Virtuális Irodalmi Szalon
A Virtuális Irodalmi Szalon az ambroozia.hu irodalmi folyóirat kritikarovatának kiterjesztett felülete. Könyvekről tett állítások helyett beszélgetésre buzdít, felületet biztosít az olvasónak, hogy beszélgessen szerzővel, kritikusokkal és más olvasókkal egy kiválasztott kötetről: most Orcsik Roland harmadolásáról. Lapszámonként egy könyvről folyik a párbeszéd, ami ellenáll a hagyományos kritikai eljárásnak. Az aktuális lapszámban olvasható a kiválasztott kötetről és az ellenállás vizsgálatáról egy állásfoglalás is, ami a beszélgetés apropója.
Az elemzés lehetetlensége
(Orcsik Roland: harmadolás. Kalligram Kiadó, Budapest, 2015)
Amikor írtam ezt a kritikát, pontosabban szólva szöveget, körülbelül a felénél elfogyott a mondanivalóm. Nem értettem miért, hiszen egy számomra fontos könyvről van szó. A harmadolás az a kötetfajta, amelyikből reggelente egy-egy szöveget elszopogat az ember a reggeli kávéja mellé. Fél évet töltöttem vele, érthetetlen volt tehát, miért az ellenállás, miért nem akaródzik szakmai nyelven (is) megnyilvánulni róla. Úgy döntöttem, utánamegyek ennek az ellenérzésnek, és ezen keresztül mutatom be a könyvet, majd pedig közlöm azt a részt, amelyiket előtte írtam. Így ez az írás kísérlet: sikerül-e eljutni egy könyvhöz úgy, hogy először belülről, aztán kívülről nézve mutatom be. Szándékosan nem idézek egyik típusú szövegrészben sem. A verssorokat csupán öncélúan tudnám használni: kiragadva eredeti környezetükből, saját állításaim bizonyításául állnának itt. Ha pedig egész verseket idéznék, túl nagy volna a kísérté alapos elemzésükre, ez pedig felzabálná a kötet vizsgálatára szánt karakterszámot. És persze ott a dac és az alázat keveréke is: ha idézem a szövegrészt, újra és újra szembesülökvele, hogy feleslegesen írok róluk, hiszen a versek önmagukért beszélnek. Minden más szócséplés.
(az ellenállás vizsgálata)
Arra a kérdésre, miért terhes objektív véleményt formálni a harmadolásról, több válasz is érvényes lehet. A kötet nyelve legtöbbször tárgyilagos, ugyanakkor rengeteg elhallgatással dolgozik. A lírai én inkább személő, mint aktív cselekvő. Szemléli jelenkori önmagát, emlékeit, és a tájat is, ami az előző két aspektust nagyban meghatározza. Az önmegfigyelés látomásokban ölt testet és formát. Furcsa kék lényeket lát, vágyat, tölcséreket a földben, melyek vízzel telve madaraknak adnak otthont. Vért, sárkányt, aranykaput. Közben meg családot, feleséget, gyereket – és hozzájuk képest saját magát, szenvedélyt. Az, amit leír, istentelenül élő és impulzív, viszont a nyelv, amivel megfogalmazza, egyszerű és magától értetődő. Tárgyilagos, hideg – csak igazságként lehet elfogadni.
Az ilyen finom megállapításokat az ember hümmögéssel nyugtázza. Nem magyarázza vagy boncolja, csak hagyja működni a képeket. A vajúdó tájat, vagy az embert, aki figyeli a dezodoros flakonokat tűzre dobó gyerekeket, majd minden felháborodás nélkül eloldalog. Nagy elfogadás van a harmadolásban a világ morálisan megkérdőjelezhető működése felé, de ez mindvégig egy olyan elfogadás, ami csalódással vegyül. De ez a csalódás természetes dolognak is látszik a könyvben. Csalódás a háborúban, társadalomban, politikában. Abban, hogy az ember magára van hagyva az általa kialakított morállal. Egyedül áll: igazságával felvértezve, s teljesen kívül szakad mindenen. Talán ezért is az a sok átváltozás a kötetben. Merthogy tele vagyunk átalakulásokkal, ember, állat, és valami más között.
Ezek közül az egyik legérdekesebb a Holtág című szövegben történik meg: egy ember fejti le magáról a nyálkás lárvahártyát, aztán valami szárnyas lénnyé válik. Éhes angyalraj veszi körül aztán, ő meg felkészül a szűzrepülésre. Egyszerre válik itt a természet részévé, és találkozik valami magasabb rendűvel a beszélő. Így még hangsúlyosabb a mindenen kívül levés. Se nem állat, se nem ember, se nem angyal. Fenyegetett lény, lágy, mint egy hártya. Fél, de felkészül: nem lázad, elfogad. Néhány kivételtől eltekintve ezek a magatartásformák jellemzik a kötet szövegeit.
Azt hiszem, hogy emiatt a kívülálló beszédhelyzet miatt olyan természetellenes objektívan beszélni erről a könyvről. Hiszen azzal, hogy a lírai én egy mindentől különböző lényként, de az általunk ismert világba tévedtként határozza meg magát, le is lepleződik. Mintegy kiadja magát, leírja emlékeit, viszonyait, tapasztalatait – sokszor jelen időben. Így aztán óhatatlanul intimmé válnak a tárgyilagos írások, amelyeket elevenen boncolna fel egy hideg, tudományos elemzés. Minden bizonnyal ez igaz lehetne más verseskötetekre is, hiszen a líra sajátja ez a metódus, de a térkép széléről figyelő emberrel azonosulni zavarba ejtőbb, mint mondjuk egy reménytelen szerelmessel. Az olvasó, és a kritikus is a térkép szélére kerül. Onnan ismeri fel magát a lírai énben, aki aztán nemcsak tükre, de cinkosa is lesz. Elmagyarázni helyzetét felesleges, erre ott van a kötet.
Ezért nem akarom megírni azt az ezer dolgot, amit a könyv felvet. A test kiemelt szerepét, a lélegző fákat, a születést, az ütőérhez kúszó őshüllőt, sem az avantgárd szövegszervezési gesztusokat, sem pedig a fülbemászó zeneiséget. Ezen a ponton befejezem az ellenállás vizsgálatát, és közlöm a kritika elejét, amelynek az eddig olvasható kirohanás vetett véget.
Ember a vízben
(kritikatorzó)
A harmadolás olyan, mint a Tisza. Színei változnak, élővilága gazdag, hullámzik. Zajlanak a szövegek, szenvedélyesen vagy nyugodtan, közben pedig visszatükrözik az emberi világot. A lírai ént a táj szülte, különböző költői eszközökkel írja meg magát és ősét: a vizet, az erdőt, a merengésre invitáló flórát és faunát. Erre a flórára és faunára ráíródott a vajdasági lét társadalmi és történelmi múltja is, ami a szövegek (nyom)olvasása során lassan bontakozik ki. Alanyi lírába torkolló geokulturális emlékezettel találkozunk a harmadolásban, azaz a tér és a táj hordozta jelekből kibomló múlttal. A növényekből, a talajból, de még a házakból is kimoshatatlan a háború, ami aztán átvérzik a helyhez kötődő emlékeken is, így határozva meg a beszélő identitását. A táj testvér és cinkos, aki sorstársa volt az embernek a nehéz, és a szép időkben is. Ötvöződik benne magánélet, történelem, és önmegismerés: egy élet nyomai.
Minden bizonnyal a kötet szerkesztésének köszönhető az, hogy szemet szúr a versek sokfélesége, s azok különböző olvasást igénylő minősége. A kötet hátoldalán olvasottak szerint a szerző az utolsó pillanatban szerkesztette át a könyvet, avantgárd gesztussal élve a sorsra bízta magát: véletlenszerűen rakta sorrendbe, rendezte cím nélküli, számozott ciklusokba az írásokat. Megpróbáltam visszafejteni a kötet eredeti állapotát, összerakni az eredeti harmadokat. Mert kirajzolódik három különböző tematikai irány a kötetben – persze ez nem jelenti azt, hogy pont a tematika lett volna az eredeti válogatási elv. Magamban úgy rendszerezem őket, mint először: látomás-szerű írások, amelyekben a beszélő gyakran átalakul, s az elsődleges hangsúly önmagára kerül. A második típusba a visszaemlékező szövegek kerültek, melyekben a beszélő gyermekkori emlékeket idéz fel, s ezekre ráíródnak a történelem és a társadalom betűi is. A harmadik csoportba családdal kapcsolatos írásokat helyeztem. Muszáj volt felállítanom egy ilyen kategóriarendszert, hogy lássam, mit robbantott szét a szerző, minek a szilánkjaival találkozom olvasóként.
Attól, hogy a versek nem rendeződnek ilyen ciklusokba, sokkal jobban tudnak önmagukban érvényesülni. A különböző költészeti struktúrákkal dolgozó, eltérő témájú szövegek más-más befogadási stratégiát igényelnek. Ez egyszerre nehezíti az olvasást, és segíti a teljesebb megértést: belezökkenünk egy vers világába, majd át kell térnünk egy merőben más hangulatúra vagy szerkezetűre. De ezzel meg is ágyaz a kötet a mélyebb megismerésnek, hiszen eléri, hogy újra és újra belekezdjünk az olvasásba, mígnem ténylegesen lehetőségünk lesz megérteni, mélyebben megismerni az írásokat. Nem szokunk bele az olvasási módozatokba, nem siklunk át finomságok felett, s még az újraolvasásra is invitálnak, vagy inkább kényszerítenek a versek. (Ezt nevezhetnénk akár irodalmi stroboszkóp effektusnak is, ami a gyors váltásokkal ingerli érzékeinket, intellektusunkat.) A szövegek ez által olyanok, mintha nyitó, vagy záró darabok volnának: kiemelt helyen szerepelnek. A kötet mégsem esik szét, hiszen egységes költői nyelv tartja össze a verseket. A csupán a számokkal jelölt szövegcsoportok a maguk heterogenitásukban lesznek egységesek, így adnak az emberi élethez és emlékezethez hasonló változó, többszólamú képet.
A Vágás című vers olyan, mintha magába sűrítené, mintegy lemodellezné a harmadolást. Látomással, álomszerű világgal indít, megébredéssel folytatódik. A valóságban katona, repülő, és az emlékezet visszafejthetetlensége várja az ébredő embert. Persze sok minden hiányzik belőle, ami a kötetből kitapintható: animalitás, átalakulás, szerelem. De az alapvető magatartásformát, és világhoz való viszonyt leírja.
És ezen a ponton tört bele a bicskám a kritikába, és kezdtem el írni az első bekezdést. Mert nem akarom megmagyarázni, miért fontos vers a Vágás, és miért látom azt, hogy összegzi a kötetet. Azt akarom, hogy olvasd el. Aztán beszélgessünk róla.
Ez nem egy retorikai gesztus, hanem egy felhívás: kommenteld ide, mit gondolsz a könyvről, reagálj mások hozzászólásaira, vegyél részt virtuális irodalmi szalonunkban.