Az ismeretlen táj

(Papp Attila Zsolt: Vízimozi. Erdélyi Híradó Kiadó – Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy – Fiatal Írók Szövetsége, 2014)

Találkozás az idegennel, az ismerős bolygó elhagyása, majd névtelen, feltérképezetlen világok felfedezése – kulcsszavak Papp Attila Zsolt 2014-ben megjelent Vízimozi című verseskötetéhez. „Idegen vagy – sohase tudnék / ennél szebbet gondolni rólad.” (A világ végén, 18.), „A térkijelölés, e régi sportág / gesztusa, hogy mindent elkeresztel”. (Távolból valakik integetnek, 41.) Motívumok, melyekből felépülnek a kolozsvári filmforgatáson történt tragédiát elbeszélő, vagy éppen a képzeletbeli bolygót, s annak városait bemutató versek. Olyan kötet ez, melyet erősen áthat a sci-fi irodalom és a filmművészet klasszikusaira való szüntelen reflexió (gondoljunk csak a borítóra, amelyen a Verne és Wells regényeire épülő Utazás a Holdba című 1902-es Georges Méliès-némafilm ikonikus képkockája látható). A sci-fi hangsúlyos jelenléte a kötetben több kérdést is felvet. Különlegesnek tűnik, hiszen a sci-fi alapvetően prózában írt művekhez, novellákhoz, regényekhez kötődik, itt azonban egy verseskötetben jelenik meg. Talán ez is oka annak, hogy nem válik sci-fi verseskötetté a kötet, a műfaj ugyanis csak az irodalmi hagyomány formájában jelenik meg. 

A kötet négy ciklusa közül (Holdpolgár, A vízi ember, A belső óriás, Az ismerős táj) talán az első és az utolsó kapcsolódnak a legszorosabban egymáshoz, olyan összefüggést teremtve az egyes szövegek között, mely a kötet egészében már kevésbé érezhető. A Holdpolgár verseit olvasva talán eszébe jut az olvasónak a Hold-bálnák Ted Hughes-tól, hiszen azokban a versekben is egy képzeletbeli, abszurdba hajló világ tárul fel. A Papp-kötet ciklusának tételmondata a következő: „Miféle tájat lehet még belakni, / milyen a hely, hol élni érdemes” (Holdpolgár, 8.) A sci-fi irodalom toposzain belül ez a két sor akár a telítődött, a létszámában egyre gyarapodó emberiség által kinőtt Földre, új bolygók gyarmatosítására is vonatkozhatna, ebben a versben azonban jelentős mértékben megváltozik a toposz hagyományos jelentése. Néhány sorral lejjebb ezt olvassuk: „E helyen épül otthonunknak mása, / s mert honvágy öl és meglegyint a nemlét, / költöztessük át e tág vidékre / – ha nincsen jobb ötletünk – teljes Erdélyt.”; illetve „új bolygón, de régi kertjeinkben / nézhetünk az égre, s tudjuk, ott van: / messze hajdani önmagunk fölött.” A sci-fi motívum annyiban módosul tehát, hogy az elköltözés egyben értékmentést is jelent, annak a tágan értelmezett magánszférának a kimenekítését, mely nélkül az új élet elképzelhetetlen lenne. Papp egy másik versében a megváltás iránti vágy lesz ötvözve a science fictionnel: „Világ végén ház áll, / a hó már befödte. / Várja a megmentő / űrhajót a földre.” (Téli ének, 58.) 

Valóságos helyszínekről nemigen beszélhetünk, Papp sokkal jobban szereti az olyan absztrakt tereket, melyek érzelmi kötődést fejeznek ki (ez oldja fel például az Erdélyt idegen bolygóra költöztető gondolat abszurditását). Az elvágyódás ily módon olyan nemlétező terekre irányul, melyek elsősorban a lírai én képzeletében teremtődnek meg. Az utolsó ciklus (s talán az egész kötet) legerősebb verse így kezdődik: „Nem lenni ebben a kedvetlen, / borongós kora délutánban, / és nem lenni sehol másutt, / ahol most ez a délután van; / pontosan ott lenni, ahol vagy éppen, / s mi lehetne talán egy kicsit / Prága vagy Krakkó, az Adria / vagy a délfrancia partok… / A többit magammal megbeszélem.” (Az ötödik égtáj, 70.)

A képzelt teret nemcsak valóságos földrajzi helyek felhasználásával lehet létrehozni, hiszen arra is találunk példát a kötetben, hogy a fiktív helységnév egy ismert író nevét veszi fel. A Bradbury utca első versszaka így hangzik: „Kis helyrajz: ez a Bradbury utca. / A Lem tér határolja balról, / s hol két gondolatjárda ütköz’ / – itt a legtöbb a stíluskarambol –, / az lesz a színes Calvino köz.” (Bradbury utca, 10.) A képzeletbeli tér felépítéséhez nagyban hozzájárulnak a beszélő utcanevek: Ray Bradbury és Stanisław Lem a sci-fi irodalom klasszikusai, Italo Calvino neve hallatán pedig Az elképzelt városok című könyv lehet ismerős. A tér megkonstruálásának játékba hozása az intertextualitással az utolsó ciklusban is szembetűnő: „és csak a változó díszletek / jelzik a helyet és a kort – / örökké bolygó Edmond Dantès, / várnak a szétszórt, tág terek / s rajtuk egy új szigetcsoport.” (Az If-szigetek, 73.) Ezekben a sorokban a Dumas regényéből ismert If sziget eredeti jelentése lesz felülírva, hiszen a tág tér, a szétszórt szigetvilág távolba nyúló képzetével nehezen egyeztethető össze Monte Cristo börtöne, If vára.
Az irodalmi utalások mellett érdemes részletesebben megvizsgálni a film (túlnyomó többségében itt is sci-fi műfajáról van szó, például A nyolcadik utas a halál, vagy a Solaris) jelenlétét Papp Attila Zsolt kötetében, már csak azért is, mert meglátásom szerint a címadó versben a leghangsúlyosabbak a mozgóképre vonatkozó reflexiók. A Vízimozi mottójához a következő lábjegyzet tartozik: „Az első kolozsvári némafilm, az 1913-as Sárga csikó forgatásán az egyik színésznő, Imre Erzsi belefulladt a Szamosba, mert a csónakjelenetben a rendezői utasításokkal ellentétes oldalon ugrott a vízbe, és elragadta egy örvény.” (Vízimozi, 25.) Már maga a mottó is számtalan érdekes motívum lehetőségét veti fel, például a vízbefúlás balladákat idéző tragédiáját: „Valaha nő volt, emlékszünk reája, / és őrzi őt egy titkos filmszalag; / de most merül, leválik róla minden. / Kattog a gép, körül a táj, a látszat: / a mozdulatlan, langyos őszi nap.” (Uo.) A vers második egységében is érdekes sorokat olvashatunk: „Az se számít, hányan úsznak érte, / ha egyszer ő a vízbe lépett / – e fejezetet nem olvasták ott, hol / megírták hajdan ezt a véget.” (Vízimozi, 26.) A megírt forgatókönyv szemben az elrendelt sorssal, valamint a kettő közötti diszkrepancia, ami különösen erős ebben a szövegben: egyrészt a sors könyve érzéketlen szereplőivel, együttérzéstől mentes, másrészt a földi élet forgatókönyvei nincsenek összhangban az égivel, tökéletességük nem közelíti meg azokéit. (Ennek ellenére ez a tökéletesség meglehetősen idegen is egyben: „Ez volt a legjobb műve, Mester, / bár egyre kevésbé ismerős.”) A Vízimozi azonban az ismert világtól való elválásnak, az ismeretlenbe való belépésnek egy másik, félelmetesebb arcát is felvillantja: „Valahonnan ismered ezt az arcot, / amely betölti most a vásznat, / azt az elveszett tekercset, / ami épp megy, már mintha láttad, / s a hely, ahová visszajárnál / éjjelente a vízi tájban: /az a mozi még láthatatlan, amelyre egyszer rátaláltam.” (Uo., 26.) Az elszakadás itt nem fiktív holdra szállások, hanem a halál alakjában jelenik meg. Egy másik esetben a vízi világ balladisztikus bemutatása találkozik az egész kötetet átható sci-fi hatással, ezáltal enyhítve némileg a víz alattiság negatív képzettársításait: „Egy néma hal vagyok, szívem, / ki elfelejtett emberül / s űrbéli vízben elpihen; / és azt sem tudja, mit beszél, / és azt sem sejti, merre jár / elsüllyedt házakon a szél.” (Hó hull a víz alatt, 28.)
Talán az eddigiekből is kitűnik, hogy a koherencia hiánya erősen érződik Papp Attila Zsolt kötetében. Mindegyik ciklusban vannak kiemelkedő, jól megírt szövegek, melyekben érződik a motívumhasználat tudatossága, valamint az egész köteten végighúzódó kulturális bázis, a sci-fi jelképeinek felhasználása, újragondolása. Gyakran lehet az az érzése az olvasónak, hogy némely ciklus alaposabban kifejtve és végiggondolva akár még egy másik kötetet is kitenne (kifejezetten ilyenek a Holdpolgár és Az ismerős táj versei). A kötetegység viszont számomra némileg hiányos. Van például egy vers, amelyik visszautal a kötet egy korábbi, talán a legikonikusabb (és nem mellesleg) címadó darabjára: „Ez ideális könnyű esti program, / a Szamos-part, a Garibaldi-hídig. / Egy színésznő itt hajdan vízbe fulladt / – az éjféli mozikban ezt vetítik.” (A Kolozsvár-film, 77.) Hiányoznak az ehhez hasonló kapcsolódási pontok, az egyes szövegek közti kohézió, ami teljes értékű kötetté tenné a kötetet, így ugyanis meglehetősen szétesettnek tűnik az egész: a kimagasló szövegek megfogják az olvasót, arra késztetik, hogy ezek alapján állítson fel magának egy tematikát, egy, az értelmezésben segítő vezérfonalat, s amely szövegek ebbe nem illenek, vagy kevésbé jól sikerültek, menthetetlenül feledésbe mennek, szétszóródnak az If-szigetek ismeretlen tájában.