Teraszon, ezerféleképpen

Kimegyek a teraszra, kiszellőztetem a fejem, teleszívom a tüdőm

friss levegőéggel, mondod, közben pakolsz, teszel-veszel, az új adag

mosást teregeted, rendet raksz, mert, ahogy szoktad mondani, nem

bírsz rendetlenségben létezni, mindennek a rend az alapja!, lassan

el is hiszed magadról, hogy ilyen precíz és pedáns vagy, pedig csak 

nyugtalan és bizonytalan, semmi más, nem találod a helyed, túl

                                                                                                                       sok

volt mindaz, ami rosszul érintett az utóbbi időben,megijedtél talán,

de az is lehet, hogy ez csak a látszat, változatlanul erős vagy,

téged nem győzhet le senki, arról mesélsz, gyerekkorodban hogy

mentél szembe a széllel, milyen győzelem volt, legyőzni a szelet,

mellkasod nekifeszítetted a levegőnek, a levegőégnek, és élvezted,

hogy legyőzöd az ellenállást, meghátrálásra  kényszeríted magát

a természetet, mindenkinek bebizonyítod, hogy te vagy az erősebb,

te vagy az, akit nem lehet legyőzni,
                                                           a nyári széket majd hozd be, árt
neki a hideg, meg az eső, mondom én, kissé egykedvűen, majdnem

közömbösen mondom mindezt, pedig elvileg tudom,hogy azért

akarsz egyedül lenni a teraszon a hűvös, decemberi estében, mert

nagyon elfáradtál, émelyegsz és szorongsz, mindenből eleged van,

kint a teraszon aztán a mélységet bámulod, elképzeled, milyen is

lenne, ha fellépnél a korlátra, és leugornál, hogyan is torzulna el

a tested, "nem a zuhanásban, sem a szétlapuló testben", suttogod

magadban, aztán még ezt is: "a folyamat, ahogy eljutunk", de nem

fejezed be, nem akarod befejezni, ezt most ezerféleképpen értjük,

rágyújtasz egy cigarettára, aztán el is nyomod, nem azért, mert

az egészséged félted, csak éppen olyannyira hamis, színpadias,

hogy jön ide a cigaretta?, sehogy, a semmi jön ide, igen, így van,

a semmi érkezik ide, bámulod a semmit, és megnyugszol lassan.

Mert Istennek így

Mert Istennek így tetszik, mondod, ezért így kellene
tenned, hiszen így a helyes, az a helyes, ami Istennek
tetsző, ezt szinte már kiabálod, azt nem mondod meg,
hogy honnan is tudod, honnan is tudhatod, mi is tetszik
Istennek, vagy mi nem, talán azt tudhatod, hogy mi is
tetszik neked, talán ezt az egyet tudod, de, hogy Isten
mit is gondol a cselekedeteimről, azt, nem is tudom,
azt talán mégsem tudhatod, persze, igazad van, igazad
lehet, íme: erkölcsi törvény bennem, a csillagos ég pedig
felettem, suttogom magamban, próbálok úgy cselekedni,
ahogy mondod, közben figyelem, ahogy nő a szemedben
a kétségbeesés, mint másban az idegen anyag, növekszik
a harag, apámban nőtt így a pusztulás, szorongásaiból
koporsófedelet épített magának,
                                                          nekem is tetszik, ami
Istennek tetszik, válaszolom, csak ezért, hogy lenyugodj
végre, nézem, ahogy dobálod szerte a lakásban mindazt,
ami a tiéd, pólókat, bugyikat, melltartókat, harisnyákat
hajigálsz ki a szekrényedből, egész kupac, mit kupac,
egész hegy van már körülötted, ahogy dobálod a ruháidat
szerte, figyelem, lassanként fölébed magasodik minden,
már nem is látsz ki a kupacból, a ruha-hegy betakar,
Istennek nem tetszik az, hogy ennyire ideges vagy,
mondom magamban, ahogy nekem sem tetszik, látom,
benned is növekszik az idegen anyag, miként apámban
növekedett, növekszik benned a pusztulás, mi ez a vágy
a pusztulásra?, vajon tetszik-e ez a vágy Istennek?, kérdem,
miközben tudom, figyeli robbanás előtti feszültségeink.