Andante

(Barnás Ferenc: Bagatell. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2015)

Hogyan magyarázzuk a képeket egy döglött nyúlnak ‒ adta fel a rejtvényt Joseph Beuys, a második világháború utáni német művészet központi alakja 1965-ben egyik leghíresebb akciója keretében. Majd fogott egy nyulat, és körbevezette a tárlaton, mert véleménye szerint „még a döglött nyúlban is több érzékenység van, mint egy emberben.[…] Tudniillik: az ember ugyan spirituális lény, csakhogy ezt elfelejtette vele az európai civilizáció anyagias, tudományos, racionális gondolkodása.” (Erről bővebben itt)

Ezek után nem tűnik nehéz feladatnak a következő feladvány sem: Hogyan magyarázzuk a zenét a laikus közönségnek? Sétáljunk ki a piacra, és kezdjünk el játszani valamilyen hangszeren: hozzuk össze Mozartot a kecskesajttal, a hattojásos tésztát a barokk lírával, a vöröshagymát pedig Vivaldival, válaszolja Barnás Ferenc régi-új, Bagatell című regényében.

A szerző második regényének stilárisan átdolgozott kiadása 2015-ben jelent meg a Kalligram gondozásában. A könyv a fülszöveg szerint „hamisítatlan kalandregény”, pikareszk, melynek főhőse egy vándorzenész aki „mint valami poros apostol”(29.) járja a németországi és svájci „városokat, és ahol lehet” (29.) „megmutatja a művészetét.”(29.) A koncerttermek helyett árkádok alatt, pszichiátrián, káposztás stand mellett, vagy éppen éttermekben zenél. A vándorlás a főhős számára eleinte misszió, a „komponált bánat” (43.) követeként zenéjével megállásra, megrendülésre szólítja fel az utca emberét. Nem vágyik hírnévre, virtuóz technikára, hiszen így nemcsak a válogatott közönséghez juthat el zenéje, hanem az utcán bárkihez. Ez a muzsika pedig minden városban egy sajátos köteléket, nyelvet teremt az alkotó és befogadó között, mely kapcsolat néha filozófia eszmefuttatásokra, máskor pedig márkára váltható.

Nem egyszer gyűltek köré terhes anyák, mintha csak az utcán megtartott szülési tanácsadásra érkeztek volna. Az ő largóival, az ő andantéival tanították magzataikat a melankóliára. Ilyenkor erején felül teljesített, ugyanis azt képzelte, hogy ezekben a perceken akarva-akaratlanul valami homályos szerepet vállal az embriók fejlődésében. (53.)

Kezdetben mélabús darabokat játszik, de egy orvosi kivizsgálás és elme-gyógyintézetbeli debütálása során rádöbben, hogy kénytelen változtatni művészeti stratégiáján, így egyre több derűs dallam kerül repertoárjába. Anyagi megfontolásból megváltoztatja székhelyét és a piactereken kezdi el árulni művészetét. A messianisztikus küldetés, vagyis ahogy ő mondja, „liturgikus szerep”(105.) itt is megmarad, de a pénz előbb központi majd legfőbb motivációvá válik. Így találjuk vándorzenészünket fehér nadrágban, fekete garbóban előkelő éttermek teraszán, melyet korábban a „nyílt koldulás legmegalázóbb formájának” (144.) tartott.

A helyszín és szereplők sokszínűsége ellenére sokszor érezzük azt, hogy nem történik semmi, pedig 15 év telik el, zenészünk magyarországi tanári állását, a nők pedig hősünket hagyják ott. A mindennapok egyhangú rítusai: ébredés, autó diszkrét elhagyása, éjjeliedény, (dzsúszos üveg) ürítése, étkezés toalett és a munka részletei mellett eltörpülnek a nagyobb horderejű eseményekről szóló egy-két mondatos tudósítások. A regény szerkezei felépítése is támogatja ezt a szinte merengő érzést. Az egyes történetek hasonlóságuk alapján kerülnek egymás mellé, így összemosódik a három idősík az eseménytelenség látszatát keltve.

Ahogy a grófi lakosztályhoz ért, mindent ismét élesen látott maga előtt. Látta, ahogy huszonhárom éves fejjel kilép a férfimosdóból Terese elé, akit megijesztett, ugyanis éppen combjait vizsgálgatta azt gondolva, hogy a délelőtti próbák alatt biztonságban van.” (261.)

Ez a szerkesztési elv főleg a regény kezdő és záró fejezetét alakítja, de a köztes események linearitását is megtöri. Egy-egy esemény magyarázata fontosabb lesz magánál az eseménynél, így szorul háttérbe a cselekmény és kerül előtérbe a gondolkodás, a szöveg ezáltal esszéisztikussá válik.

A koncerttermekbe főként sznobok meg perverzek járnak. Ezt rendjén is találta. Azt azonban már kevésbé, hogy a hivatásos muzsikusokat is beengedik a közönség soraiba. […] Az ember azt gondolná, hogy a zene élvezetéért járnak ilyen helyekre, holott egy frászt. Valójában hibanézőben vannak ott. […] A hivatásos hümmögők kasztját alkotják ők, akik másodperceken belül felmérik, hogy az intonáció nem szájuk szerint való. (69.)

Az elmélkedésből tett, vándormuzsikusunkból pedig jól kereső „örömzenész”(261.), mi több, marketingszakember lesz, aki kitűnő pszichológiai érzékkel nyűgözi le a tulajdonosokat. A hangsúly tehát nem a helyszínek váltakozásán van, hiszen azok monoton körforgásban követik egymást mind a három pódiumon: az utcán, a piacon és az éttermek teraszán. A fuvolista zeneelméletének alakulása, a befogadói attitűd kialakítása és a közönség zenészre gyakorolt hármasában keresendő a regény kulcsa. Az alaptézist Joseph Beuys művészetelmélete a művészetfogalom jelentés-és térbeli kitágítása adja, így találkozhatunk a zöldséges standok között Bach zenéjével. Az előadó motivációja azonban folyamatosan változik a regény során, eleinte Bonaventura atya elmélete a meghatározó, miszerint „minél több fényességet hordunk magunkon, annál inkább részesedünk a legtökéletesebb világosságnak, a Mindenhatónak a szubsztanciájából.” (29.) A művész izzik, a közönség pedig aprót dobál, de amikor zenészünk elköszön a fény atyjának téziseitől és Dosztojevszkij sorai nyomán az energiát az anyagiakban látja több zacskó pénzzel tér vissza lakókocsijába. Ezen az úton továbbhaladva születik meg az előkelő éttermek keresett fuvolistájának hitvallása: „az ízlés, a lélek illetve a brifkó határozta meg azt az egyenlő szárú háromszöget, melynek még mindig ő állt a középpontjában.” (233.)

A narrátor az eseményeket egyes szám harmadik személyben tolmácsolja, így lehetőségünk van kívülről megfigyelni fuvolistánkat. De minden más, amit ebből a világból tapasztalunk az a zenész perspektívájából, átélt beszédként tárul elénk.

Amikor azonban ijedt arcú nők és férfiak léptek egymás után a terembe, akik – gondolta - csakis kezeltek lehettek, fellélegzett. Mégis csak zeneterápiás kezelés lesz itt, a gyenge idegzetűek, átmeneti krízisűek lépre csalása. (57.)

A közönség pedig minden esetben hálás, amikor a művész neki vagy éppen vele játszik. Ezek a visszacsatolások sarkallják a fuvolást technikája tökéletesítésére, így válik a naiv utcazenészből öntudatos szórakoztató.

Aztán a kismamák, mint máskor a gépészmérnökök, vagy a hivatalnokok, elindultak a dolgukra, maguk elé dúdolva a berögzült dallamot, mely pulzáló melegként áradt szét testükben. Ilyenkor úgy érezte, hogy a mesterséget ért összes kritikának el kell némulnia. (53.)

A hallgatóság öröme után azonban érdemes szót ejtenünk az olvasó öröméről is. Esszéisztikus kalandregényünkben nem a fordulatos cselekmény nyűgőz le, de kárpótolnak minket a jól megrajzolt karakterek, mint például a Monarchiáról nosztalgiázó nyugdíjas vagy a civilizációellenes közösséget áhító kamaszlány. Néha belefeledkezünk egy-egy az egyetemes emberi érzéseket hűen bemutató helyzetbe. Hiszen kinek jutna eszébe a Kis kacsát játszani a szomorúan gubbasztó perzsa fiúnak, ha nem Barnás Ferenc főhősének? A regényben ugyanis nincs helye a melankóliának, a borúsabb hangvételű szólamok közé néha akár egy kis illetlen gáz is keveredhet, persze csak a koncerttermekben. Itt még az altesti humor is esztétizálódik.

Bármennyire ízléstelen is szóba hozni, vitathatatlan, hogy legalább fél kiló magát sétáltatta, ami ugye ritkán esik meg. Mármint a magamagunk fajsúlyosabb részével való promenád. (204.)

Ha pedig nem a testi lent, és az ezzel kapcsolatos biológiai folyamatok vannak pellengérre állítva, akkor is iróniával tűzdelt sorokat kapunk.

Hisz nővérének lehetett volna némi fogalma művészi talentumáról. Mert tapasztalata az volt. Habár kissé megfakulhatott benne az a szentendrei HÉV-állomás-kép, amikor kislányként elugrott a cselló elől, amely így nem rajta, hanem a kövezeten tört el. (270.)

A szerenád végén pedig ideje összegezni. Többször azon kaptam magam, hogy elkalandozok, fárasztott a vendéglátóhelyek hasonlósága és a helyszínek egyformásága. Ez azonban nem szegte kedvem, hiszen a regény nyelvi komplexitása, intellektuális humora bármikor képes volt visszavinni a szövegbe. Így, Papageno áriáját dúdolva teszem le a könyvet, de előtte még visszatérek kedvelt passzusaimhoz és lassan ízlelgetve olvasom újra a sorokat. Ezt az ifjúkori zongoraleckéimből megmaradt zenei utasítást ajánlom a kedves olvasónak is a regényhez: andante, lassan lépegetve.