Nyomtatás

Halk zümmögés, mely mint nyáron a fridzsider

 

(regényrészlet)

 


Szerdán nagyjából reggel hét óra után pár perccel történt, hogy Kuka megfejtette a szívét. Azaz, egészen pontosan nem is a szívet, mint olyat, csak a benne néha-néha fölhangosodó, egyre sűrűbb alapzajként beléköltözött, halk zümmögést, mely mint nyáron a fridzsider. Olyan hangja volt. Egészen olyan valahogy Kuka lelki fülei számára. Valahogy így, lassan építkező, nehézkes mondatokban rakta össze a diagnózist. Szerelemre gyúlt, szerelem lobbant hirtelen, ahogy a gáz. A gáz robbanhat így, ha gyufával. Ha valaki nem veszi észre, hogy. Hogy a gázszagot, s gyufát az éji sötétben. Azt gyújt, na. Szerelmének sudár és karcsú tárgya, mint a nádfa. Nádszál. Ajka, mint a valami. A piros. Piros cseresznye. Szeme akkor dió. Meg a haja is. Mije van még. Orr. Az is van. Szép az orr is, bár azt most így, hajnali hét óra valahány perc magasságában lelki szemei elé idézni nem volt megoldható, mert nem emlékezett rá, nem figyelte meg jól az eddigi kevés adandó alkalom során, mikor az ezidáig eltelt pár hónap során lopva lefotózta lelki fényképezőgépével a lányt, hogy aztán otthon, mikor már csend és nyugalom, sebtiben elfogyasztott uzsonna és matekházi és ehhez hasonlatosak társaságában elővette a napközben, titokban és kapkodva készített negatívokat, a nádszálat, a cseresznyét és a diót. Vagy gesztenyét. Nád barna törzsét. Vagy az nem barna. Meg nem törzs. Nem ért különösebben a nádhoz, de ezt majd, ha arra kerül a sor, bepótolja alkalmasint, nyáron, ha évek óta először eljut a család nyaralni, pláne olyan helyre, megfigyeli a nádat, hogy az barna-e, valamint van-e törzse. Nádfa akkor nincs, a szálfára gondolt, ami vajon miért szál, szálai talán épp a Móni haja. Hajkoronája. Ezekből még mind ki kell művelnie magát. Alkalmasint.
Mindenesetre akkor hát ez az, ez volt a gyújtóláng belső csendjében, mely most zümmög. Vagy nem, eddig zümmögött, most már, hogy tudja, mi ez, belobbant, s Kuka immáron lángol, lángra kapott. Tüzet fogott. Egyszóval: ég. Szerelemtől ittasultan ég. Szerelme ég. Valami ég, ő ég, mindegy is. Így történt, hogy eszébe jutott a matekfüzet. Szerelmének matekfüzete, sorsa sorsfordító sorsa. Kulcsa. Kulcsfordító. Nem, sors. Szóval az, amin most megfordulhat minden. Lassú volt a reggel, hideg, de nem hűvös, inkább langyoskásan hideg az idő, az a lényeg, hogy nem csípett, így lassú volt az ébredés is. Kuka megnyugtatta magát a tekintetben, hogy ennél azért ő valamivel élesebb eszű, választékosabb. Gyorsabban. Gyorsabban gondolkodik, forog az esze. Kerekek. Az agyában a fogaskerekek forgása. Gyorsabb az, gördülékenyebb, gördül a kerék általában, ha nem ilyen lassú a reggel és langyos a hideg, hanem csíp. Na de a matekfüzet. És a legutóbbi nátha, amely miatt egy hét kiesett, nem volt iskolában, négynapnyi matekanyag maradt ki, mely nélkül így nem csoda, ha tovább tart az elfogyasztott uzsonna magányos emésztése közbeni füzet fölötti görnyedés. Már előző és azelőtti napon is el kívánta kérni Bödön vagy Sziránó vagy Tóni füzetét, amelyet persze, ezért is nem kérte végül. Mert úgysem tudták volna rögtön odaadni, már emlékszik, ez jutott eszébe, ki tud hét közben egy egész napra nélkülözni egy matekfüzetet, valójában bármelyik, de oda nem adnák, mert közeleg a jövő heti dolgozat, ez jutott mindig eszébe, mikor már majdnem kölcsönkérte, hogy majd hétvégén, addig ő lemásolja, bepótolja, ami hiányzik, hétfőn visszaadja és még pont tudna készülni, ha szeretne, valójában persze nem fog egyik sem, az épp jövő szerdán esedékes dolgozatra. És ahogy ez meglett, végre egy egészben végigrágott gondolat, valahára az agy is fölpörgött a normál sebességre, üzemi hőfokra, tudott hosszabb egységekben is gondolkodni – már az utcán volt, a hideg ugyan nem csípte, de picit azért megcsipkedte, fölcsipkedte lassan hömpölygő, mázsás reggeléből. A füzetet akkor hát a Mónitól kéri majd el, még akár ma is, sőt, ez eddig miért nem jutott eszébe, kérhette volna a Bödöntől vagy a többitől is ma, csütörtökön úgysincs matek, péntekre vissza tudja adni a füzetet, hétvégén tudnak készülni, ha akarnak, bár nem akarnak, de ezt most még nem tudják, nem mondják, s ha fogják tudni, sem fogják mondani, mert még akkor sem fogják tudni, mikor már tudják, nem fognak tudomást venni róla, legalábbis ezt mesélik neki utólag, hogy ezért szarták el a legutóbbi dolgozatot is, mert leültek készülni, de elkalandozott a figyelmük. Neki nem szokott, nem is érti, hogy van ez, hogy a figyelem így elkalandozik, ő, amikor figyelni kell, figyel, kalandozni meg jut bőven elég idő máskor, annyi üresjárat van egy napban, az órák közti szünetekben vénséges vénné aszalódik a felesleges idő, míg mások beszélgetnek, meg ezt-azt csinálnak, meg aztán otthon is folyton csak az üres és még üresebb járat, ő ilyenkor kalandozik, ha már, vagy olvas, mert ez a rengeteg tétlen idő bőven túlzás arra a valamennyi kalandozásra, amikor például ezekre a fiúkra gondol, hogy miért nem tudnak készülni még akkor sem, mikor elhatározzák, vagy mikor így zümmög, most már lángol a lelke. Ilyen ez az utcán menés is, meg most a buszút, néz ki az ablakon, az ablak unalmas, a kilátás unalmas, most, hogy így a végére ért, ezt a kérdést is körbejárta, hogy a többiek miért nem tudnak összpontosítani (nem derült ki végül), illetve, hogy a lelke immáron szerelmileg lángol, most így momentán nem is maradt más végiggondolni való, az utca meg csak ugyanaz, mint tegnap is volt, meg holnap is lesz, szürkeség, beton, járda, rajta cekkeres öreg nénik, meg egyéb alakok, melyeket megfigyelni úgysem lehet, mert a busz lehagyja őket, most épp pont nem, mert várnak, hogy zöldre váltson a piros, de azért még így, hogy megfigyelhetné őket, sem kíváncsi a járókelőkre vagy másra, minden unalmas, előveszi hát a könyvét, most már, utolsó szavai épp lecsengenek fejében épp bezáródó gondolatmenetéből, míg kinyitja, ahol a könyvjelző van, annyi bizonyos, hogy semmi a világon nem teszi szükségessé az embert, csak a szeretet, meg is van, tegnap épp itt ülve épp itt hagyta félbe, most akkor innen folytatja, mára tehát a kalandozásból, hacsak más fel nem merül napközben, ennyi.

Móni persze szívesen kölcsönadja a füzetét, tessék, épp adja, Kuka köszöni, pénteken hozza, rendben, mosolyog a Móni, az orra semmilyen. Orr, nincs rajta semmi különös, nem szép, nem ronda, vagy hát mégis szép, mert a Mónin van, és ami a Mónin van, az mind szép, az is, ami nem, mert a Móni egésze, meg Kuka lelkének az a bizonyos általa történt begyullasztása, az voltaképp megszépíti a Móni egyébként érdektelen részleteit is, a részek fölértékelődnek az egész sugárzó fényében. Móni sugárzik, az ablakon besüt a nap, ő előtte áll, Kuka vele szemben, néz a napba, mert a Mónira nem lehet, leginkább főleg azért, mert a naptól káprázik a szem, így nehéz a Mónira nézni, a napba is, de hát valahová azért kell. Első körben elég volt ennyi beszélgetés, még szinte sok is, a jelenet túlnyúlik saját tartalmán, most állnak a Mónival, néznek egymásra, a Móni mosolyog, a füzet már nála, nincs mit mondani, Kuka is néz, bár kényelmetlen, mert ugye a nap. Oké, mondja a Móni és mosolyog, de nem mozdul semmit, Kuka erre mit mondjon, most van a baj, amikor nincs mit mondani és neki általában ilyenkor nincs, mit mondanak ilyenkor mások, nem tudja, akkor derülne csak ki, ha beszélgetne ilyenkor másokkal és akkor a mások mondanák neki, amit most őneki kéne a Móninak, de máskor is mindig így túlnyúlnak magukon a jelenetek és akkor mindenki hallgat, ami rendben is lenne, csak ne volna ez a hülye érzés, hogy kéne még mondani valamit, leginkább azért, hogy azután viszont már tényleg ne kelljen és mindenki mehessen a maga dolgára, Kuka vissza a helyére, ahol ott a táskája, amibe akkor berakhatná a füzetet és nem káprázna a szeme, illetve még káprázna egy darabig, fél-egy percig akkor is, mikor már nem néz a napba, de akkor már elmúlik azért, főleg, ha behunyja egy darabig, talán meg is dörzsöli. Telnek-múlnak a másodpercek, Kukából a jelenettúlnyúlás egyre növekvő feszültsége okozta agresszió válla meg-megrándulásában, fel-felröhintésekben tör ki, mígnem eszébe nem jut, hogy a Móni nem mozdulhat, mert mögötte az ablak, előtte Kuka, jobbra-balra a padok mellé rakott táskák, hát megfordul, dörzsölné már a szemét, de kezében a füzet, mindjárt odaér végre a padhoz, odaért, hát lerakja a füzetet, megdörzsöli a szemét, leül és elrakja a Móni füzetét, a szerelmi égés zálogát, melyből a hiányzó négy órát holnap, de talán inkább még ma bemásolja az övébe, pénteken pedig visszaadja a semmilyen, de azért szép orrú nádszál lánynak, egyszersmind közölve azt is, hogy szerelmes belé az első hét óta, csak majd valahova máshová kéne állni, ahol nem süt a szemébe a nap.