A magas ágy

Nyári délutánokon egyetlen fényfolt világítja meg elsötétített szobácskánkat. Mintha ósdi szitán keresztül. Nem lehet sokáig ebbe az erős fénybe bámulni. Egyedül én bírom ki. Összeszorítom a szemhéjam, és belenézek. Ebben a fényben áll a magas faágy a szalmazsákkal, amelyen az én anyám fekszik.
Kihunyva, akár egy gyertya.
A fejkendős asszonyok az ágy mellett, baloldalt, sorfalat állnak. Anyának még sosem volt ennyi látogatója. Még a szomszédoktól is át kellett hoznunk néhány fonott nádszéket és rozoga hokedlit. Igyekeztek az asszonyok, nehogy valamiről is lemaradjanak. A titokzatos betegségről. A maroknyi életről. Anyám testéről, mely tele van láthatatlan csomókkal. Egyikük sem akar állni. Amikor leülnek, hosszasan simítják szoknyájukat. Az ágyból anyám csak félarcokat és orrhegyeket lát. Én tudom, hogy mindegyik asszonynak a kötényzsebében ott lapul egy kockás zsebkendő, egy ikon és egy otromba házkulcs. Egy ilyen nap mindig szomorú asszonyruha-szagot áraszt. A fiatalasszonyok finom kis virágmintás kendőket hordanak. Az öregasszonyok sötét kendői a hőség ellenére hatalmasok, akár az asztalterítők, hátközépig érnek.
Keresztanyám, a Templom utcából, magával hozta kosárkáját, s benne a kötőkészletét. Összevissza hadonászik a kötőtűjével. Húsos ujjai úgy szökdösnek, mint köténybe fogott csibék. Az a legviccesebb, hogy pont ezek a kezek tartottak engem keresztvíz alá.
Az egyik fejkendő alól szomszédnőnk, Barbara sovány arca kandikál ki. Csak rajta van munkaruha és foltos kötény. A legtöbbször hirtelen bukkan fel nálunk. Egyszer csak ott áll hálóingben az udvaron, akár egy szellem. Máskor férficipőben jelenik meg. Áll a tornácon vagy a konyhánkban, gondtalanul, kapával a kezében. Vagy tyúkvágó, véres késsel. Ha a horpadt öntöző van nála, olyankor mindig a temetőbe indul. Férjéhez, ahhoz a szerencsétlen Cristoph-hoz, akinek megette az életét. Már amennyi maradt belőle szegénynek. Az sem ritka, hogy ruhamosásból érkezik. Sok baj van ezzel a fehérnéppel. Ezért tudok lelkiismeret-furdalás nélkül cseresznyét lopni a kertjéből.
– Ez a kecske! – mondogatja apám. – S még mindig él!
Púpos Rozinak a Kereszt utcából és egy másik szentfazéknak a ráncos kezében rózsafüzér. Mintha mindketten temetésre öltöztek volna be. Kezükben esernyő, lábukon kalocsni.
– Ez hiányzik még – zúgolódik keresztanyám azon a férfihangján. – Azonnal állítsátok esernyőiteket az ajtó mögé.
Amikor a szentfazékra rájön a jajveszékelés, be kell fogni a szánkat. Konokul, jó hangosan bele-belefújja orrát a zsebkendőbe. Aztán mindannyian szótlanul merednek aszott kezükre és hatalmas, kockás zsebkendőjükre.
Az asszonyok cipői az ajtó mögött sorjáznak. Balra Siblának, az öreg cipésznek a fekete bőrcipői, jobbra a fiatal Behrnek a kockás posztó lábbelii. Ezeket a faluban négerpapucsnak is nevezik. A családunk csupa vaskalapos emberekből áll. A mi házunkban, állítják egyöntetűen, már az utolsó háború előtt sem tűrtek meg semmi mást, csak a bőrcipőt.
Házunk most naponta tele van idegen asszonyokkal.
S ez még a vasárnapi templomba menetelnél is unalmasabb.

Az orosz ikrek

Mennyi mindent nem értek!
Itt vannak valami nők, vadidegenek. Anyám nem ismeri, mégis úgy szólítja őket, mint közeli rokonokat, akik hosszú távollét után végre hazatértek. Meglehetősen bizalmatlanul és zavartan néz barátnői arcába.
– Ki vagy? – kérdi Magdalenát. – Nem ismerlek.
Magdalena anyám legjobb barátnője. Kislány korukban kebelbarátnők voltak. Egymás titkait őrizgették. A táncesteken csókot dobtak egymásnak. A bálokon mindenki szeme láttára utasították vissza a fiúkat. Féktelenül táncoltak egymással, akár a szerelmesek. Lány a lánnyal, az utolsó táncig. Aztán meg egy ágyban aludtak, mint a macskák, egymáshoz simulva. Ébredésük után vihogva idétlenkedtek és fonták egymás hosszú, nehéz copfját.
Aztán mindkettejüket öt év kényszermunkára vitték Oroszországba.
Magdalena ugyan nem volt szép, de annál vidámabb természetű fehérnép – így emlegették őt a faluban. S mintha még most sem ismerné a búskomorságot. Gyakran és észrevehető ok nélkül gyöngyözik végig arcán a vidámság, csillogó esőcseppekként. Azt mesélik, hogy Magdalena a lágerben is , még amikor az elviselhetetlenné vált, akkor is vidám maradt. Vidám mindkettejük helyett. Anya azonban nem sak egy alattomos betegséget hozott magával. Hanem végtagjaiban remegést is, s egykor annyira szép, mélykék szemében egyfajta űzöttséget, mely az embereket gyakran megrémisztette és hirtelen megnémította.
Egyszer Magdalena kacagva mutatott nekem egy megsárgult csoportképet.
– Ez a te anyád – mondta. – Ez pedig én vagyok.
Ma már senki sem ismerné fel. Magdalena ujjával a kopaszra nyírt gyermekfejekre bök. Arcuk, benne mélyre süppedt szemükkel, korommal vagy sárral bemaszatolva. A fotón egy idegen, orosz ikerpár áll férfiöltözékben, néhány lépéssel egy fabarakk előtt. Mögöttük egy hatalmas mező, bogánccsal, csalánnal benőve. Szorosan összeölelkeznek. Azt sem tudni, gyerekek-e, férfiak vagy asszonyok.
Anyám és Magdalena egy életen át olyanok voltak, mint a testvérek.
Úgy tűnik, mintha anyám elaludt vagy mélyen a testébe süllyedt volna. Hirtelen megvonaglik. Ujja kifelé mutat az ablakon. Hatalmas árnyék siklik át a fénylő tetőkön. Egy sereg fekete madár. Még sokáig látszik a levegőben homályos füstcsíkként, míg szerte nem foszlik.
– Ne gyötörd magad, Anna – mondja egy hang, azé a nőé, aki az anyámra hasonlít, merthogy a húga.
Nénikémet mindig is jobban szerettem a keresztanyámnál. Mert ő nem kap mindig a fejem után és nem szorítja meg úgy, hogy majd szívbajt kapok. És nem is csókol folyton összevissza, mígnem ragacsos lesz tőle az arcom, hogy aztán a föld alá süllyedjek szégyenemben. A nénikém alacsony, lapos mellű asszony, pelyhedző bajusszal a felső ajka fölött. Akár egy félénk szemrehányás. Tacskókutya-szeme mindig enyhén nedvessé válik. Olykor kék is a szeme. A nénikémnek nincsenek olyan fekete karikái a szemei alatt, mint anyának. Nem, neki szép, kék szeme van. Egyszer megkérdeztem a nénikémet, hogy csinálják ilyenre, mert igencsak vicces. Mire anya lekent egyet nekem. A nénikém bármit is mond, bocsánatkérésként hangzik. A nénikém az, akit a faluban jámbor asszonynak szoktak nevezni. Aszott, esetlen, csontjairól hiányzik a hús.
Igen, már egy ölelés is fájdalmat okozna.

Róka a szekrényben

A magas ágy fölött, amióta az eszemet tudom, Mária ücsörög egy fényes felhőn. Ölében tartja az idegen, sápadt, kökényszemű gyermeket. A gyermek anyaszült meztelen. Az éjjeliszekrényen egy dobozka áll anya gyógyszereivel, melyek nemrég még ideig-óráig enyhíteni tudták a fájdalmát. Anyám engedelmesen, ábrándozva tartja ezeket a pirulákat a nyelve alatt. Ezt az izét szopogatni kell, mint egy cukorkát, nem szabad lenyelni. Most már ezek a szopókák sem használnak. Az ágy alatt a kék éjjeli edény. Apa vásárolta egy józsefvárosi kereskedőtől, hogy anyának örömöt szerezzen.
Anya néha igencsak rémülten néz szét a szobában. Talán azt a ronda repedést fedezi fel a falunkon. Vagy hirtelen felismeri a fényben a szőnyeg gyapjúfonalát vagy a nippeket ellepő porréteget. Egy törpe, egy röpködő fecske, vadász a lőfegyverével, két pimasz, pirospozsgás angyal, egy hegedülő cigány.
A mindenféle ok nélkül kinyílt szekrényajtó hetykén, csúfondárosan néz az arcába. A szekrényben ott ül a gyermekszemű róka. Ez a prémgallér egykor a temesdobozi erdőben élő rókáé volt. Múlt ősszel anya Rothas szűcshöz vitte a rókánkat, hogy fejétől farkáig megjavíttassa. Szőrös munkája iránti nagy szeretetéből a szűcs két baba-üvegszemet is tett neki. Most már valahányszor a hátára fordítják, ezt mondja: Mama. Rókánknak immár szomorú gyermek-kinézete van.
A használatlan ágyneműkupac mellett apám vasárnapi öltönye lóg. Egy hajszálcsíkos öltöny. Már enyhén szűk neki. A karjain és a hasán lehet ezt látni. Évekkel ezelőtt készítette idősebb Grasl, a szabó, angol szövetből, kimondottan templomba járásra. Az egész család büszke volt rá. Apám évek óta be sem tette a lábát a templomba. A szép öltönyt immár csak az állatorvos által szervezett vasárnapi kártyapartikra, néha meg a barátokkal játszott tekepartikra és sörözések alkalmával használja. Anya mindezt vedelésnek nevezi.
Amott az anyám hosszú barhentinge is kikandikál. Mindig levendulaillatot áraszt. A nénikém, összeroskadt vállal, lopva, többször is megcirógatta és végigsimította az inget.
A cserépkályha mögött kucorog Pundra. Leselkedve, mintha nem is az asszonyokat, hanem az ereszen ücsörgő madarak csivitelését figyelné. Ki-kinyújtja nyelvét, végignyaldossa a bundáját. Sértődöttnek tűnik.
Szívesen lennék kandúr, akit Pundrának hívnak.

Szenkovics Enikő fordításai