Nyomtatás

A húsos bejgli

 

- Ideje lenne meglátogatnod öreganyádat! Legalább karácsonykor – noszogat apám. Inkább, mint hogy ő menjen el nagyanyámhoz, aki neki mélyen tisztelt anyósa.

- Jól van, na. De ha megint nem ad pénzt, akkor…

Akkor is kénytelen leszek elmenni hozzá, ahogy tavaly ilyenkor is megfogadtam, hogy soha többet, de… Hátha most kapok valamit, túl a szokásos avas földimogyorón és poshadt banánon, az olvadt, törött Boci csokin. Bezzeg régen még csirkecombokat csomagolt, az alá rejtette a ropogós bankókat. Már nem süt, állítása szerint, mert a vérnyomása miatt nem tud a sütő mellett állni, míg elkészül a hatlapos. No de lehet a sütő mellett ülni is, és nem muszáj a macerás hatlapost készíteni. Az egész azért van, mert nem szeret minket. Ahogy eddig se. Csak már belefáradt a veszekedésbe és a széptevésbe is. Nem tehetek róla, hogy nem én vagyok a kedvenc unokája.

Nagy nehezen rászánom magam a látogatásra. Ha már nagyon unom a társaságát, azt mondom majd, hogy az ünnep miatt ritkán járnak vidékre a buszok, ezért sietnem kell, ha nem akarok órákig fagyoskodni a megállóban. Nem mintha érdekelné, csak mégis, így elegánsabb, mint szó nélkül lelépni. Vagy a ráncos képébe tolni az igazat, hogy te rusnya banya, látni se bírlak, ha adni akarsz valamit, add gyorsan, mert húzok a vérvörös f…ba. Hogy bárki szembejövő idegennek szívesebben és őszintébben kívánok boldog karácsonyt, mint neki, de mivel sajnos rokonok vagyunk és családon belül ez az elvárás, kibírom még egyszer-kétszer, mert remélhetőleg több évig már nem él.

- Hívd fel előtte! – mondja apám.

Hívnám én, de huszadik csörgésre se veszi fel a telefont. Talán csak elaludt. Talán öröklétre szenderült. Netán kis kedvencével, Bendegúzzal teljesedik ki nagyanyai mivoltában. Rá, a milliomos csemetére szórja félretett pénzét helyettem, aki leginkább rászorulnék.

Pár óra múlva újra próbálkozok. Most se veszi fel. Ha elromlott volna a vezetékes, ki se csörögne. Ha boltban vagy vendégségben lett volna, már rég haza kellett volna érnie. Felhívom a fiát, azaz nagybátyámat, Gyuszit, náluk van-e. Nincs. Nézze meg, jól érzi-e magát a drága mama. Fél óra múlva megnyugtat, hogy minden rendben, és vár.

Bekopogok. Nem nyit ajtót. Hangosabban. Akkor se. Egy idegen női hang kérdezi, ki az.

- Én, Timike, az unokája!

- Máris jövök.

Egy fehér köpenyes ápolónő áll az ajtóban.

- Ilyen rosszul van a nagyi? – kérdezem.

Nem felel, csak int, hogy kövessem. Megtorpanok. Valóban rég járhattam itt, ugyanis a lakás egészen megváltozott. A barna bútorok és szőnyeg helyét csupa fehér szekrény és kórházi ágy vette át. Nagyapám fotója is eltűnt a falról. A könyvek és minden dísztárgy is. Különös. Két hetente beszélünk vele telefonon, és nem említette az átalakításokat. Mennyibe kerülhetett mindez? Erre volt? Már majdnem felfortyan az agyvizem, mikor más vonja el a figyelmemet. Egy ismeretlen öregasszony fekszik az ágyon.

- Csókolom. A nagymamámat keresem.

- Én vagyok, kisfiam!

- Ööö… Ez valami tévedés? – kérdezem az ápolónőtől, aki közben felszívódott.

Kimegyek a konyhára, ott sincs. Nyilván elment, hogy ne zavarjon minket. Az ajtót bezárta. Tisztán emlékszem, hogy nagyanyám neve volt kiírva. Máskor is kiadta már a szobát, de legalább szólhatott volna. Honnan tudjam, hol lakik most? Tárcsázom nagybátyámat.

- Te Gyuszi! Hol lakik a nagymama?

- Ott ahol eddig.

- Nem!

- De, hiszen most voltam nála!

Igazat beszél, még lehet érezni Armani kölnije illatát. Bocsánatot kérek, és leteszem. Visszamegyek a szobába, pontosabban a kórterembe. Felhajtom a másik három vaságy takaróját. Üresek. Közben a nagyanyámnak titulált sovány néni integet, hogy lépjek közelebb. Úgy se hasonlít jobban a mamára. A nagyi kövér, ez az öregasszony sovány. A nagyi szemüveges, ez itt nem. A frizurája se hasonlít. Persze, az arca se. Szóhoz se jutok. Kifutok az erkélyre, körülnézek. A környék nem változott. Szemben a Spar, mellette a park a kutyasétáltató szomszéddal, a mikulássapkás kislányokkal. Minden és mindenki ismerős, csak a nagyi nem! A fürdőben, ami nagyjából a régi, csak sokkalta tisztább és hyposzagúbb, hideg víz alá tartom az arcom. Talán csak lázas vagyok, elkaptam az influenzát. Vagy álmodok, alvajáró lettem. Megrázom a fejemet, veszek egy nagy levegőt, és körülnézek. Ugyanaz. Kórterem, a rácsos ágyban a vékony karú, integető nénivel. Engedelmeskedem. Leülök az ágy előtti székre. Teljen az idő, míg a nővérke visszaér.

- Hogy tetszik lenni? – udvariaskodok.

- Ne is kérdezd, Timikém? – legyint.

- Honnan tudja a nevemet?

- Huszonhat éve ismerlek, én cumiztattalak először, anyádnak nem volt hozzád türelme. Ilyenkor jönnek a nagymamák.

- De te nem is vagy a…

- Milyen régen volt! Még én se voltam ilyen vén! Még elég volt egy bot a járáshoz! – sóhajt – De a nagyapád tudta, hogy ez lesz! Hogy mi a lelkünket tesszük ki, és ti, ha felnőtök meg se ismertek minket!

- De…

- Semmi, de ilyenek a fiatalok! Bezzeg az én időmben még… de mindegy, itt a bejgli, neked sütöttem, vegyél.

- Honnan tudta, hogy jövök?

- Megérzik ezt a nagymamák.

Felesleges lenne vitatkozni, a szenileket, ahogy Jehova tanúit, úgyse lehet eltéríteni a hitüktől, inkább kikapok a tálból egy süteményt.

- Diós, mert tudom, hogy a mákosat nem eszed meg!

Nagyanyám alaposan kioktathatta. Jobb bele se gondolni, miket mesélhetett neki. A szokásos hazugságot állítólagos terhességemről, és külföldi tanulmányaimról.

- A szobatársak milyenek? – kérdezem csámcsogva.

- Egyedül vagyok itt.

- Tessééék?

- Nincsenek szobatársak. Csak a tévé, Esmeralda és Fiorella.

Ennyire lebutult volna, hogy nem emlékszik a többiekre? Ilyen korban megesik.

- Hány éves tetszik lenni?

- Hetvenhét.

Pont annyi, mint nagyanyám. Lehet, hogy ez itt a Hetvenhetesek Klubja.

- A kezével mi történt? – mutatok a kötéseire.

- Semmi, csak felfalnak.

- Mik?

Hallgat. Biztosan a ráksejtekre céloz. Talán tényleg ő az, csak nem ismerem meg a betegség miatt. De miért titkolták el?

- Nézd, a lábamon sincs már hús. Egészen feláldozza magát az ember a gyerekeiért.

Nincs a két dolog közt összefüggés, a néni most már nyilvánvalóan nincs magánál, felesleges tovább maradnom. Veszek még egy sütit. A töltelék piros, az íze fanyar.

- Áfonyás? Ribizlis? – kérdezem.

- Jézus is magát adta – suttogja.

- Nem vagyok vallásos.

- Elég baj az, fiam.

- Lány vagyok! – csattanok fel.

Mintha nem is hallaná, fátyolos tekintettel mered maga elé.

- Elszívjátok a véremet. Te, meg anyád.

- Anyám meghalt.

Ezt nem tudja. Végre valami, ami azt bizonyítja, hogy nem ő az!

- Én is meghaltam!

- Dehogy, dehogy, nagyi, nagyon is élsz! – megyek bele a játékba.

- Nem hiszed?

- Nem. Van halotti bizonyítványod?

- Az még nincs. De ezt nézd! – azzal elődugja lábát a takaró alól. Legurgatja róla a gézt. Ami marad: egy csupasz, fehér sípcsont.

Egy krokodil nevű drogról szóló dokufilmben láttam hasonlót. De az öreglány maximum az inzulinnal szúrja magát. Talán csak szórakozik velem, megbosszulni gyerekkori csínytevésemet, mikor egy gipsz koponyát tettem az ágyába. Erről lehet szó, nyugtatom magam.

- Hová lett a hús a lábadról Nagyi?

- Most is azt falatozod, drágám! – bök a süteményes tálra.

Öklendezek. Valóban, az utolsón már nagyon érződött, hogy valami nincs rendjén. Rágós volt és olyan… Mint egy hamburgerhús. Azt hittem, csak sokáig tárolták, azért ilyen. De olyan éhes voltam, hogy nem törődtem vele, befaltam.

- Miért nem mondtad? – ordítom sírva- Ez nem ér, tudnom kellett volna az igazat!

- Mert ti beszámoltok nekem az igazságról? Egy fenét! Az újságból tudom meg, hogy a Bendegúzból maffiózó lett, és azt, hogy egy nővel élsz együtt!

Elszégyellem magam.

- Mi ez az őrület? – üvöltöm a rácsos ágyat rázva.

- Ez a nyers valóság. A húsommal etettelek titeket. De míg nem tudtad se szerettél.

- Miért vártál karácsonyig, hogy elmondd?

- Ha ismernéd a Bibliát, tudnád.

- Miért nem húsvétkor?

- Mert addigra mára a csontom is elrágcsáljátok. Nézd, csomagoltam az új kutyádnak is.

Undorodva nézek a csomagra, számban érzem a régi csibecombok ízét, majd kifordulok a szobából.

- A pénzt itt hagyod? – szól utánam rekedten.

Visszapattanok.

- Erre mind hallgattok. Tessék, itt van a vánkosom alatt. Minden iszonyodásomat legyőzve, fél szemem behunyva nyúlok a párna felé. Kitapintom a bukszát. Megvan, már az enyém! Kihúznám a kezem, de nem megy. A fehér vasrácsok, mint egy csontváz a szerveket, fogva tartanak.