Zárójelentés

(Danyi Zoltán: A dögeltakarító. Magvető Kiadó, Budapest, 2015)

A tünetek több mint tíz éve kezdődtek, fokozott intestinális gázképődés, laza, kontrollálhatatlan széklet, gyomortáji fájdalom és vizeletelakadási problémák. A beteget elhúzódó progresszív panaszai miatt kivizsgálás céljából vettük fel listánkra. Negatív hasi és kismedencei UH-status, kóros elváltozás nem észlelhető. Gyakori alvászavar, váratlanul jelentkező háborús emlékképek, a szorongásnak magatartásbéli és vegetatív tünetei megállapíthatóak. Diagnózis: Poszttraumás stressztünetegyüttes (post-traumatic stress disorder, PTSD). Egyéni terápiás beszélgetést, pszichoterápiás kezelést javaslunk.

De lapozzuk is fel a terápiás naplót, jelen esetben Danyi Zoltán A dögeltakarító című regényét, hogy jobban megismerjük az esetet!

Jugoszlávia 1991

„Kezdetben csak vérző szívekkel voltak telerajzolva a padok meg a falak, […] de a dolgok azután megváltoztak, és a falakon kezdtek megjelenni a nemi szervek […] nem sokkal később ismét módosultak és a nemi szervek helyére a nemzeti címerek kerültek.” (102.) Majd ezeket az új jelképeket a tankok oldalára mázolták, a tankok pedig feltűntek Jugoszláviában és 10 évig ott maradtak. 2001-re 140 000 halott, 60 ezer megerőszakolt nő és a srebrenicai tömegsírok tanúskodtak a modernkori történelem legszörnyűbb évtizedéről, a délszláv háborúról. Mit jelentenek a nemzeti jelképek? Mire jók az országhatárok? Bosnyák, vajdasági magyar, szerb vagy horvát, végeredményben mind jugoszláv, vagy mégsem? Ezeket a kérdéseket teszi fel Danyi Zoltán az idei év egyik legjobb alkotásában, A dögeltakarító című regényében. Az eddig főleg kisregényeket, versesköteteket megjelentető vajdasági szerző ott folytatja, ahol 2012-es Több fehér című verseskönyvében abbahagyta: „Végül a testeket is eltakarították / persze, csupán a foltjaik maradtak / az utcakövön, / mint ráncok egy lepedőn, / ölelkezés után.” (Danyi Zoltán: Több fehér, A vállak és a homlokok)

Tehát ebben a miliőben éli ifjúkorát disszociatív zavarokkal küzdő hősünk. A vajdasági magyar származású férfi útkeresésén keresztül tárul fel az elmúlt húsz év történelme. A férfi a háború után nemzetközi fuvarozó lesz, Magyarországról szállítja az üzemanyagot Szerbiába. A benzinüzletág vezetői azonban nem tűrik a maszekolást, ezért motorbiciklis verőlegények toborozzák a leleményes sofőröket a szervezett benzincsempészetre. Természetesen hősünket is beszervezik. Ezután Németországban próbál szerencsét: „Berlinben aztán telefingotta az utcákat, napokig járkált le-fel.” (18.) Gyorsan rádöbben, hogy nyugaton mindig Gastarbeiter marad, így visszatér szülőföldjére és beáll a dögeltakarítókhoz, ahol a szerb utakon elpusztult állatokat gyűjti be. Egy év után innen is távozik és építőiparban próbálja ki magát, egy benzincsempész maffiavezér horvátországi nyaralójára készít óriás szerb címert ábrázoló mozaikot. Hősünk történetébe fonódik két másik főbb szereplő életútja, egy dalmát kapitány lányának, Celiának és egy szerb üzletembernek a kapcsolata. Ezek a párhuzamos életutak szemléltetik igazán, mi történik azokkal, akik az ország felszabadításáért harcoltak és azokkal akik „ a háború alatt ugyanígy szopogatták a fagylaltot a Hotel Moszkva teraszán.” (123.)

A szerző egyik interjújában személyes érintettségéről vall: „az áldozatok sem térben, sem időben nem voltak tőlem távol […] és a legmélyebb felismerés a könyv írásakor éppen az volt, hogy valóban ott voltam közöttük.” Ez a döbbenet valamint a fent említett pszichiátriai kórkép szövegbeli megavalósulása működteti a narrációt. A történeteket váratlan háborús emlékbetörések szakítják meg, „Persze mi mást is várhattak volna az úgynevezett polgári lakosságtól, amikor az állam ugyanilyen dögvermeket hozott létre, nem a kutyák és a disznók, hanem az albánok és bosnyákok számára”. (219.) Ezek a flashbackek nem mindig ennyire nyilvánvalóak. Budapesti dugó, araszolgatás az Astoria és Oktogon között, mindez húsz oldalon. Nemcsak a főhős ideges, az olvasó is a haját tépi: mire jó ez a cécó? Már rég letettük a könyvet vagy átlapoztuk a kritikus részeket, hiszen látszólag semmi nem történik csak cammog az autó, morog a sofőr és üdítős flakonjába vizel, majd pedig kínjában azt issza. De ha visszatérünk a bevezetésünkben felvázolt kórképhez, akkor világossá válik, hogy ez bizony a benzines korszakot, a szerbiai határátlépéseket, az erős gyomorgörcsöt és a véget nem érő kocsisorokat idézi. A narrátortól sem várhatjuk el, hogy minden kis összefüggést kikotyogjon, főleg, ha nem is tudja.

Az eseményeket egyes szám harmadik személyű nézőpontból, főszereplőnk szemszögéből látjuk, de szinte minden részben belső fókuszpont, a bemutatott szereplő fókuszpontja és ezt megteremtő szabad függő beszéd működik: „P. gyakran megfordul ezen a benzinkúton, de ezzel a csinos fekete lánnyal még nem találkozott”. (146.) Csak Celia bemutatásakor érvényesül a két férfi perspektívája. „Gondolja P. aki nem tudja, hogy Celia honnan szerezhette ezt a kutyát, abban viszont egészen biztos, hogy Celia ezzel is csak provokálni akarja őt.” (154.) Ez a narratív technika tehát egy egységes nyelvet teremt; az áldozatok és gyilkosok nyelvét, azokét, akik a háború alatt békésen lattét iszogatnak és azokét a felszabadítókét, akik kicsit játszanak a nőkkel, vagy bölcs terapeuta bőrébe bújva menekülnek a hágai törvényszék ítélete elől.

Ez az a nyelv, amely egységet teremt és közel hoz, néha úgy érezzük, túl közel, a fejek helyett a gatyákba látunk. A jóérzésű olvasónak itt már forog a gyomra, merevedés, eregetés, köpködés minden mennyiségben. De ez mégsem válik öncélúvá, hanem tudatosul bennük, hogy ebben a közegben, ezt a világot, nem érzelmekkel, hanem azok szomatikus tüneteivel lehet csak bemutatni. Hősünknek egy szép nő láttán az erekció helyett, mellett „szarhatnékja támad”. (37.) A testi funkciók kerülnek a középpontba: az evés, a gátlástalan testiség (nők megerőszakolása), a mások előtt ürítő groteszk test. Celia pucéran főzi a bablevest, emberünk állandóan bureket eszik, a felhőnek pedig olyan színe van, „mint a levesben főtt zuzának.” (28.) A berlini út feszültéségéből a teli húgyhólyag marad meg az emlékezetben. A nációkat bélműködésük és csevapkészítési szokásaik különböztetik meg egymástól. A testi fent és lent, az örökös körforgás. Ez visszavisz minket ahhoz a középkori nyitott testfelfogáshoz melyről Mihail Bahtyin François Rabelais művészete című munkájában beszél. Ebben az értelmezésben a groteszk test egyik legfontosabb jellemzője, hogy kozmikus, azaz a „világmindenséggel rokon anyagból keletkezett: a kitágult világban határtalanul szétfolyt, vagy más megfogalmazásban, azzal a testnedvek útján egybefolyt.” (Mihail Bahtyin: François Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája, ford. Könczöl Csaba. Európa Kiadó, Budapest, 1982, 28.) Itt kapcsolódna be a regényolvasatba Bahtyin karneválelmélete. A karnevál egyfajta lázadás az elnyomó rendszer ellen, a hierarchikus viszonyok visszájára fordulnak, a halál az újjászületést hordozza magában és nevetés lesz a félelem és elnyomás elleni fegyver. Meg kell jegyeznünk, hogy a humornak kulcsszerepe van műben, sokszor old fel egy-egy krízist. „A magyar és szerb utak tulajdonképpen egész nyáron tele vannak török Gastarbeiterekkel, és ha valamelyik törökverő magyar vagy szerb vitéz esetleg épp ilyenkor támadna fel, abban a pillanatban szívrohamot is kapna.” (13.) A regényben meghalljuk a karneváli kacajt, de gyorsan el is némulunk, amikor a férfiakat fal mellé sorakoztatják és meztelenre vetkőztetik, „az egyik alak megfordul, hegyesen kidülleszti a seggét fingik egy nagyot a katonák felé.”(105.) Grb, a parancsnok pedig heréin keresztül lövi fejbe azt a rendbontót. Ezt emberünk végignézi, miközben vizel, az eset után sokáig nehézségei lesznek ezzel a művelettel. A premodernség karneválja a modernségben már nem működik. (Timár Krisztina: Halál a modernségben, halál a karneválban)

A körforgás csak újabb mészárlást, nem pedig életet szül, nincsen feloldozás sem megnyugvás, csak feszítő gyomor. És így jutunk vissza kórképünkhöz a traumatikus állapothoz, melyen csak az arról szóló beszéd segíthet. Újra és újra fel kell idézni az eseményeket, ki kell mondani, el kell mesélni a fájdalmakat, nemcsak a betegség kórismét. A dögöket és emlékeket nem eltakarítani, kihantolni kell. Ha ez sikerül, akkor elkezdődhet a megbocsátás és gyógyulás. Hősünk terápiás naplójában ezt teszi. Így, bár gyógyultnak nem minősíthetjük, nyugodt szívvel bocsáthatjuk haza hősünket. (Na de hol is van a haza?) A gyomor-és bélrendszeri panaszok enyhítésére pedig csak jó minőségű bácskai pálinkát tudunk javasolni.