Át a hídon

Tételezzük föl, hogy a gyilkosság, mint valami járvány, megfertőzte az egész várost. Aztán játsszunk el ezzel a gondolattal, mert amíg beérünk a munkahelyre, ráérünk. Itt van például ez a nagypapakorú férfi, aki egy kerekeken gördülő koffert ráncigál. Lehet, hogy az éjjel megölte a szomszédját, és most éppen a tetemet szállítja valamilyen titkos rejtekhelyre. Az a kocogó nő meg szemtelen módon balra törekszik, pedig a járdán is működik a KRESZ-es jobbra tartás. Olyan gonosz a tekintete, mintha a férjét savazta volna le a fürdőkádban. Bármit elképzelhetünk, semmi sem lesz ahhoz képest, ami ebben a pillanatban a világban történik.
Három hete már, hogy gyalog jár munkába. Két és fél kilométer oda, ugyanannyi vissza, az összesen öt. Napi egy óra kényelmes mozgás. A híd nagyjából félúton van. Reggel még annyira üres, hogy csak a megszállottak mászkálnak rajta, de estefelé mindkét irányban megbénítja a forgalom. A kocsik lépésben vánszorognak, vonszolják maguk után a bűzt, amiről a lefizetett labormérnökök szemrebbenés nélkül kijelentik, hogy nulla emisszió. A járdán eközben kitör az anarchia. A turisták fáradt ingamozgással téblábolnak a padkától a korlátig, közöttük pedig mérges darazsakként szlalomoznak a biciklizők. Érdekes, hogy mindnyájan remekül föltalálják magukat ebben a káoszban, pedig az embernek izzadva kell figyelnie az állandó, kiszámíthatatlan irányváltásokra.
A reggeli átkelés ehhez képest maga a Kánaán, bár valamelyest elrontja az a sok szörnyűség, amit az ember otthon, a netet böngészve olvas. Ezzel az alapozással azon sem nagyon csodálkozna, ha a mellette elfutó zömök atléta se szó, se beszéd megragadná, és átbuktatná a korláton. Nem véletlen, hogy egy ideje az ok nélküli, önmaga által gerjesztett agresszióról gondolkodik. Csak úgy, minden átmenet nélkül veszélyessé vált a világ. Az utcán mászkáló, teljesen normálisnak látszódó háborodottak lelöknek bennünket a villamos elé, vagy elállják az utunkat és leütnek bennünket. Gyerek, öreg néni, nem számít. A neten is egyre több olyan videó kering, ahol csak úgy, heccből vernek békés járókelőket, és ez olyan, mint amikor az ember mellett egy parkoló autóban fölrobban a bomba: nem tehet ellene semmit.
Újabban minden reggel találkozik egy kéregető fiatalemberrel. A híd beugrójában, a korlátnak támaszkodva ücsörög. Nincs előtte kalap, és a ruhája is tűrhető, de következetesen megszólítja: elnézést uram, lehet egy kérésem? Régi beidegződése, hogy ilyenkor oda se néz, az pedig, hogy szóba elegyedjen vele, egyenesen képtelenség. Ha valakinek a szemébe nézünk, az minőségi ugrás a kapcsolatunkban, nem beszélve arról, hogy nézésért is öltek már embert, és nem is egyszer. Úgy lépked hát tovább, mintha ez az ember nem is volna a világon. Azt is elengedi a füle mellett, amikor provokatív módon szép napot kíván neki.
Nincs olyan reggel, hogy ne akadna össze ezzel az alakkal. Mivel délután már nem ül a helyén, logikus, hogy csak reggel van itt, talán arra spekulálva, hogy a kevesebb néha több. Mindig akad egy-két lelkiismeret-furdalással küszködő amatőr, aki az éj leple alatt elkövetett metaforikus gyilkosság után – az is annak számít, ha éjfélkor kiosonunk a konyhába és teletömjük magunkat édességgel – bűnbánatból pénzt ad az útjába vetődő koldusnak.
Tudja magáról, hogy csak idő kérdése, mikor követ el egy olyan hibát, ami új alapokra helyezi majd a kapcsolatát ezzel az idegennel. Megeshet például, hogy elveszíti az önuralmát, és visszaszól: önnek is legyen nagyon szép napja, uram. A megszólított ezt úgy fogja értelmezni, hogy dögöljön meg a neve napján, és másnap fölajzott idegekkel, bosszúszomjasan fogja várni. Már hogyha őrültről van szó, ami ugyebár nem kizárt, tekintettel isten állatkertjének befogadóképességére. Ezekkel a szikár, kicsontosodott terminátorokkal egy elpuhult irodista pedig nem veheti föl a versenyt. Nagy részük börtönviselt, és hiába tűnnek elhasználódottnak, a rongyos gúnya alatt hegekkel, egymást harapdáló halálfej-tetoválásokkal díszített igazi fenevadizmok feszülnek.
Azt már kiderítette, hogy az a beugró, ahol ez az ember letanyázott, a térfigyelő kamerák holtterében van, és az üvegburák reggel fátyolosak is. Hiába van bennük nagyfelbontású videokamera, ilyenkor még nem képesek értékelhető képet rögzíteni. Ha tehát az alak rövid birkózás után beledobta őt a folyóba, senki nem tudja meg, ki volt az elkövető.
De még ha ez az egész csak képzelgés, akkor is megmérgezi a napját. Nem tud továbbmenni anélkül, hogy ne érezné a hátán ennek a féregnek a pillantását, és ne tapadna a karjára meg a lábára a belőle kisugárzó förtelmes rosszindulat. Ezekkel a kígyóméreg-érzésekkel ballag le a hídról, és mire az utcák labirintusába ér, minden porcikáját áthatja a keserűség. Képtelen a munkájára gondolni, mert úgy vonszolja maga után ezt a koloncot, ahogy a sivatagban botorkáló ornitológus az üres kulacsot.
És hogy a nyűgje még nagyobb legyen: ezt a megmagyarázhatatlan, fóbiaszerű félelmet egyszer már átélte. Akkor még metróval járt dolgozni, keresztülvágva a délelőtti rohamra készülődő piacon. Itt követte el azt a ballépést, hogy az egyik árusnál banánt vett reggelire, és valami vicceset mondott, amikor fizetett. Attól fogva ez az ember ismerőseként kezelte, ő pedig kénytelen volt minden reggel odakanyarodni hozzá, és megvenni tőle két fonnyadt, fekete foltokkal leprásított banánt.
Ezért határozta el, hogy átvált a gyaloglásra. Keresztülmegy a hídon, és betér azokba a széles, ámde gyér forgalmú utcákba, amelyeket masszív kormányépületek tesznek ünnepélyessé. Korábban kellett elindulnia, de megszabadult a banánárustól. Kezdetben kifejezetten élvezte a sétát, mert végső soron a reggeli tornát helyettesítette, de aztán megjelent a kéregető, és befellegzett a lépések ritmusához igazított, szinte már az alkotás izgalmát előjelző tűnődésnek. Ettől kezdve nem tudott másra gondolni, csak arra, miért éppen ide költözött ez a koldus, és miért szólítja meg éppen őt minden áldott reggel újból és újból, pedig nyilván tudja, hogy sosem kap tőle semmit.
Annyira bosszantja, hogy már arra is gondolt, csak úgy odalép hozzá, és egy kalapáccsal rásuhint a fejére. A horrorfilmekben nagyon menő mostanában az indíték nélküli gyilkosság, de más a fantázia és más a valóság. A hideg rázza ki, ha csak rágondol, milyen érzés lenne azzal kelni és feküdni, hogy megölt egy embert. Hiába úszná meg a dolgot, állandóan szorongatná a torkát az érzés, hogy bármikor előkerülhet egy figyelmen kívül hagyott nyom, és lebuktatná.
Még szerencse, hogy mindez csak képzelgés, de abban már nem ennyire biztos, hogy ezeken a reggeli sétákon teljesen biztonságban van. Rászakadhat például a vakolat valamelyik elhanyagolt épület homlokzatáról, vagy amíg a zebránál várakozik, egy betépett sofőr nemes egyszerűséggel letarolhatja. De itt, a hídon, másról van szó. Olyan ez a helyzet, mint amikor az embert várja a hóhér, ő pedig engedelmesen lépdel a vesztőhely felé.
Ha a Mindenható most elébe toppanna, és azt mondaná: teljes vagyonelkobzás mellett, egy szál semmiben vajon megjelenne-e a banánárus előtt, ha ezt a napot visszatekerhetné addig a pillanatig, amikor a lakását bezárva kilépett az utcára, tétovázás nélkül rávágná az igent. Mezítláb csúszkálna a piac frissen locsolt kövein, halovány mosollyal venné szemügyre a halaspultba jégzúzalékot töltő kereskedősegédet, aztán odalépne a kofához, és úgy kérné el tőle azt a két penészes, szarhurkára emlékeztető banánmúmiát, mintha azokban volna az örök élet elixírje.
A híd enyhén megemelkedik, erről a pontról nem látja a beszögellést, de már csak pár lépés és a járdán ott feketedik majd a fiatalember kinyújtott lába szára. Balra kell húzódnia, hogy úgy tűnjön, kezdettől fogva a padka vonalát követte. A lába gépiesen viszi előre, izzadt tenyere önkéntelenül is ökölbe szorul, amikor bekukucskál a zugba, de nem talál ott senkit.
Az eddig kitartó udvariassággal utána szólogató figura ezen a gyilkos indulatoktól lüktető reggelen a híd másik oldalára hurcolkodott.