Éjszakai állatok

Az óvóhely sarkában heverő galambtetemet szinte életre keltették a bogarak. Bemásztak a csőrébe, ellepték a szárnyait, sebzett nyakán nyüzsögtek. A plafonról szabálytalan időközönként vízcseppek hullottak közéjük.
Mióta betiltották a szakszervezeteket, a gyűléseket belvárosi pincékben tartották. Róka fojtott hangon szónokolt, a bányászok és a textilgyári munkások küldöttei egymás szavába vágva suttogtak, mint a partizánosat játszó gyerekek. Sakál az órájára nézett. Hamarosan indulnia kellett, ha még a kijárási tilalom beállta előtt haza akart érni. Az utolsó két éjszakát Kuviknál töltötte, Ágotát meg a gyereket nem látta három napja. Duzzogva, az ajtónak hátat fordítva fogja várni az asszony a köhögéssel teli lakásban.
Róka egy minden eddiginél nagyobb demonstrációt akart szervezni, akkorát, hogy a nemzetközi sajtó is felkapja a fejét. Ő volt a rangidős, ezért választották a szövetség elnökének, de hiába suttogott a bátorságról, a tüntetésekre másokat küldött maga helyett. Sakál kiköpte a szájában felgyűlt nyálat. Már jó ideje öngyilkossági kísérlettel ért fel a felvonulásokon való részvétel. Még ha legalább értelme lett volna, de Amerikának és Észak-Európának megvoltak a saját problémái, nemzetközi ügyekbe csak akkor avatkoztak bele, ha a nyersanyagtartalékaik kerültek veszélybe.
Milyen külföldi sajtóról beszélsz, Róka, kérdezte Kuvik éles hangon. Találkozott valaki riporterekkel mostanában? Múlt szerdán érkezett egy amerikai delegáció, jegyezte meg Bagoly. És? Láttad őket? Tudtál velük beszélni? Lefüggönyözött autóban fogják őket hurcolázni a protokollhelyszínek között, és csak a skanzenbe kivezényelt népviseletes színészekkel készíthetnek majd riportot. Bagoly elhallgatott. Kuvik a sajtósok képviselője volt, tudta, mit beszél. Róka nem bízott az újságírókban, nem is tűrte meg őket a vezetőségben, de Kuvikért Sakál személyesen vállalt felelősséget. Szüksége volt rá, a tőle kapott hírek nélkül nem tudta volna megszervezni a fegyveres ellenállást.
Hónapok óta dolgozott a hatalomátvétel előkészítésén, már voltak emberei a hadseregben, a rendőrségen, sőt még a készenlétisek között is. A hírszerzés aludt, vagy nem vették komolyan a szakszervezetek szervezkedését, gyerekeknek nézték őket, kellemetlenkedő szúnyogoknak. Róka meg csak hajtotta a békés demonstrációkat, és közben észre sem vette, hogy lassanként mindenki kihátrál mögüle. Most összehúzott szemöldökkel hallgatta Sünt, mintha a homlokráncolás meg tudta volna védeni a tényektől. A felvonulókat minden alkalommal megtizedelik, mondta Sün, az elmúlt héten is kilencven embert vittek el. Egyre kevesebb a mozgósítható szakszervezeti tag a városban, vidékről pedig nem engednek el senkit. Pár száz fővel nem lehet érdeket érvényesíteni.
Vonulgatás helyett át kell vennünk a hatalmat, szólt közbe Sakál. Határozott volt, mint a vértanúk, régóta várt arra, hogy félreállíthassa Rókát. Elegendő lenne a vezérkart leléptetni, onnantól kezdve a kormánynak nem lenne semmi ereje. Új, szabad választásokat fogunk kiírni. Ez őrültség, elnyomnának minket, mint a csikket, tiltakozott Bagoly. Sün szerint még a felvonuláshoz sincs elég emberünk, vetette közbe Róka. Az én tervemhez elegen vagyunk, folytatta Sakál. A készenlétisek közé beépített embereim összehangolt merényletekkel likvidálják Némethet, Borsost, Danicsot és Valkait. Ezzel egy időben elfoglaljuk a minisztériumokat. Pár százan vagyunk a katonaság és a rendőrség ellen, aggodalmaskodott Sün. Nem fognak lőni ránk, mondta Sakál. Kuvik szerint a fegyveres erők készek átállni a felkelők oldalára. Bagoly erre már meg sem szólalt, csak a körmét rágta. Ez egy agyrém, kiáltott fel valaki a pince mélyében. Ebbe mind bele fogunk dögleni. Gondoljatok azokra, akiket eddig elvittek, mondta Kuvik. A kínzásokra, a sortüzekre. Legyen már elég! Sakál Kuvik lelkesedéstől megszépült arcát nézte. Arra gondolt, jó belügyminiszter lesz belőle az új kormányban.
Róka megköszörülte a torkát. Ha demonstrálni nem is tudunk, maradtak még más békés eszközeink. Kezdeményezzünk újabb tárgyalásokat a kormányzattal! Álmodozol, Róka, mondta Sakál. Fel vagyunk oszlatva, hogy tárgyalnának már velünk. Örülhetünk, ha nem kapcsolnak le ezért a mai gyűlésért. A pincére kellemetlen csend ült, mitha mindannyiuknak egyszerre jutott volna eszébe, hogy akár le is hallgathatják őket. Sün szólalt meg először. Én Sakállal vagyok, mondta. Meredeken hangzik, de találjon ki valaki jobbat. Én is, tette fel a kezét Puma, és hozom a vasgyári fiúkat is. Szavazzunk, uraim, javasolta Kuvik. Róka odalépett Sakálhoz. Nem tetszik nekem ez a nő, mondta. Nem bíznék benne a helyedben. Minden rendben lesz. Rád pedig számítok az új vezetésben, mondta Sakál mosolyogva, és meglapogatta Róka vállát.
Egyenként léptek ki az utcára, hogy elkerüljék a feltűnést. Sakál hátramaradt, a nehéz vasajtó zárjával vacakolt, Kuvik meg a táskájában kotorászott. Mikor már csak ketten maradtak, Sakál magához húzta Kuvikot, a hajába túrt, beszívta a bőre nyers szagát. Menjünk, suttogta a nő, itt megláthat valaki. Ígérd meg, hogy nem lesz semmi bajod, kérte Sakál. Nem akarlak elveszíteni. Kuvik kiszabadította magát, és megigazította a frizuráját. Te csak ne aggódj, mondta. Figyelni fogok rá, hogy előttem halj meg. Kacéran, kicsit katonásan tette a fejére a sapkáját.
A köd befogadta őket, aztán újra összecsukódott mögöttük. Az utcák néptelenek voltak, az ablakok sötétek, mintha már mindenki elpusztult volna a városban. Együtt indultak el, de pár lépés után Kuvik megállt. Váljunk külön, mondta. Ma éjjel nem maradhatsz nálam. Sakál nem kérdezte meg, miért nem, csak nézte a nő keskeny arcát, melyet megvilágított egy járőrkocsi reflektora. Legyél óvatos az ellenőrzőpontokon, mondta. Kuvik megpaskolta a férfi vállát, és könnyű léptekkel elindult a villamosmegálló felé. Sakál sokáig figyelte a halványodó körvonalait. Túl határozottnak tűnt, sebezhetetlennek. A rendőrautó lassított, és néhány méterrel a nő mögött lépésben haladt tovább.
Pár éve Sakál húsz perc alatt lefutotta a távot a metrótól hazáig, de most már nem bírta olyan jól. Az utolsó felüljárónál lassítania kellett, sípolva kapkodott levegő után. Csendesek voltak a házak, kihaltak az utcák. Egy járőrkocsi megelőzte, le is lassított mellette, mintha a benne ülők jól szemügyre akarták volna venni. Az aszfalton csillogó dér tócsákba olvadt a cipőtalpa alatt.
Nem volt nehéz kiszúrni a rendőröket, mert ezen a környéken csak ők jártak autóval. A Környezetvédelmi és levegőgazdálkodási törvény értelmében öt évvel ezelőtt be kellett szolgáltatni az összes benzines és dízeles autót, aztán pár hónappal később a gázüzeműeket is. A jobbakat eladták keletre, a maradékot elhasználták fémhulladéknak, és vasúti síneket meg erőműveket építettek belőlük. Onnantól kezdve, aki nem tudta megvenni a drága napkollektoros és vízzel működő modelleket, az átszokott a tömegközlekedésre. Hogy a levegő jobb lett-e, azt Sakál nem tudta megítélni, de annak örült, hogy eleinte új buszokat állítottak forgalomba. Aztán kihasználtsági mutatókra hivatkozva elkezdték összevonni a vonalakat, és a járatokat is egyre inkább megritkították, úgyhogy nemsokára csak a reggeli és a délutáni munkásbuszok maradtak. Aki azokat lekéste, az gyalogolhatott.
Kuvik a belvárosban lakott, neki már haza kellett érnie. Sakál elképzelte, ahogy keresi a kulcsot a hatalmas táska alján, a szemébe lógó hajtincstől alig látja a zárat, aztán a bakancsa orrával berúgja az ajtót. Arra gondolt, ha ott lenne, lesegítené róla a kabátot, aztán végigcsókolná a nyakát, és a hátát. Mesés nő volt Kuvik, nyers és zabolátlan.
A tízemeletesek közé érve Sakál lassított. Az utóbbi időben többször is az utcán találták este nyolc után, és csak a szerencséjén múlt, hogy eddig nem vitték be. A tömb túloldalán a két járőr valaki mással volt elfoglalva. Sakál igyekezett az épületek árnyékában maradni, a sarkokon is körülkémlelt, csak azután lépett ki a lámpafénybe. Jobb lett volna Kuviknál aludni. El kéne küldenie Ágotát meg a gyereket külföldre a kamionokkal, ahogy elküldte a fiút is. Sokba kerülne, de megérné. Nekik is jobb lenne. Ott, a németeknél van mit enni, és talán még a gyerek is kevesebbet köhögne. Szerencséje volt, az ő háztömbjük előtt nem álltak rendőrök. Miközben a kulcsát kereste a zsebében, megcsúszott a népélelmezési bolt elé kidobott káposztaleveleken.
A lakásban is káposztaszag várta. Ágota egy kopott bögrét lötybölgetett a mosogatóban. Az ajtónyitásra felpillantott, megnézte magának Sakált, aztán hátat fordított neki. Azt hittem, ma se jössz haza, mondta. Milyen nap volt itthon, kérdezte a férfi. Későn jöttél. Gyűlésen voltam. El fognak kapni. Vigyázok magamra. Jobb lenne, ha rám meg a gyerekre vigyáznál. Akkor végre szembefordult vele az asszony. Sakál úgy látta, éveket öregedett az alatt a három nap alatt. Az arca kemény volt és sápadt, a háta meggörnyedt, mint azoknak, akik hajolgatnak egész nap. Mióta a boltját bezárták, futószalag mellett dolgozott. Sakál nem akart vitatkozni vele, inkább a gyerekről kérdezett, nem romlott-e a köhögése. Ágota lassan felengedett, még a káposztalevest is megmelegítette.
A szobában párás volt a levegő a kiszellőzetlen ágyneműktől. A sarokban álló heverőn nyugtalanul forgolódott a gyerek. Sakál levette a bakancsát, tenyerével melengette a lábujjait. Ágota is bejött, kiengedte a haját, lefekvéshez készülődött. Egymásnak háttal vetkőztek, hajladozó árnyékuk megnőtt a törölközővel letakart állólámpa fényében. Sakál az ablakhoz lépett, félrehúzta a függönyt, kinézett az utcán álló őrszemekre. Mintha többen lettek volna, mint más napokon.
El kell mennetek, mondta végül. Itt nem vagytok biztonságban. Miről beszélsz, kérdezte Ágota. Sakál bemászott az ágyba, és maga felé fordította az asszonyt. Forradalom lesz, érted? Még ezen a héten el kell tűnnötök innen. Szerzek nektek fuvart Németországba. Ágota nem válaszolt. Ledőlt a párnára, a plafont nézte, hegyes orra az égnek meredt. Sakál tudta, hogy a fiú jár az eszében. Már nem hív minket soha, suttogta az asszony. Letiltják a külföldi hívásokat, mondta Sakál. Félek, folytatta a nő. Néha azt gondolom, talán már nem is él. Ma azt hallottam a rádióban, hogy a németek mukatáborokba küldik a menekülteket. Sakál érezte, hogy növekedik benne a türelmetlenség. Azt akarják, hogy jobban tarts a németektől, mint a kormánytól, mondta higgadtan. Azt akarják, hogy félj. Biztos vagyok benne, hogy a fiad jól van, csak nem tud minket elérni. Ha elmész, akkor talán viszontláthatod.
Miért akarsz ilyen hirtelen megszabadulni tőlünk, kérdezte Ágota. Van valami nőd, igaz? Sakál nem válaszolt. Nőd van, mondta Ágota valamivel hangosabban. Már egy ideje érzem rajtad a szagát. A gyerek erre felriadt, és kínlódva, ugatva köhögni kezdett. Az asszony odament hozzá, felültette, és szorosan ölelte, amíg tartott a roham. Együtt rázkódott vele ő is. Mikor visszafeküdt az ágyba, a hátát fordította Sakál felé. Olyan sokáig hallgatott, hogy a férfi azt hitte, elaludt. Ha megmondod, hogy hívják, akkor elmegyek, szólalt meg végül. Te ki a fenéről beszélsz, kérdezte Sakál. Dühös volt, mint mindig, amikor tudta, hogy nincs igaza. Olyan hosszú a műszak, hogy már annak is örülök, ha egyáltalán haza tudok jönni, nem hogy még nők után fussak. Valld be, különben nem megyek sehová, mondta az asszony. Sakál feltámaszkodott az ágyban. A nő hátát nézte, a gyűrött virágcsokrokat a kopott hálóingen. Végül Ágota lekapcsolta a lámpát.
Nem szóltak többet, de egyikük sem bírt elaludni. Az asszony sértődése betöltötte a szobát, elszívta a levegőt. Sakál hallgatta a gyerek kapkodó légzését, az egerek motozását a falban, Ágota visszafojtott sóhajait. Aztán mást is hallott: autók álltak meg a ház előtt, kattantak a zárak, nehéz bakancsok közeledtek a folyosón. Valaki elnyomott egy köhintést a liftakna előtt. Itt vannak, eljöttek értem, gondolta, mindjárt ránk törik az ajtót. Izgatott lett, mint aki véletlenül titokra bukkan. Bocsáss meg, suttogta maga elé. Az asszony felült, és a férfi mellkasára tette a kezét. A szuroksötét szobában csak Sakál szeme fénylett.