A futó pillantása

(Juhász Attila: futópillantás. Kortárs Kiadó, Budapest, 2015)

[A] futó pillantása […] egyszerre lát valóst és valón túlit, közelit és távolit, egyszerre lát belülről és kívülről-felülről; ez egy összetettebb látás- és láttatásmód kulcsszava. – olvasható Juhász Attila legújabb kötetének maga a szerző által írt fülszövegében. Ezek a sorok azon túl, hogy a cím értelmezésében segítenek, illetve rávilágítanak a meditatív cselekvésként felfogott futás és írás összefüggésére, a kötetben szereplő versek értelmezéséhez is segítséget nyújtanak. Olyan egyszerű észrevételekre érdemes itt gondolni, mint a látvány felépítésének egyes elemei. (Ezt a szempontot az is erősíti, hogy a két utolsó ciklus, a De sanctis és a De profanis szövegeit különböző korok és stílusok festményei inspirálták.)

Juhász Attila költészetének (s így jelen kötetének is) egyik legfontosabb ismertetőjegye a valóság és a transzcendens találkozása, amit érdemes a szerző által megfogalmazott összetett látás- és láttatásmód keretében értelmezni. Jó példa a Rózsapír című szöveg, mely egy hentesüzletben játszódó jelenetet mutat be úgy, hogy a látvány metafizikáját megragadó sorok keverednek a bolt tulajdonosának megszólalásaival (a szövegrészek között feszülő ellentétet az is kifejezi, hogy az utóbbi mondatok dőlt betűvel vannak szedve). Az első két mondat így hangzik: „Csak jöjjenek be, / amíg a másik vasredőnyt is felhúzom. / Embermagas, fehér mezők mindenfelől, üres feladványok sora, / araszra egymástól / függőleges csatornavájatok / nyelik a reggel fényeit.” (Rózsapír, 10.) Ugyanannak a jelenségnek kétféle nézőpontú rögzítését adja a vers nyitánya: a redőny felhúzása egyszerre jelent egy mindennapi, triviális mozdulatsort, illetve a nap kezdetének, a fény beengedésének („Embermagas, fehér mezők mindenfelől”) rituáléját. Más esetben e két szféra nem különül el egymástól ilyen élesen: „Angyalhajmaradvány lóg / a konténer szájából.” (Ablak, 31.) Míg a fentebb idézett szövegrészletben könnyen szétválik egymástól az érzékelés kétféle módja (ugyanannak a jelenségnek triviális és transzcendens észlelése), addig az Ablak címűben a két szféra között létrejön a kapcsolat.

A Rózsapír a kötet első ciklusába tartozik, ahol több emlékekkel, emlékezéssel kapcsolatos vers is olvasható. Az Apám előtt címűben anyagi és szellemi oly módon kapcsolódik össze, hogy az emlékezet a vonat-metafora segítségével materializálódik: „Zörgő, nagy vontatók, / üres szerelvények sietnek. … Fekvő fényoszlopok mögött robajlik / vagy kétszáz évnyi ősz.” (Apám előtt, 8.) A gyerekkori emlékek felidézését máshol is a látvány megragadása szolgálja: „Gyermek s árnyéka / a nyár földes udvarán. / Fehér, fehér. Friss / falak égetik szét a napot. / Fogatlan mosoly. / Uzsonnához / anyóka szed gyümölcsöt.” (Szárítkozás, 9.) A Hidegseb soraiban a félhomályban eltünedező formák látványa és az érzelmek bizonytalansága adja a kiindulópontot: „A régi tornaöltözőbe / nem lát be délután a nap. / A testből szinte semmi sincs, / egy ködfehér alsónemű / ujjatlanul jelez, / s arcod mint látomás / a kiskamasz tekintetét / fogságba kényszeríti.” (Hidegseb, 12.) A látvány egyre jobban eltűnik („Nem lesz sehogy se több fény.”), a jelenet mozdulatlanságba dermed („És minden így marad.”), a záró sorok pedig már a rácsok közt besurranó, árnyát növesztő madárra irányítják a figyelmet.

A látvány jelentősége és felépítése a kötet egészét meghatározza. Érdekes például, ahogy a vonatfülke gyér fényében ellehetetlenülő olvasás és a kinti alkonyodó (hajnalodó?) világban elmosódó környezet egymás tükörképeiként jelennek meg: „Fejem billentve / jobb fényszöget keresnék, / de így is elfolyik / a sok apróbetűs titok. / Még nincs elég világos. / Kint jobbra dőlnek mind / a szélvert, elfutó jelek.” (Hely, jegy, 26.)

A Harmadik szín című ciklus első darabja a japán cseresznyevirágzást idézi meg. Juhász nem véletlenül használja a jelenség japán nevét (hanami), hiszen ez szó szerinti fordításban virágnézést jelent, vagyis a szemlélést előtérbe állítva, a látványban való gyönyörködés pillanatnyiságát fejezi ki. A haikura emlékeztető forma szintén gyakran visszatérő eleme Juhász Attila költészetének. A rövid vers az ellentétekre épül, legjobban a már említett és vezérmotívumként is felfogható anyagi-szellemi kettősség érezhető a haikuszerű sorokban: „Áttör a leplen / a mennyek rózsaszíne. / Kérges karok közt / mennyi súlytalan szirom. / Megtart a föld, úgy emel.” (Hanami, 37.) Az első mondat úgy is értelmezhető, hogy a szellemi behatol, áttör a materiális világba, s ezáltal megváltoztatja azt. Ami szokatlanná teszi az anyagi-szellemi ellentétet az az, hogy a cseresznyevirágzás, bármennyire is a mennyeket idézi, a földi világhoz tartozó jelenség. Ezt az ellentmondást oldja fel az utolsó mondat, mely a föld megtartó és felemelő (egy esztétikai és metafizikai értelemben vett magasabb szintre) mivoltát hangoztatja.

A haiku műfaja, illetve a műfaj hatását idéző erőteljes képiség és versszerkesztés a kötet más pontjain is megtalálható. Ilyen szöveg az Olvasó, mely ugyanannak a versszaknak a variációira épül: „megmarad a kert / mélyén a kis párafolt / hogy szembefordulsz / elveszik tekinteted / holdat őrző csupasz fák” (Olvasó, 38.) A sorok variálása nem a permutáció elve alapján történik, nem is lehet semmilyen szabályszerűséget felfedezni a változtatásokban. Írásjelek és nagy kezdőbetűk tagolják a szöveget az egyik változatban, aztán új szavak jelennek meg a negyedik sorban („az arcod elveszik már”), egy alkalommal nem a csupasz fák őrzik a holdat, hanem fordítva, illetve egy tipográfiai alakítás kicsit beljebb húzza a harmadik és a negyedik sort. Ha magát a szöveget nézzük, könnyen fellelhetjük benne az imát, ha az egyes változatokat az olvasófüzér szemeinek tekintjük, az ima / meditáció célját pedig az éntől való megszabadulásban találhatjuk meg („hogy szembefordulsz elveszik tekinteted”, „az arcod elveszik már”). A versnek létezhet egy olyan olvasata, hogy semmit sem lehet tökéletesen megismételni (gondoljunk a Borges-elbeszélés hőse, Pierre Menard esetére a Don Quijote lemásolásával), még a szakrális jellegű szövegek is változhatnak az írásképet vagy a szóhasználatot tekintve, ennek ellenére azonban mondandója a formai átalakulások dacára továbbra is érvényes marad.

A címben és a szerzői fülszövegben megfogalmazott futás-metafora a Körgát ciklus verseiben játssza a legfontosabb szerepet. A futással kapcsolatos alapvető felismerés talán úgy fogalmazható meg, hogy a futó eggyé válik az őt körülvevő tájjal és az idővel, mozdulatai felveszik a természet ritmusát, illetve bizonyos nézőpontból, ő maga teremti meg mozgásával a körülötte lévő világ működésének folytonosságát: „Léptedre porlik tovább a föld, a nap.” (Szabadrutin, 79.) Mi több, nemcsak a személy azonosul a személytelen tájjal, hanem a táj egyes elemei is kölcsönhatásba lépnek a futóval: „Jó nézni azért / a Nap irányát. / S figyel a Nap is, / amint átragyog a kérges törzsek / metszett sávjain.” (Nem én, 82.) Ehhez hasonlót lehet olvasni a kötet címadó versében is, ahol már konkrétan a tájjal való összekapcsolódás jelenik meg: „Vagy csak pihegsz tovább a vággyal, / s a fényes kék, a messzi zöldek / magukba lélegezve / még távolabbra hívnak”. (Futópillantás, 87.)

Összességében kijelenthetjük, hogy a futópillantás egy összetett, sokrétű, és jól megszerkesztett kötet. Sikerült elkerülnie azt a hibát, hogy kizárólag futás és írás összefüggése legyen a középpontban, hogy a meglehetősen személyes hangvételű fülszövegben kifejtett intuitív állapot létrejöttének bemutatása eluralja az egész kötet tematikáját. A futás létértelmező metaforaként való felfogása új árnyalatokkal gazdagodik Juhász Attila költészetében, ez pedig kötetének legnagyobb erénye. Sikerült ugyanis ezt a képet egy tágabb keretbe helyezni, így a kötet fő vonulata a látvány különféle nézőpontokból való felépítése lett, aminek hangsúlyos eleme a pillanatnyiság. A pillanatnyiság, ami végső soron a futó pillantása: felbukkanó, aztán tovatűnő tájak és tárgyak magunk mögött hagyása.