Mindenkinek jut elég szilva a hűtőből

(Murányi Zita: Csillag. Equinter Kiadó, Budapest, 2015)

Murányi Zita költészete a csöndből fakad, és azt az űrt tölti be. Hétköznapi megfigyelései antipatikusnak hatnak, hiszen a lírai én nem a helyszínről beszél, hanem távolból. Ez a deus ex machina teszi Murányi költészetét érdekessé. Első verseskötetében, a Csillagban is ugyanilyen stílusú költeményeket olvashatunk. Ez a versnyelv és stílus a szerző generációjában is előfordul, ilyen Izsó Zita, Nagy Kata, Haraszti Ágnes és Mesterházy Fruzsina költészete, ahol a pillanatok megörökítésénél, a megfigyelések leírásánál a hasonlat kapja a legfőbb szerepet.

A polifonikus kötetcím már előidéz több olyan asszociációt, amiből könnyen kiindulhatunk. Ugyanis jelenthet becenevet, Dávid-csillagot, égen a csillagokat, egy fontos személyt. Ezen jelentésrétegek legtöbbje valóban megjelenik a versekben. Sőt mi több, ez a többértelműség a versek címeiben is megjelenik, amikor egy magától értetődő szó mássá és fontossá válik. Nominális (minden tükörben, a tégla súlya) és verbális (meg kell hallani, nem indulnak) címek egymást váltják, bár sűrűbben olvashatunk főnevet, azon belül is köznevet (kagyló, ablak). Valamiért mégis mozgalmasok a versek, a filozofikus látásmód ellenére is: „még csak félig van tele a hold ezüstpohara / döntetlenre áll az éjszaka csillagrangadója / a világ legsötétebb éjjelét öntenék az égre / ez az isten kétségbeesése / ott kezdődik a magasság ahol a / mélységnek sincs vége.” (magasság, 56.)

Murányi képlékeny hasonlatai már a kötet elején is megjelennek: „hiányod mint fölfeszített adventi ablak / kilengenek a végtelen lépésszámlálói.” (Csillagok, 14. o.) Mint az idézetben is láthatjuk, a költő felhagyott a központozással, csupán a versek végén van pont. A soráthajlások így is jól kiolvashatóak, nem zavaróak, mint Tóth Kinga verseiben. A korábban említett hasonlatok milyenségéből megelevenednek a költőelődök is: Szív Ernő és Kemény István. Murányi ezt hommage-okban és átírásokban mutatja be. Az át- meg átírások között egy William Carlos Williams-klasszikusra is rábukkanhatunk, ha igazán figyelmesen olvasunk. A szilva című vers éppen ilyen: „a gyomromban egy fél szakajtó szilva / a szerelem a szív diszfunkciója / az az elgurult mag / a föld hogy most kéne megnyílnia (...) mélylila íze sincs csak szaga” (34. o.). A kontextus nem ugyanaz, de az a hétköznapi nyelvezet és emberi jelenlét, amely Williams költészetét jellemzi, az határozottan megjelenik: „megettem / a hűtő- / szekrényből / a szilvát // pedig / alighanem / reggelihez / tetted el // Bocsáss meg / felséges volt / olyan hűs / olyan édes” (Csak azt akarom mondani, Várady Szabolcs fordítása)

Mindeközben a fikció és a valóság között halvány sáv majdnem eltűnik. Emlékezetes példát a cp című versben olvashatunk erre: „meggyes sört inni a centrál parkban / rájössz hogy késő van [...] egy filmben láttad ahogy fények ütődnek julia roberts / fekete-fehér arcának a szív éjszakája marad". (31.) A személytelenséget az is adja, hogy a költő E/1. helyett általános alanyt (főnévi igenév) használ és/vagy valakihez beszél (pl. rájössz). Ez más dimenzióba helyezi át a lírai ént. Ez az átpozícionált alanyi költészet a konzervatív iskolákra jellemző, Murányi ezekhez próbál hasonulni. Nem akar hatásvadász lenni, nem akar különböző lenni; egyszerűen szeretné megmutatni azt, amit költészetnek nevezünk, egyszerűbb újításokkal.

A lírai én kívülről konstatálja a zajlódó eseményeket, mozdulatokat, érzéseket, mint isten vagy valami transzcendens (arkangyal, entitás); olyan, mint a természetfilmekben a felolvasó, aki a film végeztével bemondja, hogy ki a narrátor, és a hangja elhal. Mintha csak akkor tudatosulna bennünk, hogy igen, ez az ő hangja, már hallottam máskor is, ilyen Murányi költészete.

Az első ciklus, a gyöngyhalász, egy költői hangkeresés is egyben, de leginkább az elemi érzések leírásaiban merül ki, míg a második, a törtsúly versei a tájra, a városra, a természetre helyezi a hangsúlyt. Akár az ősz című opus első része: „minden törzsnek egyedül kellene fáznia / az ég csillagokból rakott lombkoronája / ez az ősz mint végtelen eutanázia.” (55.) A lírai én számára az ősz a levelük vesztett, kisebb csoportokban álló, meztelen fák. Nem beszél levelekről, sokszínű hullott levelekről, csak arról, ami mindig ott marad, változatlanul. Bús-szomorú vers, mégsem patetikus, hiszen kijelentő módban íródott, és ezzel akár ridegnek is mondhatjuk. Rideg, mert eutanáziának bélyegzi az évszakot, és szomorú, mert a fák magányáról szól.

A harmadik ciklus, a kisherceg kezdő versei Jónás Tamás vallomásos költeményeihez hasonlóak. Őszinte szavak, sorok, igazán tömények, amelyeket tósztok alkalmával gurítunk le torkunkon: „anyu arcán még egyszer fölfénylettek / még sosem láttam ilyen szépnek és ugyanakkor / ennyire esendőnek csak kitartson még egy percet” (anyu, 78.). A csillag itt is megjelenik, miként az elején említettem. Ez a csillag az anya, akinek alakja általában buszmegállóban, szatyrokkal vár lányával. Együtt lenni, mégis mozgásban, egymásnak segíteni. Murányi keveset beszél, azon belül a magánéletéről is, de ha megszólal, mint ezekben a versekben, akkor azt is alázatosan teszi.

Az 1986 című verset zenésítette meg Sziámi a könyvbemutatóra, amely akár egy fortepan-vers lenne; egy régi, mozgó fénykép, mint Louise Glück Nyári kert című hosszúversében. A személyes emlékek mögött megjelenik a szocialista múltból a fakó piros-fehér melegítő, a seszínű fürdőruhák, a halványkék csempével kirakott strand medencéi.

A kisherceg, ahogy a csillag is, többször és másképpen jelenik meg. Az egyik alkalommal a verseny című versben, mint maga a szerző: „neki piros a sálja az enyém / két szára kéken csapkod az ég torkának / csomóin”. Itt egyszerre egy gyermeki figura (a kislány Murányi) és Exupéry alakja manifesztálódik. Majd később, az egyik utolsó darabban, az infúzióban, mint egy miskolctapolcai, kórházi szobor. Ezzel a már-már közhelyes figurát sajátjává teszi a szerző, éppen azzal a személyességgel, ami olyan nehezen mutatja meg magát.

A kötetet érdemes egyben olvasni, mintha kötetversek lennének, mert letéve az az érzés fog el, hogy Murányi halk hangját hallom. A kötet hibájának éppen ez hozható fel, mert a pillanatnyi érzésekre, és nem pedig az egész versre emlékszünk. Vannak elementáris erejű sorai, mégis ahogy a költő, aki nem tudja teljesen pontosan idézni a szeretett elődeinek, példaképeinek verseit, mi se tudjuk majd ugyanúgy az övéit. Az emlékezést nehezítik a verscímek is, mert fragmentumokra épülnek. A pillanatok pedig megismételhetetlenek maradnak. Talán ezért is ír szinte minden nap a szerző, hogy a pillanatok egyszer majd egy nagyobb egészet adjanak ki, mint jelen esetben maga a kötet. Ez a hiperbola, amely a könyvet jellemzi, kettős érzést hagy bennünk.

Murányi Zita Csillag című könyve egyedi hangú, mégis felfedezhetőek benne a kezdő, első kötetes költők hibái, próbálkozásai, kísérletezései, pedig közel egy évtizednyi anyagot ölel fel. De felfedezhetők benne a klasszikus költészet alapjai is, a finom érzelmesség, a megénekelhetőség-elbeszélhetőség, a népiesség. Murányi jelenti, megette a szilvát és a magok a földön gurulnak a végtelenbe. És még cetlit se hagyott a hűtőn, mert még azért maradt nekünk is.