Fortepan: fényképek metaforája

(Rakovszky Zsuzsa: Fortepan. Magvető Kiadó, Budapest, 2015)

Rakovszky Zsuzsa kilencévnyi kihagyás után újra verseskötettel jelentkezik, folytatva a korábbi munkáira is jellemző kifinomultságot. A könyv két részre tagolódik: első ciklusa, a Napéjegyelőség a Fortepan-versek megírása előtt keletkeztek, a második a címadó Fortepan. Az előbbi ciklus hangja leginkább prózai, csupán a szonettek mutatnak mást. Ez egyrészt utal a korábbi prózai köteteire (regények, novelláskötet), másrészt jelzi az áthidalhatóságot: próza és költészet között nincs határ, a szerző ezzel is jelzi: életművét határozottan, eltervezve folytatja. A Fortepan ciklusban a nyolcsoros strófák uralkodók. Rakovszky vallomásos, bölcselkedő versei most sem hagynak cserben.

A Napéjegyelőség kezdő versei (A pszichológusnál; Egy esküvő; Dal) Ferencz Győző legutóbb megjelent novellaversei mellett Petri hosszúverseit is megidézik, a Rakovszkyra jellemző bölcselkedő hangon. A Fortepan fotógyűjtemény metaforikusan már itt, ezekben a versekben is megjelenik. Az elbeszélő lírai én ekphraszisz jellegű tárgy- és környezetleírásai olyan mélységekbe viszik el az olvasót, melynek során az emlékek megelevenednek; a versek külön ciklusba tagolódnak, de már előképet eredményeznek, rávezetnek a Fortepan-versekre: éppen ezért kaphattak helyet a kötetben.

Ezek közül az Elrabolt lány és a Ballada elliptikussága, az Istennel folytatott különös párbeszéd korábbi kötetéhez, a Visszaút az időbenhez nyúlik vissza. Az Elrabolt lány az amstetteni vérfertőzés áldozatának monológja. A balladai versnyelv, amire az elnagyolt képekre („jön évre újabb év, jön napra nap”) archaizáló sorok válaszolnak („úgy élek itt, mint holtak közt a holt”). A megszólított az elrabolt lány anyja, miközben Istenről beszél félelemmel és könyörögve kérdezi: „ Anyám, anyám, miért hagytál magamra?”. E könyörgő hang mögött ott áll Rakovszky is, aki irgalmas versének megidézett alakjához, nem gyötri versében tovább, nem történetének szörnyűségén csodálkozik, hanem az emberi lét milyenségéről kérdezi Istent. Ezzel szemben a Ballada Goethe egyik klasszikusának ritmusában, dallamában (A rém király) íródik meg. A vonulás, a megőrülés kitapintható: „Erika át a parkon / lépked hazafele, / agyában rossz kavargás, / vad terek dzsungele”. Míg a vers zárlata szinte lecsap az olvasóra, figyelmeztet, megzavar: „Ki nem jött meg, a részét / a hűtőbe teszik. / Új filmet töltenek le, / sms érkezik”. Kiváló átmenetet képez ezzel a soron következő, nagyhatású ciklusához, a Fortepanhoz.

A Fortepan Magyarország legnagyobb, leghosszabb időt (1900‒1990) átfogó, online fotógyűjteménye. A fényképek helyszínei változatosak, más-más tájegységből, más-más korból származnak, amelyeken egyszerű emberek láthatóak. Hol napi rutinjukat végző középnemzedék, hol egy fontos pillanatot örökítenek meg, hol csak egy kirándulás, szabadság személyes tere elevenedik meg. Ezeket maga az archívum fogja egybe. És nem utolsó sorban a színük. Nem egészen fekete-fehér fotókópiák ezek, mintha egy egységes szűrőt kaptak volna. Talán ez is rásegített arra, hogy sokakra nagy hatást gyakoroljon. És elkezdődjön egy mítosz, egy legenda kiépülése. Rakovszky elsők között vetette papírra a gyűjteménnyel kapcsolatos költői reflexióját. És azt se úgy, ahogy mások tették. Hiszen a Fortepan csak kiindulópont volt számára, a versek alapját ez a metafora hatja át. A gyűjtemény elrendezése, folytonossága az időszalag, amire a szerző is felépíti a verseit. A különböző évekből származó emlékképek verseiben önállóan, önéletrajzi elemekkel megtűzdelt valódi fényképekké manifesztálódnak. Nem tudjuk róluk eldönteni, hogy a gyűjteményből származnak, vagy a szerző emlékei jelennek meg előttünk. Saját címkéket gyárt, amikkel felruházza verseit, amelyekben elvont szavak is megtalálhatóak: múlt, történelem, reménytelenség, felejtés, remény. Ezek jelzik leginkább az olvasóknak, hogy a versek olvasása után nem biztos, hogy rátalálunk a szóban forgó képekre.

Az Erdő leírásokban gazdag, pontról pontra látni a fényképet, miközben vízió szerűen ott a lélek is: „Kopott villák, egy Lila-lak, talán / egy hajdani sör- és malátagyáros / testté lett álma, északi falán / futórózsával, kis kerek toronnyal, / verandával, hol délben kurta árny / találkozik sötét diófalombbal”. Nyelvezete leginkább az újholdasokéhoz hasonlít, klasszikus lüktetésű. Mégis a prózaisága mögött kicsit hiányolható a líraiság, ami magáévá tenné a teret. „Mert minden víz álombeli vizek / testvére, végtelenség jelképe, halhatatlan / lények kék lakhelye, az elveszett / magzati éden a tudattalanban.” – kezdődik a Víz. Mintha Szymborska azonos című versének kezdősorait olvasnánk. Rakovszky filozofikusabb hangja emellett új tereket nyit meg. A különösen szép leírások mégis egyszerű képek leírásai. Ez a máshogy látás teszi olyan izgalmassá a kötetet. De hogy ez a színes, kifinomult költői hang mennyire indokolt, jó-e az olvasó számára, azt nem tudjuk eldönteni. Ugyanis magabiztosan versel Rakovszky és ez a magabiztosság felveti azt a kérdést, hogy mennyire élhető át? A Fortepan-képek stílusban, beállításban változatosak, leginkább múltidézők. A szerző ellenben többször mitológiai képeket hív elő, majd akár a kés, elvágja azt és leírásba kezd. Jelen esetben a magzati metafora után csempéről csempére leírja az uszodát. A drámai megkomponáltság miatt az olvasó valami kiteljesedésre vár, de a vers nem mozdul ki a medréből.

Mindeközben tovább olvasva a címkétlen Fortepan-verseket, egyre jobban kiérződik egy másik sík is. Ugyanis Rakovszky emlékverseiben egy politikától átitatott Kádár-korszak, a kommunizmus is megjelenik. Nem olyan domináns, mint Petrinél, de tárgyaiban, tereiben ott van. A Cirkusz, éjszaka című versben egy vándorcirkusz sátrát láthatjuk a panelházak között. A rendszerváltás előtti kisemberek szórakozását a cirkuszok adták. Letelepedtek platóskocsijukkal, körbevették a sátrat az élő állatok ketreceivel, és a kihasználatlan réten emberek százai jelentek meg. Erről persze sokan írtak már, de Rakovszky rejtélyes költői nyelvezete annyira kifinomult, hogy egy-két egyszerű sora már-már ironikussá válik: „Különben néma csend.”; „Most csönd van és sötétség”. Majd a vers zárlatának bölcselete a szerzői stílust is reprezentálja: „Mögöttünk a sötétség táguló / méhében tejfehér, halott virágok úsznak, / mit sem tudva rólunk és önmagukról”.

A Tárgyak című vers az emlékőrzők története; a tárgyak nem csupán díszletek, azaz nem a leírást segítik, hanem a jelenetek főszereplői. „Csillagképek a gyerekkor egén” – hangzik el, mintegy következtetés a strófa végén. Majd ahogy Andersen meséiben, itt is a ruhák összeköthetők a szokásokkal. Mint például a matrózruhákról vagy a fenyőfaállítás magyar hagyományairól olvashatjuk a versben. Aztán definiálja is azokat: „minden tárgy az idő gyümölcse, és / sötét magként hordozza belsejében / létének előzményeit”. Egyre közelebb és közelebb kerülünk ahhoz, hogy mi magunk is tudjuk, mit jelent a Fortepan.

„Boldog békeidők” – hangzott a vasfüggönyön túli országokbeli emberek szájából, jelmondatként a kommunista időkben. Ezt adta címéül Rakovszky is annak a versnek, amelyben a régi családi fotóalbumok elevenednek meg. Nagyszüleink, szüleink, testvéreink mosolyognak vissza róluk a bérelt vagy kölcsönkért fényképezőgép túloldaláról: „Ülnek a szürke, léten túli fényben, / árnyak: már nincsenek, csak látszanak”. Nem egyszerűen a beállított képeket jellemzik ezzel, hanem a korabeli fényképezést is. Majd később így folytatja: „S mint fiók mélyében őrzött / öreg ruhák, esett szét a jelenben a múlt / lenyomata, szokások s szabályok bonyolult / akadályrendszere vágy és teljesedés közt”. Amellett, hogy a Fortepan-gyűjteményt metaforává avanzsálja, emellett elemezi, kiértékeli azt. Így valahol olyan érzésünk van, mintha Susan Sontag fényképezésről írt könyvét forgatnánk, temérdek szemléletes példával, Barthes-féle tárgy- és fényképelemzésekkel.

A ciklus második fele koherensebb, mindez a verscímekben is megmutatkozik. Mint korábban írtam, a Fortepan-gyűjtemény címkékkel ruházza fel az archívumban fellelhető képeket, a gyors és okos kereséshez. Ez a keresőmechanizmus jelenik meg Rakovszky verscímeiben is, annyi változtatással, hogy elvont fogalmakat is bevon, amelyek nem feltétlen szerepelnek a versekben. Az emlékek homályos volta ezzel a finom jelzéssel valósul meg. De amíg a korábbi versek megfoghatóbbak voltak, addig a címkés versek már kevésbé. Nehezebben megragadhatók. Annyira kicentizett, tűpontossággal megírt szövegek ezek, hogy csak addig élnek igazán, amíg olvassuk őket, de utánuk pusztán a pillanat és az érzés marad meg: „A Bécsidomb felett / fémes felhők, az az alkonyfény az Ikva / ipari szennyvizektől szilvakék / hullámain nyüzsgő arany halikra, / az esti fénytöréstől tarka ég / szilánkos visszfénye”. Olyan, mint a szilvakék szennyvíz vagy az avas remény rendkívül kifejező jelzői nem csupán egyedivé teszik Rakovszky korántsem könnyed, sűrű költészetét, hanem tapinthatóvá is. Tulajdonképpen így jutunk el ahhoz, hogy mi magunk is a fényképeket szorongatjuk édesapánk rég nem használt irattartó táskájából elővéve.

Rakovszky Zsuzsa: Fortepan című kötetén látszik már, hogy szerzője egy korábbi nemzedék képviselője. Nem csupán a megélt tudás olvasható ki a verseiből, hanem az, hogy egy újkori archívumot, a Fortepant úgy tudja beemelni a költészetbe, hogy bele tud simulni korábbi munkáiba, mégis az a versnyelv, ami talán Heaneyre, Hardyra vagy Miłoszra emlékeztet, még van jövője, még mindig friss és rendkívül tömény. Mindamellett ezeket az ekphrasziszokat nem lapozzuk át olyan gyorsan, elfeledve a megörökített pillanatukat, mint a manapság okostelefonokon készült temérdek esemény-, élmény- és családi fotókat. Mert ahogy Susan Sontag írja A fényképezésről című kötetében: „Egy fotó megfellebbezhetetlen bizonyítéka annak, hogy egy bizonyos dolog megtörtént. A kép torzíthat; mégis mindig megmarad a föltevés, hogy létezik vagy létezett valami olyasmi, ami a képen látható.”