Itt és most: elstartolt egy új közösségi tér a Ráday utcában

Az egyik ok, amiért jó Budapest IX. kerületében élni, a Ráday utca. „GASTRO STREET” – hirdeti egy turistáknak szánt tábla, hogy a környék híres különleges éttermeiről és kávézóiról. De a kulturális kínálata is figyelemre méltó: van itt pinceszínház, kortárs galéria, helytörténeti gyűjtemény, bibliamúzeum és jazz bár is, ráadásul bármerre indulunk, biztos, hogy ott hamarosan egy főiskolába vagy egyetembe botlunk. Szóval színes, szerethető hely a Ráday utca, mert valahol a Kálvin tér sarkán magába szippantja, és egy határozott lendülettel egészen Középső-Ferencvárosig löki tovább a belvárosi nyüzsit.

Ebben az összetett városi szövetben nyílt meg az Itt és Most Közösségi Tér, mégpedig rögtön egy hosszúhétvégényi programsorozattal. A STARTFeszt elnevezésű rendezvény január 24‒27. között betekintést engedett a szervező csapat összművészeti koncepciójába: ahogy az részükről újra és újra elhangzott, befogadó helyet álmodtak meg, ahol jól megfér egymás mellett a színház és a kortárs irodalom, a népmese és a rövidfilm. Otthonra talál itt a Fiatal Írók Szövetségének (FISZ) jó pár rendezvénye is, műhelyek, felolvasóestek.

Hogy az irodalom megkerülhetetlenül átszövi majd a közösségi tér mindennapjait, azt már egyértelműen jelezte a József Attila személye köré szervezett péntek esti imprószínház is. A költő egyébként szintén ferencvárosi lakos volt, gyerekkorát a Gát utcában töltötte, egykori házában ma emlékmúzeum található.

Tanultunk róla eleget az iskolából: életéről, szenvedéséről, ilyen-olyan politikai kötődéseiről, tragikus haláláról. De mit jelent valójában az utca embere számára József Attila? Egy visszadobott tételt a próbaérettségin, ami helyett inkább mást szeretnénk húzni? Egy szakítás utáni fellépést a szavalóversenyen, amiből majd, akinek kell, érteni fogja úgyis, hogy nagyon fáj? Egyáltalán: lehet-e egy költő egyszerre cuki és pszicho? Egy improvizációs előadásban többek között ezekre a közösen feltett kérdésekre adott parádés válaszokat az Itt és Most Társulat.

Szombaton délelőtt a Tekergő Meseösvény Egyesület programjával, délután maratoni társasjátékozással folytatódott a STARTfeszt. Este azonban ismét az irodalomé volt a főszerep. Először a FISZ All Star elnevezésű beszélgetésre került sor, ahol Smid Róbert kultúratudós, kritikus kérdezte a szervezet három „régi motoros” szerzőjét, Csepregi Jánost, Mécs Annát és Neszlár Sándort legutóbbi kötetéről. Jómagam egy pécsi útról hazaérkezve in medias res csöppentem a beszélgetésbe, ahol éppen az egymás mellett élő emlékekről folyt a diskurzus. Nyomot hagyni, átöröklődni – ez a mindhárom műben megjelenő kérdéskör meg is adta a beszélgetés vezérfonalát.

Mécs Anna Gyerekzár című kötetében például a történelem biológiai lenyomatok formájában mutatkozik meg a szereplőkön. Manyi néni hája és Géza bácsi levágott lába láthatóvá tehetnek a tudományos diskurzusban láthatatlan összefüggéseket a nagy, közös történelem és az egyének személyes élettörténete között.

Csepregi János versei a bomlásról is beszélnek. A Morgensternt tiszta papírra kívülről halad befelé, a látható nyomoktól egészen a szembesülésig: „A rák is én vagyok, az én sejtjeim, és ha ő győz, meghalunk mindketten.” Az önreflexió fontosságát a szerző többször is kiemelte a beszélgetés során: az emberek félnek megállni, visszatekinteni, és aztán dokumentálni azt, ami addigi életükben történt.

Neszlár Sándor futója maga is ösvényt tapos, nyomot hagy, miközben egymáshoz lazán vagy épp semmiképp sem kapcsolódó mondatokból gyűjteményt hoz létre a kijelölt táv teljesítése alatt. Az Egy ács nevelt fiának lenni egyfajta füveskönyvként is olvasható, mindannyiunk életéből ismerős helyzetekkel, számos irodalmi kiszólással, és a szerző állítása szerint legalább ennyi kihagyott ziccerrel.

A következőkben a FISZ líraműhelyének fiatal tehetségei, Élő Csenge Enikő, Ferentz Anna Kata, Katona Ágota, Lukács Flóra és Makáry Sebestyén mutatkoztak be néhány verssel. A felolvasás nyomán kibontakozó beszélgetést Mezei Gábor, a líraműhely vezetője moderálta. Túljutva a „kötetkényszer” és a „generációs líra” kötelező körein, érdekes volt hallani, mennyire máshogy élik meg a résztvevő fiatal költők az írás folyamatát: kinek ösztönös kényszer, kinek a holtponton túl beinduló flow, vagy épp a fegyelem és figyelem frigyéből születő extázis az alkotás.

Valami ilyesmire vágyva siettem haza én is, akár az a futó Neszlár Sándor könyvéből, aki a biztonság kedvéért főnévi igenevekkel tűzdeli tele a mondanivalóját:

Másfél óra alvás után egész nap úton lenni, de a STARTfeszt programjaira tudósítás céljából mindenképpen visszaérni.

Amúgy is frissnek lenni, de azért egy kávét este tízkor mégis elfogyasztani.

Elégedetten távozni, és az éttermekből kiszűrődő sokféle zene (perui pánsíp, magyar nóta és jazz) hangjaira a Ráday utcán újra végigsétálni.