A halál színháza

(Marno János: Hideghullám. Magvető Kiadó, Budapest, 2015)

Marno János Hideghullám című kötetének hangja a búcsú hangja. A főhős az emlékezet díszletei közt újra és újra előadja sétáit, miközben a halál láthatóan, türelmetlenül vár és kedvesen integet felé. Nem jól szerkesztett kötet, de a mesteri szonettek miatt érdemes elolvasni.

A kötet legerősebb mottója, Vladimir Holan Bármelyik éjszaka s főleg hajnal előtt című kötetéből már előre jelzi, hogy sötét vizekre evezünk: „Mennyi szív riad magára! / Hány lélek futna magától, / akár a ló, vágóhídját körbe…! / S hányan reszketnek csak a szagra! / Csontot csont zörget fel, léptedet szaporázza, / illanó párát sziszegve hagy ott az érzékiség, / s a szemrehányások is idegenbe szöknek. / Csakhogy épp ott állnak a tükrök…”. A kötet drámaiságát a domináns halálfélelem adja, míg a MÉH-hulladéktelepről származó fecni a szerelem apoteózisát mutatja be: „Mi létezik alul, / az vágtázni űz; / méhében a hamu, / gyomrában tűz”. Halál és szerelem. Ez a két fogalom Petőfi kései őrült-korszakát hívja elő, a kötetben pedig Marno még véletlenül se feledkezik meg legkedvesebb formájáról, a szonettről.

A kötet kilenc (pontosabban nyolc és a nulladik) ciklusba szerveződik, amelyekben egy-két nagyon kimagasló, fontos vers olvasható. A legtöbb azonban kötetvers; ujjgyakorlatok, alkalmi versek vagy hommage-ok, és a legtöbbjét könnyedén ki lehetett volna hagyni. Ugyanis egy-egy cikluson belül több vers ugyanazon vershelyzetből indul ki, elveszti a fonalat és visszatér az alaphelyzetbe és mintha mi sem történt volna, csattanóval, egy filozofikus sorral zárja be. Az elején még mosolyog az ember, megjátszott Alzheimer-kórral, de később már aggódik, vagy észre se veszi. Ennyi hibát minden szerző véthet.

A nulladik, bevezető ciklus, a Vasderes, címét Weöres egyszavas verseinek erős, impulzív hatása jellemzi. Mindemellett a ciklusban prózaverseket találunk, de ha figyelmesen olvassuk őket, különösen az elsőt, a Vasderest, akkor egy prózába tördelt shakespeare-i szonettre bukkanhatunk. Öt mondat, az első négy hosszabb, míg az ötödik rövidebb, hiszen itt a szóképek helyett a metafizika dominál. Az első gondolatban szó szerint is szíjat hasít Karádi hadnagy (micsoda név ráadásul) a lírai én hátából. A következő egy só-hasonlatra épül, és a címet magyarázza meg. Az igazi különlegessége nem a jól megválasztott ige (csutakol), hanem az utolsó, melléknévből képzett, a sötétedik miatt van: „ahol a Gizi néni csutakolja a hatalmas vaskályhát, mint valami lovat, mely egyre pompásabb lesz, ahogy sötétedik”. Nem a csillogás, a fehéredés, hanem a sötét(ség) lesz a szép. Ez a máshogy látás, avagy csavar teszi igazán méllyé a szöveget.

Az első ciklus, az Alagútvesztő legemlékezetesebb verse, és talán köteté is az 1974. Az egész vers szinte leírhatatlan, de ízig-vérig érezzük minden szavát. Inkább idézek belőle: „Évekbe / tellett felmérnem, hogy nem egy egész / madár volt az, hanem csupán a torka, / elnémulva, mintha csukáé volna, / mely szálkáját nyelve hívja a hajnalt.” Mindeközben az Alagútvesztő rapszodikusan a végekről szól. Petőfi alakja, hangja korábban is, a Lábadozásban is („tram tram tralalla”) megjelenik. A belső őrjöngés és a képmutatás együttesen jellemzik, miközben kicsit adysan, kicsit kosztolányisan fájón búbánatos. Ez a belső őrjöngés a következő ciklusban csillapodik.

Ugyanis a Mit köhögök én itt neked?-ben már kimondva-kimondatlanul ott van Petri és a (az öregséggel együtt járó) betegség és a hiábavalóság manifesztuma. A Kiürülten és kiürítve kezdő soraiban („Már csak a lejtő megy nekem, kedves / halottam…”) is ott a régi barát, majd az elmaradhatatlan cigarettázás és politizálás, a legvégén még véletlenül se elegáns csattanóval. Ahogy az 1974, úgy az Átalakulatok is kiemelkedő költemény. Giacometti („csontvázmadarak hajnali négy órakor”), John Donne („Halál, meg fogsz halni!”) és Bach („Ich freue mich auf meinen Tod.”) idézetei az újra átélt halál fogalmához adnak támpontot, sőt, beékelődnek Marno szövegeibe is. John Donne-nal vitába száll, Giacometti metaforájának foglyává válik. Már az első sor is fáj: „Unom és undorít a halálom.” Megoldásként egy Victor Hugo-allúzió villan fel a vers végén: „menekülőben / a pókhasú zsaru, Javert elől, / miközben rettegek ilyen mocskosan, / zihálva és halottan a kis Colette / szeme elé kerülni, megállok / hát inkább, és agyoncsapom a pókot.” Nagyon érdekes, hogy a vers hemzseg az igéktől, miközben alanyunk egyhelyben toporog.

Ez a belső civódás az emberi szervezetre is kihat. Ennek következménye a belső szerveket pontosan leíró költemények lesznek. Ebben a kontextusban tér vissza munkáival a korábban mottóként idézett Giacometti az Edényleletek című ciklusban. Marno egy emelkedett, klasszikus Rilke-szonettet (Archaikus Apolló-torzó) választ a szobrász megidézéséhez. A torzult testek esztétikáját képlékenyen bemutató Giacometti-agyagban csupán néhány szerv formálódik meg: „máris tompábban, vontatottabban / pumpál és szív, pumpál és szív a szív”. Majd az Agyag II című versben folytatja: a véredényrendszer, minket körülvevő pókhálóként a művész elnyújtott, magas, erekből felépített alkotásait szimbolizálja., miközben Marno tudatosan kerüli a vér szó szerepeltetését.

Önképünk megformálásához elengedhetetlen az anyakép. Ekképpen ismerhetjük meg a Súlylobogás című ciklusban az anyát, a lírai én anyját, paradox képekben. Ezek a képek leginkább a verscímekben érhetőek tetten. A lírai én anyja sírjához nem jár ki, és önvádaskodás helyett a politikát vádolja Politika című versében. A Gravitációban pedig az anyjáról megmaradt, József Attila-szerű emlék lebeg a ház előtt: „verandán anyám / hálóköntösben, kétségbeesett / hangon tessékel bennünket befelé / a házba, nyárvégi hajnal, szürke / haja a szürkületben csapzottan mered / az égnek”.

A ciklus legmegrázóbb verse a Kénezés. Térey János Ultrájában ugyancsak a második világháború haláltáboraiból ismert kénezésről ír, de amíg Térey ténylegesen kimondja, addig Marno csak meglebegteti előttünk a kén halálos erejét. A verszárlat kíméletlen: „mert meghalt”. A lírai én nem vesz fel rezignált, halált kereső pózt, egyszerűen az undor/unalom uralkodik benne.

A Ha egy gyufaszál lobban című ciklus Andersen egyik legszentimentálisabb és egyben legemberibb meséjének tragikus jelenetét, A kis gyufaárus lány haláltusáját hívja elő. Azt a kettős, egymásnak ellentmondó érzést mutatja be, ami az egész kötetre jellemző. A fagyhalállal szembeszálló kislányt (az eladásra szánt gyufákat felhasználja, hogy életben maradjon) mégis utoléri a végzet. Minden egyes gyufaszál egy emlék, ahogy Marno hommage-ai is ekképpen funkcionálnak. Ilyen a Felkelés Budapesten című költemény is; utópisztikus hangulata leginkább úgy értelmezhető, hogy a szerző kivonul a testéből, és a címmel ellentétben Varsóba utazik. A lengyel fővárosról beszél és közben összemossa a két várost: „hiszen mért is volna / Budapest Varsónál előbbrevaló”. Ezt a belső lázadást Budapestre vetíti ki, és ítéletet is mond felette: „mert nekem ugyan / akármit, csak megkönnyebbülést nem hoz / ébrednem hazai mennyezet alatt”.

Így érkezünk meg a könyvben oda, ahol (talán) magyarázatot találunk a kötet címére. A hideghullám ugyanis A dombban bukkan fel először, de semmiképpen sem magyarázatként. A halál és a szerelem metaforái a domb szóban csúcsosodnak ki: sírdomb és a nők dombja. Ez a kétértelműség, finom szójáték rendkívül intimmé teszi a szöveget.

A mese hamva gyakorlatilag folytatása az előző ciklusnak, de az öregség jelei újra felbukkannak. A Strapában a köd, a levegővétel és a feloszlás adja a díszletet a halál színházának. Régi idők dallamain gúnyolódik, azonban maga is sír-rí. „Csak strapálom magam”— mondja, és így folytatja: „semmi egyéb / dolgom, lélegeznem ajándék”. A Széljegyzetben már megjelenik a sír és a gyászoló özvegy. Egy depresszióban szenvedő pár allegóriája, ahol a depresszió ciklusai ők maguk: „egyszer / sem volt lejjebb, mint amennyire most van, / ne finomkodjuk el, a föld gyomrában”, míg az őt sirató asszony, ha nem is jól, de fent van még. Ahogy Mesab Mamardashvili írja: „We are air, we are not earth…”.

A Kollapszus a kínainál talán az egyik legrosszabb ciklus, ami címével is alulmarad a többihez képest, jóllehet Marno e ciklus verseit Borgesnek ajánlja. A dél a költői kommentár műfaját vegyíti a memoárok jellegével. Szöveget értékel, reflektál, mégis ott van benne a költői attitűd. A semmi értelme szonettpárjában a megöregedés újabb fázisaiba enged betekintést, miközben egyre gyakrabban olvassuk a „nem gondolja ezt rajtam kívül most senki” passzust. A magány az öregedés mellett a legjobban gyűlölt emberi érzés. Hogy túléljük magunknak, magunkhoz beszélünk. A második vers azonban nem éri el az első színvonalát; a gondolatmenet rendezetlen, és akármennyire keressük a címben jelzett értelmet, nem találjuk.

A kötetet lezáró utolsó ciklus, az Elvesztem, amikor megtaláltalak méltó zárlata a kötetnek. Már az első vers, a Gyakorlat kötetbe kerülése előtt is méltán elhíresült. Ha Fodor Ákos Három negatív szó című versét a magyar haiku klasszisának nevezzük, akkor Marno Gyakorlata a tankáé: „Fél. / Félni. / Félnek lenni. / Félénkülni. / Félre esni.” Erről az öt sorról önálló esszét lehetne írni, de jelen írásban megelégedhetünk azzal, hogy kiemeljük.

Marno János Hidehullám című kötete, ha nem is az utolsó a sorban, hangulatában valahogy mégis búcsúzkodásra emlékeztet. És ha így van, akkor nagyon elegáns, hiszen számos olyan verset tartalmaz, mint például a Vasderes, az 1974, az Átalakulatok, a Giacometti-agyag és a Gyakorlat, amelyek maradandó darabjai az életműnek, sőt az elmúlt évek kortárs magyar irodalmának is. Egyetlen szépséghibája: a szerkesztés. Ha tömörebb és rövidebb lenne, mint Petri vagy Pilinszky kötetei, akkor még nagyobbat ütne. Bár így is felér Parti Nagy Lajos Szódalovaglásával.