Világirodalmi kartográfiák

(Zelei Dávid szerk.: Világtalanul? Világirodalom-kritika Magyarországon. FISZ–Jelenkor, Budapest–Pécs, 2015)

A 2015-ben Bodor Béla-díjat nyert Zelei Dávid szerkesztette Világtalanul? című kritikakötet egyfelől kínos olvashatatlanságával, másfelől a válogatott szövegek nagyon magas szakmai nívójával, és a vállalkozás egyedülállóságával hívja fel magára a figyelmet. Előbbire vonatkozik a Zelei, és az idézett, Vári György által is körülírt probléma, mely szerint aligha létezhet olyan olvasó, aki avatott ítésze lehet a világirodalom megannyi szerzőjének, ebből fakadóan egy rájuk vonatkozó kritikai gyűjteménynek. Mert valljuk be, könnyebb dolga van a kritikusnak egy pályakezdő, vagy ismert hazai szerzők esetében, akikről nem feltétlenül szükséges jelen a kötetben nem egyszer meghaladott tízoldalas, alapos ismertetést is igénylő cikket írni. Györffy Miklós Sebald-, vagy Urbán Bálint Saramago-szövege például tanulmányi terjedelműek, de ahogy Zelei is megjegyzi bevezetőjében, a kötet szerzői afféle „olvasói kartográfusként” működnek, (22.) vagyis elhelyezik az adott szerzőket a világirodalom térképén – ebből fakadóan pedig a magyar olvasót is „versenyképesebbé” teszik.

Ám mégis kinek szólhat ez a munka? A lelkiismeretes, önművelő olvasónak aligha, így legfeljebb világirodalmi szemleként, esetleg tankönyvként, vagy a magyar irodalom (és fordításkultúra) nemzetközivel való találkozásának dokumentumaként vehető, ugyanakkor egy folyamatosan perspektívát kereső, nemzetközi mércékkel és trendekkel számot vető kritikus továbbképzését is szolgálhatja. De a kötet olvashatósága kapcsán az is felmerül, vajon releváns irodalmi tapasztalat-e egy mű olvasottsága helyett annak ismerete, arra az esetre gondolva, ha olyan érdeklődő kezébe kerül a könyv, aki a nem ismeri a tárgyalt művek többségét? Hasznosíthatja-e a kritikus, vagy az irodalmár olyan művek recenzióit, melyeket maga nem olvasott? Vagy másfelől közelítve ugyanazt, ki tart igényt egy olyan szöveggyűjteményre, mely a legjellemzőbb esetben olyan írásokat tartalmaz, melyek vakon vezetik őt egy műalkotás leírása felé? A Világtalanul? befogadásakor mindent összevetve halmozottan jelentkeznek azok a tünetek, melyek általában a kritikaolvasás kapcsán szóba jöhetnek.

Zelei Dávid nagyon helyesen összefoglalja – több avatott szerzőre hivatkozva – a kritikaírás tétjeit és feladatait, miszerint az egy olyan olvasókat célzó szolgáltatás (nagyon találó kifejezéssel szólva), mely a műértést segíti elő, véleményt formál, de nem ad kézbe biztos tudást, így összességében inkább orientál, azaz elhelyezi a szerzőket és könyveiket a műfaji, a tematikus és az irodalomtörténeti skálákon. (10.) Éppen ennek kapcsán emeli ki Zelei, hogy bizonyos kritikusok – jogosan – gátlásokba ütköznek, amikor többkötetes szerzőkről nyílna alkalmuk bírálatot írni, (16.) holott a munka nagyon is elvégezhető a megfelelő hozzáállással, s ennyiben egy pályakezdő irodalmár, vagy éppen egy életművel először találkozó olvasó számára példaértékű tapasztalatait írhatja meg egy-egy kevéssé ismert szerző művének megítélésekor. Felmerülhet erre vonatkozóan, hogy így elmaradhat a kívánt orientáció, magyarán részben elsikkadnak azok a háttér-információk, melyek képet adhatnak egy szerzőről. Mindez pedig ahhoz a kritikaműhelyeken gyakran tárgyalt ügyhöz tartozik, hogy a kritika mű előtti olvasása más befogadói magatartásokat és elvárásokat feltételez, vált be, vagy éppen tesz próbára, mint amikor valaki a az adott mű olvasása után találkozik vele. Ennek jelen kötet kapcsán – úgy vélem – mindenképpen szóba kell jönnie.

A Világtalanul? írásait olvasva mindenesetre erősödhet a benyomás az olvasóban, hogy egyfajta tankönyvet tart a kezében, ami leginkább azért mondható el róla, mert sok esetben egy szerzőről akár három kritika is szerepel, így mind a szövegek nyelvezetét és stílusát, mind gondolatmenetüket tekintve hozzájárulnak a könyv gondolati heterogenitásához. Zelei szándékának megfelelően a kötet a horizontális, vagyis az országhatárok szerinti felosztás mellett a művek vertikális, azaz a hagyományosan elit-, illetve pop-irodalom kategóriái szerinti szerveződésének is helyet biztosít. (26.) Így kifejezetten öröm volt olyan szövegeket olvasni, melyek a fantasy, a sci-fi vagy éppen a horror-krimi műfajú regények értelmezését kísérelték meg. Sepsi László George R. R. Martinról írott szövege külön tanulságos, amennyiben nem pusztán a popzsánerek kapcsán kézenfekvő (mert lényegüket tekintve funkcionális művek) izgalmas–nem izgalmas, jó–nem jó kategóriák mentén érkeli a műfaji regényt, ez esetben a fantasyt, hanem kijelöli annak helyét a Tolkien utáni új paradigmákban. Mindemellett szerencsés módon – mert Martin opusa lehetőséget ad rá – tárgyalja a szerző olyan írástechnikai módszereit, készségeit is, melyek képesek megdönteni az említett elit–populáris megkülönböztetést. Sepsi hangsúlyozza Martin tévés-forgatókönyvíró múltját is, mely releváns szakmai tudással vértezhette fel a célból, hogy történeteivel megnyerje magának a „sorozatokon szocializálódott milliónyi potenciális olvasót”. (34.) Ennyiben a recenzens nem pusztán irodalmi rangjának megfelelően, hanem az új sorozatkultúra és torrentkorszak mediális keretei között is elhelyezi Martin írásait.

A második tematikus blokk, avagy a Megkésett (?) klasszikusok és fordításaik címet viselő fejezet két olyan művet, Pynchon Súlyszivárványát, illetve Cortázar Sántaiskoláját tárgyalja, melyek ugyan több évtizede keletkezett művek, a magyar köztudatba – az idegen nyelven olvasókat és a hivatásosakat leszámítva – mégis csak az utóbbi években épülhettek be. Hangsúlyozottan két posztmodern monstrumról van szó, melyek kései fordítása rányomta a bélyegét a hazai, posztmodernnek nevezett irodalom példa- vagy éppen ideál-szövegeire – ha léteznek ilyenek. Értem ezalatt, hogy idehaza még mindig szokás – még a bölcsészkarokon is – Joyce Ulyesseséig visszamenő példákat keresni olyan művekre, melyek a hagyományosabb regényépítkezési formákkal szembemenők mintapéldányai, amellett, hogy ezeknél jóval frissebb művek keletkeztek azóta. Kérdés, kinek a hibája, ha hibája egyáltalán (az előző rendszer könyvkultúrájáé?), hogy az 1973-ban íródott Gravity’s Rainbow jó negyven év csúszással jelenhetett csak meg Magyarországon, melynek irodalma addigra már átesett posztmodern hullámokon. Egyáltalán megkésettnek számít-e úgy, hogy 1979-ben megjelent nálunk a Termelési regény, mely akkor igen komoly – a posztmodern irodalomtudomány által kimosdatott és felemelt – mutatványszövegnek számított? Mindezzel csak arra utalok, hogy a megkésettség nem feltétlenül több filológiai ténynél.

Pynchon könyve mindemellett különösen érdekes példa, ugyanis a kötetben tárgyalt szövegek közül talán a leginkább olyan, amely komolyan igényli a szakmaisággal felvértezett olvasók megjegyzéseit és mankóit. Nem véletlenül nevezik a művet „enciklopédikusnak”, (49.) bizonyos szempontok szerint „olvashatatlannak”, (52.) „barokk nagyszekrénynek”, (55.) illetve hangsúlyozzák, hogy Széky János fordítása végül „az egyetemes magyar kultúrában” az őt megillető helyére tette a Pynchon művek közül is kiemelkedően nehezen fordítható nagy-nagyregényt. (68.)

A világirodalom és fordításkritikák kapcsán azonban kétségtelenül fel kell merülnie az újrafordításokra vonatkozó kérdéseknek is, melyre a kötet szintén reflektál. A Benn, Dante és Kerouac újrafordításait tárgyaló recenziók olvashatók az Újra/fordítva blokkban, melyek szerencsés választásnak bizonyultak – tekintve a tárgyalt művek kánonban elfoglalt pozíciójára. Dante, illetve tőle elvonatkoztatva más több száz (vagy ezer) éve keletkezett szerzők verses-epikai műveinek átültetései újra meg újra kérdésessé válnak, mégpedig általában a legfrissebben keletkezett fordítások formai döntéseinek következtében. Míg azonban ezek a művek a nyelvi közvetíthetőség jellemzően nyelvközi ritmikai-metrikai problémái, azaz a nyelvi matéria átültethetősége kapcsán jönnek szóba, addig a Jack Kerouac Úton című regényéhez hasonlatos kultregények külön fejezetet érdemelhetnek más miatt. Az On the road számos kiadást élt meg mind az anyanyelvén, mind fordításokban. Magyarul legalább négy változata olvasható, beleértve Az eredeti tekercs alcímmel futó szerkesztetlen változatot. A kultregények fordítása amiatt izgalmas téma, mert kultuszuk komolyan összenőtt azzal a légkörrel, melyben keletkeztek, így nyelvi aktualizálásuk számos problémás ügyet érint, melyek között több, sajnálatos módon, a korábbi évtizedek nyugattal való (politikai és technikai okokból fakadó) kommunikációjának korlátozottsága miatt merül fel. Lénárt-Muszka Attila is kiemeli, hogy a Bartos féle Úton-fordítást bizony hátráltatta a beat-nemzedék nyelvi kultúrájának korlátozott elérhetősége, amit ma már az internetes források végtelen sora könnyen áthidalhatóvá tesz. (125.) A Beatdom weboldala és a rá hivatkozó Facebook-csoport például rengeteg információt és médiaanyagot tesz közzé Ginsbergről, Kerouacról és társaikról.

Ehhez kapcsolódóan csak sajnálkozni lehet azon, hogy a Catcher In The Rye utóbbi hónapokban sokat vitatott új fordítása, mely Gyepesi Judit Zabhegyező címmel megjelent átültetése után ezúttal Barna Imre munkájaként Rozsban a fogó címmel jelent meg újra, már nem jöhetett szóba a kötetben. Magáról az újrafordítás kérdéseiről például Totth Benedek írt igényes összevetést, aki maga is komoly fordítói munkát végez. Mindez talán arra hívhatja fel a figyelmet, hogy a fordítás és újra-fordítás problémái a nyelvi változások állandósága miatt önálló kötettel bíró kérdéskörként jelentkeznek. Egy ilyen gyűjtemény tudományos szempontból legitimebb lehet, mint egy tematikusan szerteágazó gyűjtemény, mert egy adott problémára koncentrál.

A Világirodalom-kritika műfajai után a Világirodalom terei című második nagyobb fejezet teszi ki ezt követően a kötet nagyobb részét, bő háromszáz oldalon, és tárgyalja a legfontosabb nyelvek frissebb műveinek fordításait. Így az olvasó ízelítőt és bevezetőt kaphat többek között Martin Amis, Cormac McCarthy, José Saramago, Umberto Eco, Vaszilij Grosszmann, G. W. Sebald, vagy éppen az utóbbi években hazánkban igen népszerű Michel Houellebecq műveiről. A cikkek szerzői jellemzően az adott nyelvterület szakértői és/vagy fordítói, úgymint Berta Ádám az angolé, Urbán Bálint és Pál Ferenc a portugálé, Kálecz-Simon Orsolya a szerb-horváté, Schein Gábor és Györffy Miklós a németé. És bár a legtöbb kritika nem a kötet számára íródott, hanem nívós folyóiratokban megjelentek (Holmi, Jelenkor, Műút, ÉS, Kalligram, stb.) újraszerkesztett változatai, megoszlanak abban a tekintetben, hogy mennyire alkalmasak egy esetleges hosszabb olvasásra szánt recenzió-kötetben való szereplésre. Így közülük több kilóg amiatt, hogy a tárgyalt művek ismeretét feltételezik, emiatt kevésbé minősülnek informatív szövegnek, és nem tanulmányként, vagy ismertetőként, hanem valódi kritikaként működnek. Németh Orsolya Czesław Miłoszról írott szövege ellenpéldaként azonban inkább a mű makro-kritikáját végzi el, és visszafogja magát a komolyabb elemzés tekintetében. (Szülőhazánk, Közép-Európa) Urbán Bálint Alentejo-kritikája viszont alapos mindkét tekintetben. A saramagoi életművet, csakúgy mint a portugál nyelvterületen erős irányzatként jelentkezett neorealizmus vonatkozásait is alaposan vázolja mielőtt rátérne a regényre. (Saramago posztmodern neorealizmusa) De Bartók Imre Houellebecq-ről írott esszéje is a kiemelkedően átfogó, így az informatívabb szövegek között említhető (Egy önarckép lehetősége). Ugyanakkor Berta Ádám szövege a tömörebb, szűkebbre vont cikkek közé tartozik, mely ironikus módon a kötet nyelvileg talán legizgalmasabb írása (A gagyi átformálása) – már ha szabad, és érdemes egyáltalán ilyen szempontokat mérlegelni egy kritika-válogatás kapcsán.

Kétségtelen, hogy a Világtalanul? beváltja ígéreteit, ami a világirodalmi orientációt és a művek tárgyalásában való „elmélyülés lehetőségét” illeti, (22–23.) és a több szerkesztői körön (folyóiratok, kiadók, szerzők) átesett szövegek a legmagasabb szakmai igényességet képviselik. Azt gondolom mégis, hogy nagyon kevés olvasót bíztathatnak arra, hogy a kötetből saját példányt szerezzenek be. A kritika – a témájából fakadóan – túlzottan speciális műfaj ehhez, emiatt kötetbe foglalásának sikerességéhez és hatékonyságához a tematikus keretek szűkítése ajánlott. Példaként hozható erre az egy-egy szerzőről írott kritikák gyűjteménye, a fordítás-kritikai gyűjtemény és hasonlók. Mindennek azonban, melynek elősegítése is a célja jelen kötet vállalkozásának, a világirodalom-kritikának kell népszerűbbé válnia.