azt meg lehet

ma most meg inkább sötétet mosok
– egy ujjnyi verssor egész délután
aztán az éjjel megint egy kevés:
azt meg lehet még talán mentenem

meglelte múltkor eltűnt e-cigim:
az életem kicsit kibírhatóbb
nem vagyok ott az éje rejtekén
mindig – jó így jó most nincs máshogyan

de aztán mikor álkulccsal jövök
ajtónkon még aznap zárat cserél
szeretném megmutatni azt a rést
a nehéz pajzson azt mely üthető

mert én zártam ki őt ez nem vitás
előbb és nem találtam vissza még
ha nem talál meg holnap elveszít
– elsiklunk egymástól két fürge hal –

barátaink intelmetek halott
a partvonalról beordítani
nem sportszerű időben ott leszünk
ahol a hangosokra csend borul

mi tudjuk: visszavonhatatlanul
miénk a lebombázott őszutó
ha emlékszünk a nyárra mindahány
szikrázó napban minden benne ég

ma most meg inkább fakultat mosok
ő pasztellnek mondja de ráhagyom
– forever young dalolja laptopon
húsz év után nekünk az Alphaville

most itt lakunk kicsit kibírhatóbb
vele – előttem lépdel meztelen
egy életet egy egész délutánt
azt meg lehet még talán mentenem

Veszni ha hagynánk

Közben a nyárból tél lett,
közben még odavagyok érted.
(Ezt sehogyan sem magyarázom.)
Heggyé nőtt hátizsákjaimból
északi telek szele tombol.
Nem fázom, kapcsol a láz-gomb.
(...)
Akkor is ez vagyok, ha ő már nem az.
Orrom nyarunkra mered fel a hóból.
Oly messze van, mint ide Rakamaz,
gyermekkorom álom-állomása olykor.
(…)
Mondjuk, szörnyű és kiakasztó, rettenetes, hogy
folyton elillansz erdei vadként, étergőzként,
alkatrészem, reggeli nyűgöm, reggeli kávém
– s persze ma én sem nézek jól ki az árok mélyén –,
mindegy, megvan a kulcsunk. Hagyjuk. A hajnal, kedves
napszakom oly ritkán lel rám, főleg télen. Én
félnék eztán hajnalainkat veszni ha hagynánk.