Fekete Vince szerint a vers komoly és komor dolog. Tárcanovellákat már nem ír, kimerítettem a bennük levő lehetőségeket. A napkelte, napnyugta a falusi házban, az eső kopogása a tetőn, a felhők vonulása, a pattogó kályha melege, a medence és körben a hegyek megnyugtatják és feltöltik energiával. A Székelyföld szerkesztőjével Király Farkas beszélgetett. 

– Kedves Vince, gratulálok a frissen neked ítélt Erdélyi Ma­gyar Kortárs Kultúráért Díjhoz. A kibertérnek abban a bugyrában, ahol az Ambroozia-olvasók leledznek, nem sokat tudni e díj mibenlétéről, ezért ideírom: 2013 óta osztják ki évente egy-egy írónak-költőnek, képzőművésznek és előadóművésznek. Nyilván erdélyinek, magyarnak. Van-e valami különlegessége e díjnak számodra, vagy csupán egy a sok között?

–  Azt szokták mondani, hogy a díjakat adják, és a díjakat kapják. Adni is, kapni is jó, öröm mindkettő. Ha csak nem a legendás Szocialista Munka Hőse-díjat kapja az ember, ami a nagy szégyennel járt leginkább. Adni szoktunk mi is, a Székelyföldnél például. És kapni is, hébe-hóba. Én is, meg a kollégáim is. De nem a díjakkal mérjük a lépésekeinket az irodalomban, hanem a művekkel. A jó művekkel. Amikor úgy érzem, hogy itt mindazt megcsináltam, ebben a könyvben, amire tőlem emberileg-költőileg futotta. Hogy maximálisan letettem mindent az asztalra. A díj pedig, remélem, ennek egyfajta visszaigazolása.

– A legutóbbi köteted is hozzátett egy szép részt a díj előzményéhez, azaz a költői pályádhoz. A Vak vissz­hang című, válo­ga­tott és új verseket egybefogó köteted tavaly jelent meg Kolozsváron, a Sétatér Kulturális Egyesület kiadásában. Az igen szép kivitelezésű könyvben nem szerepel a verseket válogató személy neve. Szerzői válogatással állok szemben? Esetleg csapatmunka volt?

– Valóban nem szerepel, mert magam válogattam, néztem át mindazt az anyagot, amit eddig – jó sok év alatt, a kezdetektől egészen 2015-ig – írtam. Nagyjából 25 év anyagáról van szó, az első versektől a legújabbakig. Ebből az anyagból összeraktam egy, a kötetbelinél kicsivel bővebbet, majd onnan húztam, dobtam, hajigáltam ki. Az utolsó fázisban együtt dolgoztunk a szerkesztővel, Gáll Attilával, és az volt a kérésem feléje is, hogy ahol – a kívülálló szemével nézve az egészet – lazább, gyengébb, oda nem illőbb darabot vesz észre, jelezze, és azt rögvest kipenderítjük. Így alakult ki ez a kötet, amiről azt gondolom, és ezt el is mondtam a bemutatókon – mint egyébként Székely János is a maga Semmi, soha című verseskötetéről –, hogy ezek, és ennyi csak. Ezeket tekintem, és ennyit tekintek az eddigiekből olyannak, amit most is teljes szívvel-lélekkel vállalok.

– Több-kevesebb vers szinte minden kötetedből bekerült a Vak visszhangba. A Lesz maga juszt isa című paródiakötetedből viszont egyetlenegy sem. Ennek mi az oka?

– Említettem, hogy a könyv első része, nagyjából nyolcvan százaléka nagyon erős válogatás az eddigi könyveim anyagából. A végén van egy 21 versből álló új rész, ami akár egy teljesen új kötet is lehetne. Amikor dolgoztam a köteten, válogattam, egy ívet képzeltem el magam elé, egy olyan ívet, amelyet azok a versek adnak ki, amelyek megfelelnek a mai ízlésemnek. Ami nem fért be e kategóriába, az nem is került be az új kötetbe. A paródia–szatíra–állatmese kötetemből egyiknek sem láttam volna most, itt a helyét.

– A kötet hátán lévő fénykép egy jóízűen kacagó költőt mutat, ami egyáltalán nem zavaró: aki ismer, tudja, hogy remek humorú, sokat nevető ember vagy. A borító azonban a szürke komor árnyalataiban játszik, s a versekről sem mondható, hogy vidámak lennének. Miért e kontraszt a „hétköznapi” és a költő Fekete Vince között?

– A vers nagyon komoly dolog. És bizony nagyon komor is. Számomra legalábbis. Úgy látszik. Amikor az emberi lét, a létezés legsúlyosabb kérdéseiről beszélsz, azokat nem lehet elviccelődni. Legalábbis én nem szoktam.

Amikor a bemutatóimkor köteteket adtam/küldtem számomra fontos embereknek, egyúttal megkértem őket, hogy mondják el őszinte véleményüket a versekről, úgy, mintha nem barátaim, hanem ellenségeim lennének. Valaki azt írta, miután elolvasta, hogynem is volt olyan nehéz az ellenségem bőrébe képzelnie magát, mert már első olvasásra is olyan depressziós lett a verseimtől, hogy pihennie kellett egy kicsit. Aztán rájött – folytatta –, hogy tulajdonképpen ritka képesség, amivel bírok, mert e versek még a legszomorúbb, legmegdöbbentőbb emberi érzéseket is úgy adják át, hogy eltávolodik, kiszíneződik, megenyhül az érzés a megfogalmazás által, és mire az olvasóhoz kerül, már szinte gyönyörködünk a legnagyobb tragédiákon. „Te viszont ott állsz meg a pillanatban, és alig használsz szavakat, szép szavakat meg főleg nem –, és úgy adod át az élményt közvetlenül, hogy mi is belehaljunk.” – írta.

De ugyanezt mondhatom az ebben az évadban Kézdin futó, Kolcsár József és a Mácsafej zenekar által összeállított igen sikeres produkció kapcsán is, amelyben Szilágyi Domokos versei feleselnek az én Tízezer éj című hosszúversem darabjaival. Bátran mondhatom, mert tíz alkalommal láttam, és tíz alkalommal figyelhettem meg a közönség (diákok és nyugdíjasok, munkások és értelmiségiek) reagálását, reakcióit. Az előadás kilencven százalékában a közönség szinte odáig jut el, hogy majdnem felvágja az ereit… Jó, finomítok: hogy már-már nincs remény, de aztán jön a katarzis, és feloldja, fellazítja az egészet, és ezzel a megkönnyebbüléssel távozhat a néző az előadásról. Én a verseimben is – úgy gondolom –, nyújtok, de legalábbis nyújtani szeretnék valamiféle feloldó, valami könnyebbítő, enyhítő érzést, hogy ne katarzist mondjak.

És ami a kontrasztra vonatkozik, hadd tegyem hozzá, amit ma olvastam Markó Béla Rekviem egy macskáért című könyvében a Közélet, költészet avagy régi költők dicsérete című remek tanulmányában: ha például Balassi Egy katonaének című versét olvassuk, szinte elámulunk a nagy lélegzetű, patetikus verskezdéstől: „Vitézek, mi lehet ez széles föld felett/ szebb dolog a végeknél?” Ahhoz viszont Balassi levelezését is hozzá kellene olvasnunk, hogy együtt láthassuk a pátoszt és az iróniát. Nos, valahogy a kettő együtt adja ki az embert. És engem is ez a kettősség (többesség) együtt ad ki igazából.

– A Vak visszhangban szereplő új verseket Vargaváros cím alatt olvashatjuk. A Vargaváros már a korábbi, Védett vidék című kötetedben megjelenik, ahogy a mostaniba is be van válogatva. A térkép és a Google nem sok segítséget ad létének bizonyítására. Ez egy létező hely?

– A Vargaváros ez a kisváros, ahol élek, vagyis Kézdivásárhely. Illetve hát az is, meg nem is. A mai, létező Kézdivásárhelyről ellenben nagyon sok mindent meg lehet találni a gugliban. Az igaz, hogy amit én meg szeretnék, meg akarok írni, az nem lelhető itt fel. A valamikori céhes városról, a különböző céhek: vargák, tímárok, szíjgyártók stb. koráról akarok többet megtudni a magam számára is. Ez egy napjainkra már teljesen letűnt világ, a nyomaiban is alig található meg valami is belőle.

– A Vargaváros ciklus nagyjából ötven oldalon fut, a Vak visszhangnak mintegy negyedét adja (húsz évvel ezelőtt ennyi szöveg külön kötetként is életre kelhetett volna). A Széljegyzetek című opus azt sugallja, hogy a ciklus válogatás a válogatásban. Sok kimaradt az utóbbi öt év alatt született verseidből?

– Az utóbbi öt év terméséből legalább olyan százötven oldalnyi anyag maradt ki nagyjából. Ezek még mindig és állandóan formálódó, a kötet-egészben helyüket kereső darabok. Időnként kinyitom a mappát a gépemben, kalandozom a versek között, formálgatom, finomítgatom a szövegeket. Amikor késznek gondolok egyet-egyet, ha éppen valaki kér valahová, azt akkor kiengedem a kezemből.

– Ahogy haladunk előre az időben, úgy jelennek meg a lírádban az egyre hosszabb futamok. Míg a divatos költők közül nagyon sokan fejest ugranak a közéleti verselésbe, addig te az isten–ember viszonyt, az élet sajnálatos végességét fogalmazod meg a költeményeidben, mondhatnám: újra és újra. Hogy a közéletet figyeled, azt tudom – nem gondoltál arra, hogy tematizáld valamelyik jelenségét egy-egy vers erejéig? Illetve látod-tudod-e már, hogy merrefelé veszi az irány a költészeted a következőkben?

– Természetesen látok irányokat, de itt még semmi nem biztos egyelőre. A Vak visszhang elolvasása után többen is azt írták/mondták nekem, hogy nem lesz könnyű a folytatás. Nem lesz könnyű, nyilván, ezt én is tudom. Talán ezért ez a hezitálás is a Vargaváros laptopomban levő darabjaival is. Hiszen ugyanazt, ugyanúgy (a variációk variációit) nem akarom csinálni, amit eddig, bár tudnám, de annak semmi értelme. Ebben nincs kihívás. És nyilván megfordult a fejemben a közéleti vers ötlete is, de ezeket a témákat kiírtam magamból a tárcanovelláimban. Mivel a továbbiakban ez a szelep nem fog működni, a tárcanovelláé, mert nincsen szándékomban több ilyen novellát írni, ki tudja, hogy nem születnek-e majd közéleti darabok is. Ami ellene szól, hogy igazából engem ez a műfaj nem igazán vonzott.

– Miért hagytad abba a tárcanovellák írását?

– Mert úgy éreztem, hogy kimerítettem a bennük levő lehetőségeket. Nem tudok újabbakat, új hangon ezekhez hozzátenni. Így pedig már nem izgat, nem jelent kihívást egy-egy ilyen tárca megírása. Újabb és újabb variációkat persze lehetne írni, a meglévők mellé, rutinból, de ennek nem látom semmi értelmét. És ha nem, akkor többet nem csinálom. A versekben viszont vannak távolról kéklő, ismeretlen tartományok, felfedezendő helyek, vidékek, amelyek nem hagynak nyugton, ösztönöznek, hogy oda, abba az irányba haladjak.

– Huszonéve szerkesztesz irodalmi lapot. Melyik volt az első?

– Az első irodalmi lap, amelyet szerkesztettem, az a Helikon Serény múmia című fióklapja volt 1993 őszétől tíz éven át. Az akkori erdélyi irodalom színe-javával dolgozhattam egy szerkesztőségi szobában: Szilágyi Istvánnal, Király Lászlóval, Lászlóffy Aladárral, Mózes Attilával, Sigmond Istvánnal, K. Jakab Antallal. Nagyon sokat tanultam tőlük, szerkesztésben, emberségben, gerincben, tartásban, mindenben. Akár azt is mondhatnám, amit én még soha, sehol nem mondtam eddig, hogy az volt az én igazi egyetemem: a mellettük, velük eltöltött pár év. Nélküle talán nem az lennék most, aki vagyok.

– Utána/közben jött az Előretolt Helyőrség szerkesztése, a Transzközép idején. Transzközép költőnek tartod magad?

– Nem tartom annak magam. Ahhoz azt is kellene tudnom, hogy mi a transzközép. A Helyőrség szerkesztésében főleg az első egy-két szám összerakásában vettem igazából részt, de nyilván helyőrséges szerzőnek tartom magam. Velük indultam egy ernyő alatt, egy akolban, hogy úgy mondjam, szép időszak volt, fiatalok voltunk, hittünk abban, hogy amit csinálunk, az jó, az nagyot üt az irodalomban, de legalábbis egy kicsit felforgatja ezt az állóvizet, ami addig Erdélyben volt. Azt hiszem, hogy ezt teljesítette is.

– Aztán a Székelyföld szerkesztője lettél – gondolom, ez az örök szerelem.

– Lassan kétszer annyi ideje vagyok a Székelyföld szerkesztője, mint amennyi ideig a Serény múmiát szerkesztettem. Amikor indult a folyóirat, az akkori fiatal nemzedék tagjaiból válogatott Ferenczes István. Főleg olyanokból, akik valamilyen módon kötődtek ehhez a helyhez, vidékhez: a Székelyföldhöz. György Attila és Molnár Vilmos helyben voltak, engem és Lövéteit pedig odahívott. Mára már, lassan derékhadként, ez az egykori ifjú csapat vette át és irányítja teljesen a lapot Lövétei Lázár László főszerkesztésével. Azért jó hely ez a szerkesztőség, mert mindannyian barátok is vagyunk egyúttal. És jó hangulat van a szerkesztőségben, ahová bármikor szívesen térnek be az innen-onnan arra járó íróbarátaink, vendégeink. Bodor Ádám, Kányádi Sándor, Vári Attila, hogy csak az idősebbeket említsem, igen gyakran teszi tiszteletét nálunk. És a fiatalok, a legfiatalabbak is szívesen járnak vissza hozzánk, és nem csak irodalmárok, mert akármikor le lehet ülni valakivel, és el lehet beszélgetni egy kicsit, kávézni lehet, és meg lehet inni egy pohár bort, ha arról van szó.

– Írsz, olvasol, utazol, írsz, olvasol, utazol… Ezek meg a család mellett belefér még valami az életedbe?

– Igen, a falu. Most már, az idéntől két falu is: Kászonújfalu és a szülőfalum, Kézdiszentkereszt. A kertészkedés, az üldögélés az udvaron, a diófa alatt, a szinte napi, nagy járkálások, séták a falu körüli hegyekben-völgyekben. A csend, a falu lélegzése. A napkelte, napnyugta a falusi házban, az eső kopogása a tetőn, a felhők vonulása, a pattogó kályha melege, a medence lenn, és körben a hegyek. Ezek feltöltenek, megnyugtatnak. Ellátnak rövidebb-hosszabb időre energiával.