A lélek szeizmográfja

 1.

Ketten voltunk és egymással szemben ültünk, mindkettőnk karosszékben, köztünk alacsony, gyöngyházfényű asztal tele frissítőkkel. A kávéfőző alatt kékessárga láng ragyogott, a víz szórakoztatóan kezdett bugyborékolni. Vendéglátóm nem engedett segédkezni a világ legnőiesebb tevékenységében, a kávéfőzésben, hanem a férfi meglett tapasztalatával kavarta a vízbe a kávéport megszokott mozdulatokkal. A kávé valódi mokka volt, és vendéglátóm jónak látta, ha tart nekem egy kis előadást a kávéfajtákról és azok különlegességéről, ami az ízt, az illatot és a hatás teljesítményét illeti. Nem segített, ebben alázatosan be kellett ismernem alárendeltségem és tudatlanságom, mint olyan sok mással kapcsolatban, és szépen le kellett nyelnem a gúnyolódását.
A kávéfőzőből csábító illat áradt. Házigazdám megragadta a metszett kristályüveget, amelyben cseresznyepiros likőr lapult, de gyorsan elfedtem kezemmel poharam és megráztam a fejem.
– Ahogy akarja, szívélyes asszonyom – mondta azzal az állandó udvariasságával, amely valójában egy kissé idegesítően hatott az árnyalatnyi irónia miatt. – Vagy talán fél valamitől? – adta hozzá nagy hirtelenséggel, mintha próbálta volna meglepettségét tettetni.
– Félek? És mi okom lenne nekem félni? – válaszoltam esetlenül.
– Például tőlem is félhet – válaszolt. – Vagy saját magától. Soha nem félt még önmagától? Egyébként épp az imént találtam fel a lélek szeizmográfját.
– Szeizmográfot? Vagyis a földrengésmérőt?
– Pontosan, tanult jóasszony! De hallja-e, én a lélek szeizmográfjáról beszéltem. Olyan készülékről, amelynek segítségével a legidegenkedőbb lélekből is ki tudom szedni az igazat. Semmilyen álarc, tettetés, titkolózás vagy erőltetett rejtegetés nem segít már. Mit szól mindehhez?
– Bizonyára nagy szolgálatot tesz a bűnügyek nyomozói számára. Találmánya kétségkívül lerövidíti a kihallgatások menetét, ha megátalkodott bűnözőkről van szó. Igazam van, feltaláló úr? Ki akarja fordítani az emberi lelket, akárcsak egy zsebet? És hogyan történik mindez, ha szabad kérdeznem?
– Egyelőre ez az én titkom – mosolygott. – Még nem szabadalmaztattam. Félek, hogy ez túlságosan ártana az emberi kapcsolatoknak. A lelki csupaszság rendkívül veszélyes dolog. Miféle tébolyda születne a világban, ha annak lakói hirtelen nyílt elmével vándorolnának?
– És mi, szerencsés tökfilkók, mit csinálunk itt maga szerint ezen az elmúló világ mezsgyéjén? – szúrtam közbe. Vadállatok módjára szaggatjuk szét egymást. De maga felkeltette a kíváncsiságom, bevallom, hogy izgatott lettem. Tehát, Lélekfurkász Úr, folytassa beszédét, szépen kérem.
– Jó, folytatom tehát. Képzelje el, hogy az általam feltalált lélekszeizmográf, vagyis rengésmérő közhasználatba kerül, netalántán kötelezővé válik. Az így kapott okfejtés meghatározó és kifogásolhatatlan lesz, és nemcsak a bűncselekmények kinyomozásában. Lehetne eredményesen használni, példának okáért, az életút megválasztásában. De a szerelemben is!
– A szerelemben? mondtam némileg akadozva. – Nem tartozik a szerelem egyik alapfeltételei közé a titokzatosság, az örökös rejtély?

2.

Éreztem, hogy nem hiába ülünk itt, hanem hogy lassan valamiféle összehasonlíthatatlanul fontosabb felé mozgunk. Olyan volt ez, mint a csónak, amelyet az örvény és az áram is húz.
A kérdés, amelynek érkezését ösztöneim megjósolták, amelytől féltem és ugyanakkor valahogyan vártam is, amely minduntalan úgy tűnt, hogy a nyelve hegyén van és mindig a legutolsó pillanatig kitartott, nem lehetett kikerülni. Tudtam, hogy nincs többé menekvés.
Nagyon higgadtan, csöndesen mondta házigazdám, felém fordulva: – Hogyan lehetne, csak kérdezem, beleegyezne ön, kész lenne megadni magát egy ilyen kísérletnek? A lélek szeizmográfjával, rengésmérővel, pontosítom.
A szemébe nevettem – ez túl mulatságos volt! –, majd folytattam a kacagást, habár láttam, hogy megsértődött. De éppen ez volt a szándékom.
– Aztán mit akar maga tudni rólam, amit egyébként nem jelentenék be önnek? – mondtam dühösnek álcázva magam.
Azonban ő teljes mértékben komolyan gondolta, és ez a komolyság engem is magával ragadott, akartam vagy sem.
– Azt akarom tudni, hogy ki ön, mi maga – válaszolta.
– Látni akarom, mi van az aranyozott külső réteg alatt, az álarc mögött. Látni akarom, milyennek mutatkozik arca, amikor egy nézelődő sincs a közelben, sem udvarlók. Tudni akarom, milyen szenvedélyeket, milyen bűnöket takar el a lelke. Röviden szólva: meg akarom oldani a problémát, amely az ön nevét viseli, kibontani rejtélyének csomóját.
Beszéd közben felhevült, tekintetével alaposan megvizsgálta arcomat.
– És hogyan történik egy ilyen kísérlet? – kérdeztem. – Biztosan nem jelent nagy kíváncsiságot, ha kérdezősködöm egy keveset. Lehet ez veszélyes?
– Testileg nem. Lelkileg néha, ezt el kell ismernem. A tesztalanyt a lélek szeizmográfjához kapcsoljuk, és különböző hatásoknak tesszük ki. A reakciót akkor értékeljük, amikor a szeizmográf az eredményeket a papírra rajzolta.
– Hogyan lehetséges az, hogy egy lélek nélküli gép jobban ismer engem, mint én saját magamat? – kérdeztem továbbra is pimaszul.
– A lélek szeizmográfja azt is tudja, hogy mi történik a tudatalattijában, ahová saját tudatossága nem ér el, legalábbis nem minden pillanatban – magyarázta türelmesen.
– Tehát ezen azt érti, hogy: a maga hatalmába lennék kerítve, a maga kegyelmére volnék hagyatkozva egészen addig, amíg ahhoz a szörnyű géphez lennék csatolva, nemde?
– Ahogy magának tetszik; igen, ez valóban így van – ismerte be. – Semmit nem lenne képes eltitkolni, még a meg nem született érzéseit sem.
– Ó, maga megrémiszt engem!
– A lelki fátyoltalanság, csupaszság mindig meglepő erővel bír. Első látásra félelmet kelt, mint például fizikai félelmet. Már a paradicsomi kertben is fügelevéllel próbálták ősapáink és -anyáink elrejteni meztelenségüket, ahogyan azt tudjuk. Maga is talán, vagy nagy valószínűséggel és finomabban szólva meghökkentené a saját lelkét.
– És milyen – milyen kérdéseket kíván feltenni, ha esetleg beleegyeznék – abba a kísérletbe? – kérdeztem sokkal kevesebb önbizalommal, mint azt magamtól vártam.

3.

Soha nem fogom megtudni, hogy mi is történt pontosan, mivel a tudatom egy pillanatra elhomályosult, kifürkészhetetlen mélységekbe zuhantam, ahonnan lassan, mintha valamiféle földalatti áramlás emelt volna föl, emelkedtem fel újra a felszínre és tudatomba.
Finomabbnál finomabb fonalak és huzalok kanyarogtak körülöttem, akárcsak a kaszáspók hálója, egészen a lábam ujjától a fejem búbjáig. Próbáltam mozgatni a karomat, de nem volt helyes cselekedet, mivel a selyemvékony fonalak erősek voltak és merevek, mint a hajókötél. A látásom és a hallásom, mint minden más érzékem, zavartalanul működött, a szokásosnál is éberebben és érzékenyebben, legalábbis így éreztem.
Nem éreztem magam kényelmetlenül, még csak kellemetlenül sem, csak igen furcsán. Vendéglátóm hangját valamiféle ködön át hallottam, és rögtön ráeszméltem, csak úgy, mint a biztonságérzetre, amely a hangjából áradt, habár én magam nem tudtam egy szót sem kiejteni a számon.
Fényes csillagok járták előttem táncukat, a virágok kinyíltak, ismeretlen illatokat éreztem, és a világűr hárfái csilingeltek fülemben, akár az üdvözültek éneke.
Hirtelen mintha megint a vendéglátóm hangját hallottam volna.
– Az általános kérdések feltevése volt szándékomban. De ez alkalommal ez mind feleslegesnek bizonyul. Mit érek azzal, hogy miként viszonyul a különféle látvány- és fényjelenségekhez, vagy hogyan remegnek az idegei, amikor hallójáratait megérintik a mennyei és pokoli melódiák? Ez mind jelentéktelen. Legyen, kérem, nagyon csendben. Csak egy kérdést teszek fel. Jegyezze meg: a szeizmográf válaszol maga helyett!
A csillagok tánca eltűnt, a dallamok elhalkultak, az illatok elenyésztek.
Hallottam, ahogyan megkérdezi:
– Válaszoljon tehát: szeretett-e maga, szeretett-e magácska engem? Válaszoljon, mintha a lelkének üdvössége és hanyatlása függene tőle.

– – –

Hosszú csend, hatalmas sötétség esett ránk.
Ezután még egyszer hallatszódott a hangja a csenden át, elnyúzottan, színtelenül, reménytelenül.
– A lélek szeizmográfja nem válaszolt. A lélek szeizmográfja sem tudja a választ!

Fordította Neer Beatrix