Ölben

Nézi, hogy azon a képen majdnem egészen. Szimmetrikus az arca. A női portré ott függ fent, szemben vele a falon. Általában odapillant, valahányszor dolgozni kezd. Az emlékezetében sohasem ilyen szimmetrikus anya arca, talán a soványsága miatt. Vagy talán mert állandó mozgásban látta mindig. Anya arca sohasem volt érzéketlen, egyetlen párbeszédben is érzések sokasága vonult át rajta, eleven volt és szüntelen. A kép merev. Ennél fogva hideg. Ha nincs más, a semminél mégis több. A jelenléte megnyugtatja. Az asztalon előtte a krómozott fémtálcán fekszik a szerv. Tömör izom, halvány rózsaszín körteforma, oldalsó íve kissé belapult, az átlagnál nagyobb méretű.

Eszébe jut, hogy elfelejtette bekapcsolni a diktafont. Leteszi a szikét, lehúzza a gumikesztyűt, a fogashoz lép, a kabátja alatt kinyitja a táskáját és kiveszi a négyszögletes eszközt. A kijelzőn villog a kis sematikus elem, a szerkezet le fog merülni, újra a táska mélyére nyúl, a töltőt keresgéli, végre megvan. Csatlakoztatja a részeket, és a kivetítő feletti elosztóba passzítja a villásdugót. Új kesztyűt emel ki a kartondobozból, felhúzza. Megkeresi a piros gombot a készüléken, megnyomja, a felvétel elindul. Az átlagosnál nagyobb méretű uterus. Külső felszíne a szokásosnak megfelelő, színezete sápadt rózsaszín, két oldalon a tuba uterina beszájadzásánál kevés, feltehetően a hashártyából származó opálos fényű szövetmaradvány fedi. Horizontális vágást ejtünk most fasciálisan. Leteszi a diktafont a pultra, a tálkától karnyújtásnyira, és benyomja a pause kisebb piros gombját. A következő művelethez mindkét kezére szüksége lesz. Három ujjával megtámasztja a ruganyos szervet; ha nem tenné, az arrébb pattanna, akár a gumilabda. Mindig csodálta az izmok erejét. A formát is, amit képesek létrehozni. A méh a két oldalon a petevezetékkel úgy néz ki, mint egy aprócska rája, de ha elfordítja, olyan, akár egy tulipánvirág megduzzadt kezdeménye, húsos rügy, ami szirmokat rejt. A belső világ a külső ezer arcát hordja. Játszhat szabadon a képzelet. A szike hegyét a szélesebb oldalon, felül rögzíti egy pontban, és az ujjával nyomást gyakorol a penge felső élére. Az izomszövet halkan pattan, és szinte beljebb tolja magába a vékony fémet. Vér serken a sebszél két oldalán, pedig a minta már több mint 24 órás. A méh belső fala megvastagodott, az asszony, akié volt, a ciklus közepén lehetett a kiemelés időpontjában. Nagyobb az átlagosnál, a nyálkahártyája is vaskosabb, az eredet ismerete nélkül is sejteni, hogy többször szült nőé, sokat próbált öreg jószág. Simogatva felfejti az izmok szélét, szétnyitja a szervet egészen, egy kis darabot lecsippent a hátsó falról, és az előre elkészített oldatba teszi. Egy vékonyabb metszetet tárgylemezre. A bal oldalon, közel a méhnyakhoz egy izomkitüremkedés látszik, aprócska mióma. Pontos méretet vesz róla: 14 × 21 milliméter. Sok bajt ez nem okozhatott, negyven év felett szinte természetes jelenség. Nem nyúl hozzá, arra kérték, preparátumként kezelje a vizsgálati anyagot, így csak leöblíti a belső felületet, és két tenyerében a széles szájú üveghez viszi a méhet, abban helyezi el. Újra bekapcsolja a diktafont, rögzítenie kell a talált és lemért adatokat, de azután visszamegy az üveghez, lehajol hozzá. A szerv nyújtózkodva és kitárulkozva lebeg a formaldehidben, felfedve ősi titkokat. A bolyhos bennék finoman rezdül, ahogy a legmélyebb rétegéig átjárja a folyadék. Lejjebb hajol, megpróbálja elképzelni, milyen lehet a redők, a szirmok közt. Milyen lehet mélyen a puha szövetbe süppedve apró sejtkupacnak, embriónak, majd magzatnak lenni, belülről nőni, növekedni, feszíteni az izmos, rugalmas meleg falat, ami engedelmes, a teste köré simul, de tágul, és lágy oltalmat ad. Képes elképzelni. Képes rá anélkül is, hogy becsukná a szemét. Gyönyörűséges érzés.

– A méhemet is? – kérdezte anya, amikor felébredt az altatásból az intenzív osztályon. A szeme tiszta-kéken ragyogott, úgy, ahogy talán még soha. A tervezett másfél órás műtét öt órára nyúlt pedig előző este. A bélelzáródást adenocarcinoma okozta, a szörnyeteg behálózta az egész belső világot, hurkot font a vékony- és vastagbelekre, a petefészekre, a méhre, a hashártyára. Az eltávolított szerveket egy piros hűtőtáskában hordták ki, a hírt is akkor közölték velük. – A méhemet is? – kérdezte anya apától. Olyan ártatlan kérdés volt ez. És olyan érthetetlen, hogy miért ez fáj neki a legjobban. Ő mellette állt, nem volt még nagykorú. Anyát tíz hónap múlva eltemették. Akkor már értette. És akkor határozta el, hogy patológus lesz.

Folyamatos jelenidő

Álmában látja, ahogyan a férfi felgyűri az ingujját, mandzsettányi szélességben lassan visszahajtogatja, fel, egészen a könyökéig és még feljebb, rá a bicepszére. Nem emlékszik, hogy valaha látta volna a férfit fehér ingben, meg is lepődik. Egy négyszögletes plüss tokból bőrszíj kerül elő, páros fekete bőrszíj, kis fekete doboz van a két szára között, benne papírtekercsen fekete betűk, négyszögletesek, szabályosak, négyzetbe írhatók. A szöveg nem látható, csak aki ismeri, az tudja, hogy ott van. A férfi óvatos, de határozott mozdulatokkal szorosan tekeri körbe a karján a centi széles bőrt, épp hogy nem vág a bőre alá, bele a húsba. A végén megköti a szíjakat csomóra, egyetlen erős mozdulattal. Nem sokkal később egy másik tokból sál kerül elő, puha fehér vászon. Két végén keresztben sötétkék csíkok, hosszanti oldalán hímzett betűk. A férfi a sálat magára teríti, alá bújik, arca előtt összehúzza egy pillanatra, és beleburkolózik, majd lecsúsztatja a vállára, hogy a hátát egészen betakarja. Kezébe azután könyvet vesz, tudja, hol kell kinyitnia, nem keresgél, nem lapoz. Olvasni kezdi, magában olvassa. Összezárt lábbal, alig láthatóan meghajol. Imádkozik. Nem emlékszik, hogy a férfit valaha látta volna imádkozni, de nem lepődik meg. Jól esik így látnia, hosszú percekig nézi. Tudja, hol tart, pedig nem hallja, amit mond. Az arca nincs közel, a szája mozgását sem látja, csak a mozdulatokat ismeri, azokból tudja. Szépen imádkozik. Az állásban, az egyenes hátban mindig méltóság van, a meghajlás csak egyvalakinek szól, és leborulni előtte sem kell, évente csak egyszer, akkor is saját jó szándékból és akaratból, egy bizonyos napon. Isten nem kényszerít térdre senkit.

Délelőtt az ölében ül, a teraszon, a már megszelídült fényben. Ősz van, de a levelek még nem hullanak. Másokról beszélnek, nem magukról, a múltról beszélgetnek, ami néha nehezen válik le róluk, akár a kígyóbőr. Minden viszket alatta. Mégis, a leválás nyugtalanító. Nem hiszem el, hogy még mindig ezen molyolsz, mondja a férfi és tudja, hogy igaza van. Jobb lenne elfelejteni, ami volt. De képtelen rá. Mit csináljon? Túl sok az, ami volt, túl hangsúlyos. A fájdalom nehezék, az öröm pille. Miért van ez így? Jobb, ha nem beszél, nehogy elrontsa. Nem szabad félni. Arcát a férfi nyakába temeti, szorosan, elbújna. Ez a férfi nagyon erős, el tudná őt rejteni. Rejtőzni pedig muszáj, alapvető szükség volna. Délután azután sátrat épít a kertbe, facölöpökre, deszkalapokra, az oldala gyékény, a teteje nád. A vándorlásra emlékezik, és hogy a legrosszabb időben is volt hajlék. Amikor a jövő hajszálon múlott minden pillanatban, és amikor semmi sem volt biztos. A nád levelei között átlátni a csillagokra. Hiába az akarat a felejtésre, az övé minden leszakadt saru, minden sárba rogyó térd, minden vérfolt az aszfalton. A fém csípős szaga, a felverődő por, a puskatus a tarkón. Shlomit bona sukkah. Shlomit sátrat épít. Akkor is. Csakazértis. A neve a békesség. Fogadd be a jövevényt. A sátorba, ha látogató érkezik, illik megvendégelni. Majd úgy tesz. Beviszi a nagyobbik asztalt, megteríti. És már nem fél. Nem akar félni.

Azt szokták mondani, hogy el kell engedni. A múltat. És ő megpróbálta, többször is. De tévedtek, nem jól van így. Mert nem kígyó és nem a bőre. Ezért nem fogadja el. Este szorosan átöleli a férfit, belecsókol a nyakába, hogy megjegyezze, megőrizze az illatát, és nem mosakszik meg szeretkezés után. A testében akarja hordani, amíg csak lehet. Emlékezni akar. Nevet és harap, miközben csókolja, a tenyerét a tarkóján, a karját a hátán akarja érezni, vörös foltokat és ujjlenyomatot akar. Bőr alá. Mélyen, levethetetlenül, pigmentben akarja az órákat, napokat, a tekintetet és szavakat, a teljes kötődést. A pillanatoknak olyanná kell lenniük, mint a félhold alakú anyajegynek a combja belső felén, eltakartnak, de kifakíthatatlannak. Nem akar elszakadást, leválást. Maradó, maradandó jelen időt akar, mert kell, hogy legyen. Benne. Bennük. Mert úgy érzi, talán már tudja, hogy csakis az idők között, az időben lehet jól elrejtőzködni. Az emlékezetben. És most látja a férfi karján a barázdákat. A keresztbefutó csíkok egymást metszve futnak fel a bal karján, a kézfejétől a tenyerén át a könyöke fölé. Sötétpiros csíkok, körülöttük a bőr fehér. Keresné a szíjat, de tudja, hogy nincs, nem itt van, nem úgy van, és hogy csak néha. Mégis, Vele most már megelégszik. Álmomban imádkozni láttalak, mondja halkan, és jólesik, hogy ehhez semmit sem kell hozzátennie. A férfi hallgat. Közöttük a csend, végtelen és mély, elér a hetedik égig. „Bene qui latuit, bene vixit.” A mondat betűnként hull a párás asztallapra. Felszedegeti. Összerakja.