök gond- és érzelemterhelten a süppedékeny délutánban, és fogalmam sincs, mitévő legyek, mert a hiányérzet és a nagybetűs Minden egyetlen összeroppantó gravitációs tere ez. A szomszéd lakásban rádiókabaré szól. Adj egy fröccsöt, mert megőrülök! – mondja Fábry. Csendben elveszítem merengésem irányzékát, és arra gondolok, talán csak ennyi kell a boldogsághoz.