Vendégjáték

Akkor már hetente jöttek a megkeresések. Jól ment a játék, és ezek szerint úgy érezték, hogy beleillek abba a sznob közegbe; az öltönyös fickók és kisestélyis csajok közé, akik részegen nyalogatják egymást általában már a buli első órája után. Az egyik haverom mondta, hogy elég sima az arcom és kellően csöndes is vagyok, talán azért. Nem túl nagy lelkesedéssel vállaltam ezeket a melókat, de azzal mindig számolhattam, hogy éjfél körül a zongorajáték kevés lesz, és közli velem valaki, hogy onnantól már más módon gondoskodnának a zenéről.
Csörgött a telefon, fölvettem. Este nyolc. Akkorra menjek, ez és ez a cím, öltönyben, ne legyek túl rikító és ne is játsszak túl hangosan, mondta a férfi, és én csak annyit mondtam, hogy rendben, ott leszek.
A pénzt nem firtattam. Ezek akkor is fizetnek, ha nem kérem. Még ha ez nem is a tisztesség jele; inkább arról van szó, hogy elvarázsolja őket egy felsőbbrendű érzés, mikor a kezembe csúsztatnak negyven-ötven rongyot, és megveregetik a vállam, hogy köszi, fasza volt, s hogy majd hívunk máskor is, ha kellesz, ha lesz ilyen alkalom.
Már az akadémiai évek alatt elhívtak zenélni pár helyre, s ez az, ami nagyjából megmaradt azokból az időkből. Mikor egy autóbalesetben szilánkosra zúztam a jobb kezem, és kihagytam majdnem egy teljes évet, egyúttal valami más is összetört bennem. Nem tudtam egyenletesen koncentrálni. Visszatekintve néhány év után, tudom; jól tettem, hogy nem mentem ki soha ezer ember elé játszani, mert egyébként se lenne nekem való. Nem a képességeimmel van baj, inkább az idegrendszeremmel. Sosem gondoltam úgy a játékra, hogy majd menni fog, hogy idővel belerázódom. Ha nem százas, akkor ilyen formában nem is csinálom. Egy ideig persze bánkódtak páran, merthogy biztos én lennék a következő Cziffra, vagy a fene tudja, ki. De ez persze baromság, mert Cziffra az Cziffra, én pedig Fazakas Ádám vagyok.

Nehezen találtam meg a házat, mert egyrészt a hegyen lévő kis utcákban sosem ismertem ki magam, másrészt olyan sűrű volt a köd, hogy jó, ha ötven-hatvan méterre el lehetett látni. Kóvályogtam bő félórát, végül megkérdeztem egy kutyát sétáltató öregasszonytól, hogy merre van az utca, amit keresek. Kétszer jobbra, majd balra, srégen föl egy jó darabig és megint balra, mondta.
Egy nagy kovácsoltvas kapun aztán megláttam a tizenegyes számot. Épp egy kocsi fordult be rajta, én meg gondolkodás nélkül mentem befelé. Nagydarab őr állított meg; belemarkolt a kabátomba és visszaráncigált a kapu vonaláig.
– Mi a szart képzelsz, haver, hová mész?
– Jól van már... – mondtam, és lefejtettem magamról a kezét. – Zenélni jöttem. A Juhász úr tud róla.
– Ja, persze. Mi a neved? – kérdezte, én pedig megmondtam. Hátrébb lépett és mutatta, hogy maradjak nyugton; közben a kezében lévő készülékbe beszélt, amiből recsegő hangok szűrődtek ki. Aztán egy másik férfi hangja hallatszott, de nem értettem, miről beszél.
Hosszú betonsáv vezetett fölfelé. Mellette vékony, fehér kövekkel beszórt gyalogút, ami összevissza kanyargott az apró kis bukszusok között. A háznak csak a körvonala rajzolódott ki a ködben, amiből annyi derült ki, hogy jó nagy lehet. Álltunk vagy egy percig, míg újra meg nem szólalt az őr.
– Oké. Rendben van. Menjen föl a kis gyalogúton és jobbra kerülje meg az épületet. Semmiképp se a főbejáraton menjen be, ott nem is engednék – mondta. Nekem meg az járt a fejemben, hogy amíg betolakodónak vélt, tegezett, de így azért már más a helyzet.
– Jó – mondtam. Megigazítottam a kabátomat és elindultam fölfelé.
Sűrű, nedves szag terjengett a hatalmas, ligetszerű kertben. Oldalt néhány padot és egy magas, pavilonszerű építmény körvonalait is láttam. Izzadtam, mire fölértem a házhoz. A kocsikból kiszállva néhány jól öltözött nő és férfi haladt fölfelé a főbejárathoz vezető lépcsőn. Komoly gépek álltak elől; Audik, Porschék és olyan típusok, amiket nem is ismerek. Megkerültem a kétszintes épületet. Úgy tűnt, mintha lebegne abban a fehér ködben.
Két őr állt az oldalsó bejáratnál. Az egyik mutatta, hogy emeljem föl a kezem, míg a másik egy olyan készülékbe beszélt, mint a haverja lent. A fémdetektor jelzett valamit deréktájon. Megkértek, hogy pakoljam ki a zsebeimet. A bejárat melletti asztalra kitettem a kulcscsomóm, a telefonom, meg egy cigis dobozt. A detektoros fickó elég keményen végigmarkolászott, aztán bólintott, én meg visszapakoltam a cuccokat a zsebembe.
– Catering? – kérdezte a másik.
– Zongorázni fogok – mondtam.
– A zenészsrác megy befelé – szólt bele a készülékbe és kinyitotta előttem az ajtót.
Hosszú, sötét folyosón mentem végig, amit két méterenként a különféle helyiségekből szűrődő fénycsíkok vágtak ketté. Az egyik valami előkészítő kamra lehetett, ahol húsokat szeletelt két nő. Majd láttam, ahogy öt-hat, fehér kuktaöltözetbe bújt fickó sürög-forog egy olyan térben, ahol legalább ötven fok van. Mikor továbbmentem, fázni kezdett az arcom. Már nem áramlott rá a fülledt zsír- és gombaszag.
Az utolsó kis sötét lyukban öreg nő ült, kezében könyvvel. Mintha egyszerűen csak megérzett volna, fölemelte a fejét és mondta, hogy nála le tudom tenni a kabátomat. Levettem, odaadtam neki. Közben eszembe jutott, hogy a cigim biztos kelleni fog, úgyhogy megkértem, hogy azt adja még oda.
– Én bele nem nyúlok a zsebébe! Vegye ki maga, ha akarja – mondta. Némi keresgélés után kivettem a dobozt, ezalatt a nő mormogott valamit, de azt már nem értettem.
Aztán egy magas lengőajtót kitárva beléptem egy jó nagy terembe, ahol, a személyzeten kívül, csak néhány pár lézengett. Érződött, hogy korán van még. Egy hosszú asztalon poharak, különféle húsos és gyümölcsös tálak voltak. Meg persze rengeteg pia. Két csaj álldogált ott, láthatóan a vendégekre vártak.
A zongora hátul, egy kis emelvényen állt a sarokban, szerencsére eléggé eldugott helyen. A terem berendezése nagyon egyszerű volt; az ablakokat borító fodros függönyökön és a szétszórtan álló kis pultokon kívül, amikhez négy-öt ember férhetett oda, nem volt benne semmi különös. Föntről hatalmas csillár nehezedett ránk, amin csupán néhány izzó égett.
A telefonomon láttam, hogy még csak hét negyven van, tehát tényleg korán volt. Odaléptem a asztalhoz. Az egyik csaj rögtön kérdezte, mit szeretnék inni. Úgy vettem észre, azt hiszi; én is a vendégek közül vagyok. Kicsit vacilláltam, majd kértem egy buborékos vizet, és az egyik kis állópultra támaszkodva nézelődtem.
Szemet szúrt egy melírozott hajú nő; s hogy legalább fél fejjel magasabb, mint a mellette álló fickó. Olyan széles volt a mosolya, hogy alig fért el az arcán. Négyen álltak az asztalnál és valamin nagyon nevettek. A nő a telefonjával volt elfoglalva; föl-le emelgette a fejét.
Láttam, hogy a fickó egy finom mozdulattal megfogja, majd lehúzza a nő karját, jelezve, hogy hagyja abba, amit csinál. Közelebb is hajolt, hogy mondjon valamit. Elég közel álltam hozzájuk. Kis lépést tettem, hogy jobban halljam, miről beszélnek.
– Most mit csinálsz? – kérdezte a nő.
– Tedd már el azt a szart! A kocsiban is végig nyomogattad.
– Na és akkor mi van? Csak a...
– Most ne, kérlek! Andrisék is itt vannak. Ne úgy beszélj már velük, hogy közben a telefon van a kezedben. Ez oltári tahóság – mondta a férfi, de közben még mindig mosolygott.
– Tehát úgy gondolod, hogy tahó vagyok.
– Úgy értettem, hogy ha ezt csinálod...
– Az tahóság.
– Illetlenség. Így jobb?
– Szóval, tahó vagyok. Marha jó fej vagy.
– Andi, most ezen az egy szón fogunk vitatkozni egész este?
– Basszus, szerinted tahó vagyok... Így ez nemcsak egy szó – mondta a nő felhúzott szemöldökkel, aztán elindult a terem vége felé. A férfi intett a mellettük állóknak, akik mosolyogva valami másról beszéltek már, és úgy tűnt, semmit sem érzékelnek a vitából. Néztem, ahogy a férfi beéri a nőt; tovább beszéltek, tőlem talán öt-hat méterre, de nem értettem a szavakat, csak az arcuk mozgása volt árulkodó. Egyre többen jöttek fölfelé a lépcsőn; kezdték belepni az emberek a termet.
Kinyílt az oldalsó lengőajtó és megjelent egy vékony, fekete hajú lány, egyenruhában. Követtem a szememmel, és rögtön tudtam, hogy az este folyamán nem nagyon tudok majd másra figyelni; és ha úgy alakul, hogy improvizálnom kell, akkor a koncentrációval megint baj lesz. Figyeltem a lányt, ahogy a nála lévő kerek tálcával mászkál, amikor valaki megszólalt mögöttem.
– Ádám, te vagy az? Persze... csak te vagy képes ilyen meredt fejjel bámulni a nőket, baszki – mondta, én meg nyeltem egy nagyot és köhintettem párat, mert a buborékok nyomultak fölfelé a torkomban.
A vörös szakállas, magas fickó elsőre egyáltalán nem volt ismerős. Aztán az, ahogy mozgatta a szemét, emlékeztetett valamire meg a féloldalas mosoly az arcán. Mielőtt újra megszólalt volna, már tudtam, ki az.
Gergőt még a konziban ismertem meg. Súlyos időszak volt. Őt ki is csapták, mert részegen felgyújtottak egy tantermet, ahol egy rakat kotta és néhány hangszer is bent égett. Komolyan megszeppentem, mikor a vezető tanár közölte, hogy őt nem látjuk többet; legalábbis az intézet falai közt biztos nem, s hogy egyébként a részvételem a dologban csak egy megfázáson és némi hőemelkedésen múlt.
– Hihetetlen, hogy itt vagy – mondta úgy, mintha a legjobb haverok lennénk.
– Szia, Gergő – feleltem, miután képes voltam ismét normálisan lélegezni.
– Mi a szart keresel itt? Csak nem...
– De, igen, játszani fogok. Csak kicsit korán van – mondtam, ő meg újra mosolygott.
– Hát, ja. Kurva korán. Iszom is gyorsan valamit, hogy javuljon a helyzet. Te megvagy?
– Meg, persze.
– Mit iszol?
– Vizet.
– Basszus, ne vizet igyál! Hozok valami normális piát.
– Előbb még oda kéne ülnöm a zongorához.
– Ugyan már! Attól csak jobb lesz – mondta még, és az asztalhoz lépett. Váltott néhány szót az egyik felszolgálólánnyal, aki elmosolyodott, aztán egy whiskys üveghez nyúlt, két vastag falú pohárba jeget tett és mindenféle méricskélés nélkül töltött úgy egy-egy decinyit az italból. Gergő elvette a poharakat. Visszalépett hozzám és a kezembe nyomta az egyiket. Úgy itta a whiskyt, mintha csak üdítő lenne.
Tudtam, hogy ha inni kezdek, akkor az estének, már ami a játékomat illeti, gyakorlatilag lőttek. Furán hat rám a pia, amiről sokáig nem vettem tudomást. Az első körök után tompa leszek, mint akit fejbe vertek, és ez arra késztet, hogy igyak tovább, merthogy akkor talán sikerül felpörögni. A következő szakaszban mindez átvált valami tébolyult röhögéssé, amit talán csak én nem vagyok képes elviselni. És így megint csak az jön, hogy folytatom, míg össze nem szednek valahol vagy fel nem ébredek egy tökismeretlen helyen.

Fiatal, talán húszéves forma srác lépett oda hozzánk. Kezet fogott Gergővel, nekem meg odaintett a szabadon lévő kezével. Nála is pohár volt, csak nem whiskyvel az alján. Láttam, hogy a csajokat nézegeti körülöttünk.
– Jó rég volt, basszus, mikor is... Kábé kilenc vagy tíz éve? – kérdezte Gergő felém fordulva.
– Van az tizenegy is – mondtam.
– És mi lett aztán? Nem hittem, hogy egy ilyen helyen futunk össze. Bár koncertekre nem járok – mondta nevetve, aztán megint ivott az italból.
– Én sem – mondtam, de úgy éreztem, nem figyel. Egymás mellett álltunk, mégse nézett rám. Vagy ha igen, akkor is úgy tűnt, mintha mögöttem keresne valakit. – Pár éve összetörtem magam egy balesetben. Máshogy alakultak a dolgok – folytattam, majd belekóstoltam én is a piába.
– Uh, hát... az szopás – mondta. Szarul esett, de nem lepődtem meg, mert tudtam; ennél több kell ahhoz, hogy megrázzak valakit.
– És te mit csinálsz? – kérdeztem gyorsan, hogy még véletlenül se kelljen többet mesélni magamról.
– Ezt is, azt is. Leginkább tanácsadás meg egy cégnél is vagyok. Hagyjuk – mondta, és megint nevetett, de úgy, hogy nem tudtam, mi van mögötte.
A lány közben elment előttünk egy adag pezsgőspohárral. Figyeltem, ahogy odaáll egy kisebb csoport elé. Pont szemben állt velem. Láttam a széles arcában megbújó barna szemeit, és a kis anyajegyet a szája mellett, ami borzasztóan izgatott. Nagyot kortyoltam az italból. Jóval többen voltak már a teremben. Egészen sűrű volt a zaj.
– Jó kis csaj, mi? – kérdezte mellettünk a srác.
– Aha – mondtam. Gergő is bólintott. Ismét a lányra néztem, aki már a hosszú asztalnál állt és a terítőt igazgatta.
– Szívesen megbasznám. Kár, hogy cigány – mondta a vékony srác valami olyan természetességgel, hogy elsőre fel se tűnt, amit mondott.
– Hogy micsoda? – kérdeztem aztán.
– Azt mondtam, hogy szívesen megbasznám. Bár, nem is tudom...
– Mit nem tudsz?
– Na, nyugi, nyugi – mondta Gergő, majd rám nézett és megfogta a vállam. Nem értettem, miért engem nyugtat, ahelyett, hogy a seggfej haverját állítaná le, aki közben folytatta.
– Jó kis mellei vannak, de azon gondolkodom, hogy vajon milyen szaga lehet – mondta, én meg körbenéztem, hogy esetleg más odafordítja-e a fejét, mert akkor biztos nem arról van szó, hogy hallucinálok, vagy ilyesmi.
– Mi van?
– Cigány csaj.
– Bálint, ne csináld...
– Az nem zavar, hogy én is az vagyok? – vágtam Gergő szavába. Ránk villant néhány szempár, mert elég hangosan mondtam.
– Cigány csaj vagy? – kérdezte a srác röhögve, én meg arra gondoltam, hogy leszedem a fejét.
– Kurva vicces vagy! Az nem...
– Nem, mert téged nem akarlak megbaszni. Meg az tök más – mondta szigorú fejjel, majd rám nézett.
– Mi az, hogy más?
– Hidd el, más.
– Miben más? – kérdeztem újra, és úgy dobogott a szívem, hogy azt hittem, kiköpöm a számon. De akkor már a gyerek arrébb lépett a vigyorgó fejével, Gergő mellett pedig ott állt egy fehér zakós, hátranyalt hajú fickó. Hallottam, hogy váltanak néhány szót. „Ez a kibaszott zongorista nincs itt...” – ezt tisztán értettem. Figyeltem egy darabig a távolodó srácot, majd a telefonomra néztem. Húsz perccel múlt nyolc.
Hirtelen mozdulattal letettem a poharat, de csak álltam tovább. Lüktetett a mellkasom. Gergő közelebb hajolt a férfihoz, s bár nem hallottam; éreztem, hogy rólam beszél. A fickó arcáról lassan lekúszott a düh. Kétszer vagy háromszor felém fordult és a vizenyős szemével hosszan nézett. Akkor jutott először eszembe, hogy hagynom kéne az egészet. És ha újra végigmennék a sötét folyosón, hamar kijutnék a szabadba és ott végre friss levegőt szívhatnék. De végül nem mentem.
Gergő felém fordult és azt mondta; örülnének a vendégek, ha játszanék kicsit. Ökölbe szorult a kezem, de hamar szétcsúszott az izzadságtól. Nem bírtam erősen szorítani.
Körbeforgattam a szemem. Nem láttam sehol a vékony srácot, csupán néhány nevető női arcot meg egy fickót, aki az álla alatt tartotta a kezét, mintha tekintélyt parancsolóan akarna nézni. Úgy éreztem; baromira leszarják, mi fog szólni. Csak hamar üljön rá valami erre a zsivalyra.
A fehér zakós még mindig ott állt és unott fejjel engem bámult. Már egyáltalán nem tűnt idegesnek, és ebből arra következtettem, hogy Gergő szavainak ebben a térben súlya van.
– Rendben – mondtam Gergőnek. Kérdőn nézett rám. Talán azért, mert vagy egy perc is eltelt, míg válaszoltam.
– Szuper – mondta aztán. És hogy szeretne bemutatni az apjának. – Juhász Antal, Fazakas Ádám – mondta mosolygós fejjel. Meglepett, hogy emlékszik a teljes nevemre. Közben rájöttem, hogy akkor nyilván Gergő apjával beszéltem telefonon, és hogy ez az egész hodály bizonyára az övék. Köszöntem; talán azt is hozzátettem, hogy örülök a találkozásnak. Meg hogy köszönöm a meghívást, bár rögtön éreztem, hogy ez így azért nem igaz, de nem tudtam koncentrálni, mert a srác szavai ott kavarogtak a fejemben. Kezet fogtunk. A fickó csak bólintott és olyan fejjel nézett rám, amitől az embernek penge mozdul az ereiben. Gergő még odaszólt, hogy majd dumálunk később, de erre már nem mondtam semmit.
Odamentem a zongorához és jó hosszan bajlódtam a székkel. Legalább öt percig állítgattam. Égett az arcom a benti melegtől, a zakóm szorításától és az undorító szavaktól, amiket hallottam. Mikor a magasság nagyjából jó lett és a hangszertől való távolság is rendben volt, úgy éreztem már, hogy ital nélkül én ezt biztos nem bírom elviselni. Szerencsére a rengeteg arc között nem láttam se Gergőt, se a srácot, se a fehér öltönyös fickót.
Leléptem a kis emelvényről, hogy piához jussak, mikor hirtelen ott volt előttem a lány a tálcával és a mélyen ülő barna szemeivel. Az arcát néztem és az jutott eszembe, hogy azonnal félrerángatom és megmondom neki, hogy húzzon el innen. Sőt, az volna a legjobb, ha együtt mennénk; több szempontból is, mert ez a rasszista banda kurvára nem érdemel semmit. Főleg azt nem, hogy alájuk játsszunk. De utána arra gondoltam; nem biztos, hogy mindenki akkora fasz, mint az a kis nyikhaj, és azt is éreztem, hogy már az az egy tömény is keményen feszíti szét az idegeimet.
Nem tudtam szólni, mikor a lány a kezembe nyomott egy másik poharat, nagyjából annyi whiskyvel, mint az előbb. De nem is emiatt. Inkább a félmosolya némított el meg a gondolat, hogy végig rajtam tartotta a szemét. Egy helyben álltam még mindig, amikor ő már a terem másik végében gyűjtötte be az üres poharakat. Az tűnt a legjobb ötletnek, hogy gyorsan megiszom az italt, hátha akkor visszajön, hogy elvegye a poharat, és megint láthatom a szemét.
Lehúztam a whiskyt. Kaparta a torkom, forróság borította be az arcomat, és váratlanul kedvem támadt a játékhoz. Elindult bennem az a Gershwin-variáció, amit otthon próbálgattam délután, és úgy éreztem; tetszeni fog a sok félrészeg idiótának, akik csurig töltötték a termet.
A második ital rendesen megcsapott. Kicsit bizonytalankodtam is az elején, de talán csak nekem tűnt föl. Egy vastag szájú, kirúzsozott nő párszor odajött a hangszerhez. Előbb halkan, aztán kiabálva mondta, hogy milyen jó volna, ha ezt vagy azt játszanám. Megpróbáltam mosolyogva ingatni a fejem, hogy lássa, kedves vagyok; de hogy közben még véletlenül sem fogom azt csinálni, amire kér. Érezze csak, hogy a rendelését egy másik helyen kell hogy leadja.

Jó ideje játszottam már, amikor feltűnt, hogy egyre sötétebb van a teremben. Alig láttam a körülöttem mozgó arcokat. Próbáltam változatos tempókat venni és olyan témákat játszani, melyek mindenki számára ismerősek. Még egy Liszt-etűd is belefért, pedig a nő nem épp azt kérte tőlem.
Aztán egyszer csak valaki odadőlt a zongorához. Mikor följebb emelte a fejét, láttam, hogy a srác az, aki a csajról dumált mellettünk. Egészen közel volt hozzám; a két karja közt lógó fejjel hajladozott. Nem hagytam abba a játékot, mert hátulról megfogta valaki, hogy el ne dőljön. És az volt az érzésem, hogy kevésbé feltűnő, ha úgy teszek, mintha nem vonaglana senki a hangszeren. De aztán még jobban előrehajolt. Szinte a zongora alá, és váratlanul odaokádott a kis emelvény szélére. Ezt csak a szemem sarkából láttam.
Az a valaki továbbra is próbálta elemelni mellőlem, de hiába mozgatta, nem ment. Még előrébb dőlt, fejjel neki a lábamnak és akkor már biztos voltam benne, hogy a gatyám is csupa hányás lett. Éreztem, ahogy mozog alattam. Megfogta a bal lábszáramat; úgy próbálta fölhúzni magát. Leütöttem még néhány hangot, de egyáltalán nem tudtam, hogy mit játszom. Fölengedtem a pedált. Igyekeztem elhúzni a lábam, hogy megszűnjön a szorítás, aztán egy erősebbet rántottam rajta. Valami koppant.
A másik fickó megmarkolt, ráncigálni kezdett; majdnem lecsúsztam a székről, közben azt üvöltötte a képembe, hogy „Belerúgsz, bazdmeg, mikor a földön fekszik?!”, és annyira gyorsan történt minden, hogy jó darabig csak pislogni tudtam, és örültem, hogy a szemem előtt villódzó pontok egyre kevésbé bombázzák szét az agyamat.
Halkan mondhattam, hogy csak zongorázni próbálok és rohadtul nem akartam belerúgni, mert aztán az, aki fogott, megkérdezte még egyszer ugyanazt háromszoros hangerővel; és valószínűleg csak azért értettem, mert ugyanazzal a hangsúllyal mondta. „Menj a picsába”, azt hiszem, utána ezt mondtam. Erős nyomást éreztem a mellkasomon, majd leborultam a székről. Az emelvény szélénél a fal állított meg.
Sokan összegyűltek a zongora körül. A férfit, aki utánam nyúlt és újra ráncigálni kezdett, hátulról megfogta két őr, és próbálták elhúzni onnan. Közben a részeg srác fölhúzta magát a zongoraszékre és újabb adagot csorgatott a padlóra. Önkéntelen mozdulattal még beleöklöztem a rám nyomuló seggfej mellkasába, de lecsúszott róla a kezem. Rosszul esett maga a mozdulat is. Úgy éreztem, semmit sem ér.
A fickót szorosan fogták hátulról és a bejárat felé vonszolták. Mintha két hullám sodorta volna szét őket, úgy nyílt ketté a tömeg. Döbbenten meg a röhögéstől otromba fejjel nézték, ahogy lassan megnyugszik; elengedi a két őr; megigazítja magán a zakót, mutogat és magyarázkodik a mellette állóknak.
Próbáltam fölállni. A whisky teljesen szétoszlott a testemben: minden porcikám forrón lüktetett. Izzadt a tarkóm. Rátámaszkodtam a zongoraszékre; csupa nyálka volt az öklendező gyerek vonaglása után, akit ketten támogattak, hogy képes legyen állva maradni.
Hozzám nem jött oda senki. Már az emelvényen sem álltak. A zaj szétterült a félhomályban, és valami zene szólalt meg a háttérben. Fölhúztam magam. Rengetegen voltak mindenfelé. Páran engem bámultak. Ketten a zongorához közel nevetgéltek; egyikük a térdét fogta, a másik a szája előtt tartotta a poharát és szikrázóan könnyes volt a szeme. Rám mutatott, amikor már kilátszottam a hangszer mögül. Valamit mondott is, de nem érdekelt.
A kezem csupa nyálka volt. A nadrágom bal szára is. Leléptem az emelvényről. Lógó karokkal átvágtam a termen, hogy kijussak a folyosóra. Előbb pár embernek, majd a lengőajtónak ütköztem neki. A vállammal nyomtam kifelé, hogy kiférjek a két szárny között.
Végigpörgött bennem, hogy mennyi mindenen átmentem a különféle bulik során, de lehányni még nem hánytak le soha, ebben biztos voltam. Dulakodás volt már; megvádoltak lopással, sőt, azzal is, hogy elcseszem a hangulatot, meg a Nem is tudsz te játszani, bazdmeg-típusú mondatokból is fel tudtam idézni párat. Ha ezekre gondoltam, mindig röhögnöm kellett, de úgy voltam vele; ez most valami más.
Eszembe jutott a lány. S hogy ha újra hozna egy italt, mennyivel jobban érezném magam, de mikor visszanéztem a tömeg irányába, persze nem láttam sehol. Csak az egyik kis állópultnál két szöszi csajt; egymáshoz bújva az alacsonyabb telefont tartott eléjük. Háromszor vagy négyszer villant a vaku, éles fénnyel terítve be az alapozótól tompán barna fejüket, és néhány mögöttük mozgó arcot.

Valaki hirtelen megfogott. Azt hittem, a csávó az emelvényről. Elrántottam a vállam, de rögtön láttam, hogy csak Gergő az. Megadóan, fölemelt kézzel állt mellettem. A kezében pohár volt.
– Nyugalom... Nyugalom – mondta. – Mi a franc volt ez? – kérdezte szélesen vigyorgó fejjel. Hangosan szólt a zene, alig értettem a szavait.
– Az idióta haverod odaokádott az emelvényre – mondtam neki.
– Kicsoda?
– Az a barom, aki ott állt mellettünk, mikor...
– Úgy, hogy közben játszottál?
Közelebb hajolt, hogy rendesen halljuk egymást.
– Úgy.
– Ijj, az gáz – mondta, és már egyáltalán nem röhögött. – És mi volt ez a dulakodás?
– Mindegy. Merre van a mosdó?
Gergő megvakarta a nyakát, zavartnak tűnt. Letette a poharát, és intett, hogy menjek utána. Elhaladtunk egy csomó ember mellett, akik közül néhányan már táncoltak. Az volt az érzésem, hogy valaki jön mögöttünk, de nem akartam forgolódni. Csak hogy végre lemossam a hányást a gatyámról és a kezemről.
A mosdóban minden fémesen csillogott. És olyan világos volt, hogy azt hittem, kifolyik a szemem. Lehajoltam az egyik csaphoz. Megmostam a kezemet, majd a letépett, vizes papír törlőkendővel igyekeztem eltüntetni a szürke nadrágomról a nyálkát. Hamar rájöttem azonban, hogy hagyni kellett volna, mert a papír szétfoszlott a nedvességtől és piciny kis fehér cafatok ragadtak a gatyámra; de vagy száz darab, és azok is ott villództak a szemem előtt. Kapargattam, de tudtam, hogy teljesen értelmetlen.

Nyílt az ajtó. A srác jött be, odaállt a tükörhöz és a kezével bajlódott. Láttam, hogy az egyik tartályt nyomogatva próbál szappanhoz jutni, de olyan részeg volt, hogy egyfolytában mellényúlt és minden csík a fehér műmárványra csöppent. Száraz, keserű szorítás nyomult fölfelé a mellkasomban.
Kétszer vagy háromszor is leöblítettem a kezem, de közben a tükrön keresztül a srác sápadt, vigyorgó fejét figyeltem. Légszomjam lett, mintha elmerültem volna. Aztán a tükörben vizslattam a fejemet. Vérágas volt a szemem, a hajam lelapult. Szarul néztem ki.
Gergő furcsa hangokat adott ki mellettem, és a nyakát vizsgálgatta a tükör előtt. Úgy tűnt, nem vette észre, hogy bejött a srác. Fölhúzta az állát; a formára igazított vörös szakálla alól kivillant a hófehér bőre. Nagyokat szusszantott, a hangok pedig visszhangoztak a világos térben.
– Na, túléled? – kérdezte Gergő összeszorított ajkakkal. Közben még mindig a nyakát nyomogatta.
– Ez a seggfej odahányt mellém. Leokádta a lábamat, érted? Megpróbáltam arrébb húzni, erre meg nekem jött egy másik, hogy belerúgtam. Hihetetlen – mondtam úgy, hogy a srác is hallja, és újra szappant nyomtam a kezemre, mert úgy éreztem, még mindig ragacsos az okádéktól.
– Kibaszott... Most nézd meg, teljesen kipattogzott a bőröm! Mi, hogy mit mondtál? – kérdezett vissza.
– Csak annyit, hogy leokádtak. Mindegy.
– Bassza meg, bocs – mondta, majd rám nézett. – Be vannak állva! De amúgy... jókor jött ez a váltás. A zongorajátékod, meg ne sértődj, de csak egy kis előjáték. Így azt érzik, hogy művelődtek is az este folyamán, mielőtt teljesen rommá isszák meg szívják magukat.
– Aha, baromi jó – mondtam. A srác a csapnál dülöngélt. Idegesített, hogy ott van.
Újra Gergőre néztem. A szemét vizsgálgatta; jóval pirosabb volt, mint az enyém. Közel hajolt a hatalmas tükörhöz, amiben ott álltunk egymás mellett és nem tudtam, melyikünk a valószínűtlenebb látvány. Ő a széles, vörös szakállas fejével, vagy én a barna bőrömmel és a sötét félkörívvel a szemem alatt, ami akkor is ott virítana, ha tíz órákat aludnék. Arra gondoltam, hogy a szemei miatt biztos nem anyázhat senkivel, mert azok csak a piától vagy valami szertől lehetnek annyira bedurranva. De erről aztán nem is szólt egy szót sem. Határozott mozdulattal visszahajolt a tükörtől, megdörzsölte az arcát, zsebre tette a kezét és közben már beszélt.
– Figyelj, haver, sajnálom, hogy ez történt. Végül is nem azért jöttél, hogy valaki leokádjon, ahogy mondtad. Szeretném, ha egy kis kiegészítést kárpótlásul elfogadnál – mondta, és kiemelte a zsebéből a kezét. Vaskos pénzköteg volt nála, amit egy ezüst színű csipesz fogott össze. – Örülök, mert akkor egyúttal ezt is elintézzük – tette még hozzá, aztán leszámolt száz rongyot. A srác közben már minket nézett. Jól láttam a rám villanó szempárt a tükörben. Épp szólni akartam, hogy takarodjon a picsába, mikor Gergő mosolygós fejjel felém nyújtotta a kezét.
– Itt a pénzed – mondta.
– Minek adnál pénzt? Mi közöd ehhez?– kérdeztem ingerülten.
– Nyugodj már meg! Amúgy ezt most annyira nem akarnám elmagyarázni. Elég ha annyit tudsz, hogy van hozzá közöm.
– Mégis mi? – kérdeztem újra.
– Nem kurvára mindegy, hogy mi? Tedd el a pénzt, és felejtsük el az egészet, oké?
Nem feleltem semmit. Jól jönne a pénz, erre gondoltam utána. Aztán arra, hogy milyen szarul érzem majd magam egy fél óra múlva, mikor sétálok lefelé a hegyről az áthatolhatatlannak tűnő ködben. Meg arra, amit a srác a teremben mondott. Megint ökölbe szorult a kezem. Láttam, hogy ellépek Gergő mellett és a srác felé haladok. Ahogy a fém tartóból próbált kihalászni egy törlőkendőt, hátulról megfogtam a tarkóját és háromszor vagy négyszer nekivertem a fejét a falnak. Vörös folt lüktetett a szemem előtt a fehér csempén, ami lassan tolódott lefelé, ahogy telt az idő. De aztán néhány pislogás után már újra Gergőt láttam. A vörös szakállát, és ahogy értetlenül néz rám. Pislogtam még párat, hogy megbizonyosodjak róla, mi is történik valójában.
Újra a tükörnél álldogáló srácra néztem. Nem nézett ránk. A tükrön keresztül sem. Mintha egyszerűen csak várt volna valamire, de közben meg alig bírt egy helyben állni. Dobogtak és megduzzadtak a nyaki ereim, hiába próbáltam nagyobb lélegzetvételekkel nyugtatni magam, hogy ne jöjjenek vissza a rémképek, és ne induljak el tényleg a srác felé, hogy szétverjem a fejét. Úgy gondoltam, talán fél perc elteltével, hogy azzal, hogy nem néz rám, valamit elhalaszt. Hogy így figyel csak igazán. Talán azt, hogy mit fogok mondani. Vagy hogy elveszem-e a pénzt. Gergő hasonlóan nézett, mint az este folyamán már egyszer, mikor lefagytam és nem szóltam vagy egy percig, de még mindig tartotta a kezét, benne a pénzzel. Olyan hosszúnak tűnt az eltelt idő, hogy azt éreztem; ez már több, mint ami normális. Több, mint amit el lehet viselni.
A srác odalépett hozzánk.
– Mi a szarnak adsz neki pénzt? – kérdezte artikulálatlanul.
Gergő tényleg csak akkor vette észre. Meglepetten fordult felé, és olyan képet vágott, mint aki nem hiszi el, hogy az van, ami van.
– Bálint, maradj ki ebből, jó? Részeg vagy, bazdmeg!
– Te is az vagy... – mondta a srác, és közben a csap szélének támaszkodott.
– Az. De én képes vagyok viselkedni, te meg nem – mondta Gergő viszonylag halkan, de éreztem, hogy komoly erő van mögötte.
– Mi van?
– Menj ki szépen, ülj le az egyik kanapéra, és ott várj meg. Pár perc és jövök.
– Lószart! Nem tetszik nekem ez az olajos képű fasz. Egyáltalán mit keres itt? – folyatta, de most már úgy, hogy közben rám nézett. Magas homloka volt. Vékony, íves szemöldöke. A szürkés szemei tompán meredtek ki a fejéből. Ahogy nézett, lassan hűvösséggel telt meg a tüdőm. Arra gondoltam, hogy lehet; tényleg beledörgölöm az arcát a falba.
– Fogd be a szádat! Mi a faszt képzelsz magadról, hah? Takarodj ki a francba – mondta Gergő, akkor már üvöltve. A srác megragadta a karját, s bár alig bírt állni, ráncigálni kezdte, mintha ki akarná tépni kezéből a pénzt. Nem értettem, Gergő helyett miért nem velem kezd ki, de végül is nem bántam.
Gergő fújtatott egyet. Láttam rajta, hogy olyasmi jön, amihez semmi kedve, és mintha az a szándék, ami bennem volt, átragadt volna rá. Állj le, mondta a srácnak, akinek vörösödött a feje, mint egy érésben lévő gyümölcs, és csak egyre erősebben szorította Gergő karját. Kihullottak belőle a bankjegyek és szétcsúsztak a földön. Ráncigálták egymást egy darabig, én meg csak álltam, anélkül, hogy tudnám, mit tegyek.
A fiú csak azért nem dőlt el, mert Gergő hirtelen megfogta mindkét vállát és a tükör felé fordítva, a tarkójánál megtámasztva benyomta a fejét a csap alá. Az arca nekikoppant a zománcnak. Üvöltözött, de Gergő úgy hátrafeszítette a bal karját, hogy jó ideig csak nyüszögött.
– Nee, Gergő, ereszd el a karom! Ereszd már el, kurvára fáj – motyogta a srác. – Ezt a büdös cigányt minek véded? – kérdezte még. Égni kezdett az arcom. Gergő rám nézett, biccentett a fejével, és azonnal tudtam, hogy arra gondol, eresszem rá a vizet. Megnyitottam a csapot és a hideg víz elkezdett a srác fejére ömleni. – Basszátok meg – üvöltötte. A hangok eltorzultak, ahogy a szája előtt zuhogott le a folyadék. Gergő rántott rajta egy nagyobbat. Megint odakoppant a feje a kagyló aljához, és lassan, vékony csíkokban vér futott szét a vízfolyások mentén.
– Kussolj – mondta Gergő. Már nemcsak a szakálla, de az egész feje vörös volt.
– Hagyjad! Nem ér annyit – mondtam aztán.
– Nem? – kérdezte, és közben rám nézett, de olyan képet vágva, hogy azt hittem, engem is benyom a csap alá.
– Nem – mondtam jóval halkabban. Hallottam, hogy a fülem körül zizeg a vér.
– Ez a seggfej történetesen az öcsém, úgyhogy nekem ér annyit. Sőt, többet is – mondta. Nyeltem egy nagyot és csak annyit mondtam, hogy értem.
Kintről kiabálás meg léptek zaja hallatszott. Úgy tűnt, valami kavarodás van a folyosón. Hátrasimítottam a hajam. Szinte dobogott a tarkóm. Arra gondoltam, hogy vagy elkezdek rendesen inni, hogy elfelejtsem ezt az egészet, vagy tényleg veszem a kabátom, végigmegyek a hosszú folyosón ki a szabadba, és lesétálok a hegyről, ahol a szürkeségben nem látom senki arcát, és velem se foglalkozik senki.
Női sikoltás hallatszott. Valaki nagyot csapott az ajtóra; kilengett, majd visszazáródott.

– Megnézem, mi van kint – mondtam, mikor kezdett csöndesedni a zúgás a fülem körül.
Gergő rám nézett a tükrön keresztül. Nem tudtam leolvasni, mi van az arcán. És csak annyit mondott, hogy ne haragudjak, meg hogy szedjem össze a pénzt, de azt mondtam, hogy nekem nem kell. Láttam, hogy elzárja a csapot, mert a srác közben már visított.
– Azért kösz – mondtam félhangosan, elég szerencsétlenül. Nem folytattam, mert úgy gondoltam: semmi értelme a beszédnek.
Kiléptem a sötét folyosóra. Balra fordultam, hogy a terembe jussak. Két csaj szedegette össze az összetört poharak darabjait. Szétszórva gyümölcsöket és húsmaradékot is láttam a padlón. A kétszárnyú ajtó felől szokatlan, fehér fény szűrődött befelé, amit néhány alak sötét körvonala tört meg a bejárathoz közel, a lépcső alján.
Senki sem állt a hosszú asztalnál. Úgy éreztem, mégiscsak be kell dobjak valami piát. Töltöttem magamnak, és nagyokat kortyoltam. Pár részeg arcon kívül, akik ültek vagy az egyik kis pultnál álldogáltak, nem volt senki a teremben. Akkor azt hittem, egy reflektor világít kint, aminek a fénye beteríti az egész épületet.
Kezemben a pohárral leléptem a pár darab lépcsőn, majd néhány ott álló öltönyös fickó között kiértem az oszlopos gangra, ahonnan látszott a tejfölszerű ködbe mártózó kert. Az emberek nagy része a fák között járkált, ahol fekete és vékony fehér sávok váltották egymást. A többiek a házhoz közel álltak a fényben, mely a köd miatt szinte testet kapott és úgy ült rá mindenre körülöttem. Páran a lépcsőn álltak. Mások a fűben ülve kornyadoztak. Alig hallottam néhány szót magam körül.
Éreztem, hogy átjár valami melegség. Nem tudtam, hogy az ital vagy a fehér fény-e az oka. Hamar a lányt kerestem a szememmel. Ijedtség fogott el, hogy talán nem találom majd. Oldalt, az épület mellett pillantottam meg. Fölfelé nézett ő is, mint szinte mindenki más. A fekete haja lüktetett a fehér fényben és vonzott magához. De nem tudtam, mit mondhatnék neki.
Álltam egy darabig. Minden valahogy olyan lassan történt, mintha nehézkesen telne az idő. Fölöttünk az ég egy viszonylag szűk részéről hullt ránk az a fehérség, és biztos voltam benne, hogy ilyen fényes éjszakát én még nem láttam. Kivettem a cigis dobozt a zsebemből, majd egy szálat, hogy rágyújtsak, de nem volt mivel. Újra a lányra néztem. Arra gondoltam; megkérdezem, van-e nála tűz. Aztán, ahogy léptem párat, arra, hogy hátha most végre szerencsém lesz.