Az MMA Művészeti és Módszertani Kutatóintézete konferenciát szervezett a tavaly szeptemberben elhunyt Csoóri Sándor emlékére.

„Sok tartozásunk van a múlt felé. Legalább a jelen felé ne legyen.” Ezzel a gondolattal nyitotta meg Fekete György február hatodikán fél tízkor a Pesti Vigadó Makovecz-termében a Csoóri Sándor emlékére megrendezett konferenciát, utalva a történelem morális feldolgozásának negyven-negyvenöt éves megkésettségére Magyarországon. Talán igazat adhatunk az MMA elnökének abbéli megállapításában, hogy a magyar történelemben annak a generációnak volt a legnehezebb sorsa, aki átélte a második világháborút, majd a felszabadulásnak aligha mondható kommunista hatalomátvételt, ötvenhatot, a diktatórikus irodalompolitikát, majd a rendszerváltozás szellemi sikertelenségét. Ebbe a generációba tartozik Csoóri Sándor, aki a történelem minden borulásában kitartott az hazug élet és az elembertelenedés elleni makacs küzdelemben. A megjelentek nagy részének a feje már jócskán őszbe csavarodott, így joggal érezhették magukat személyesen megszólítva az idős akadémisták. Itt mintha maga a huszadik századi történelem gyűlt volna össze, és nem csak szakmai érdeklődésből vagy úri passzióból, hanem személyes felelősségként gondolva az emlékezésre. Hogy milyen nehéz ez, azt a rengeteg személyes, fájdalmas hangvételű, drámai retorikájú, mitizáló hajlamú előadás sejteti.

A két napos konferencia bőséges és változatos anyaga híven mutatta be Csoóri Sándor sokrétű munkásságának jelentőségét. A rengeteg magas színvonalú előadást mind be nem mutathatom, így inkább azokról teszek említést, melyek leginkább felkelthetik az érdeklődést az életmű iránt.

A jobbára költőként ismert Csoóri Sándornak a konferencia első napján egyetlen verse sem került említésre, hiszen ezt a napot történeti és eszmetörténeti kérdések megvitatásának szentelték. Tőkéczki László az évszázados urbánus – népies ellentét alakulását mutatta be a huszadik századi magyarság történetében, és ebben Csoóri Sándort úgy szerepeltette, mint aki az ötvenes években már felismerte, hogy ez az ellentét már régen nem a parasztság és a városlakók közötti szembenállást jelenti, hanem alternatívákat, hogy merre haladjon az ország. Kiemelte, hogy útkeresése közben Csoóri mindvégig a kisebbségek védelmében lépett fel, melyet a kommunizmus uniformizáló gondolkodása folyton akadályozott. Ugyanezen a nyomvonalon haladva Márkus Béla is történeti előadást tartott Csoóri hatalommal való dacolásairól.

Voltak előadók, akik elvontabb fogalmak mentén beszéltek Csoóri munkásságáról. Papp Endre előadása Csoóri Sándor huszonegyedik századi esszéinek gondolati magvait mutatta be, melyek joggal tarthatnak számot a kortársak figyelmére, hiszen Csoóri magával ragadó személyességgel megírt esszéi vannak olyan jelentőségűek, mint költészete, és ma is érvényes és izzó kérdéseket boncolgatnak. Az ezredforduló után datálható esszék meglehetősen negatív képet festenek Magyarország kulturális jelenéről. Csoóri úgy látta, hogy a szabadságnak az a keret nélkülisége, ami a mai kultúrát jellemzi, hasonló szenvedéshez vezet, mint az elnyomás. „Elárultuk az értelmet” – vélte. „Az emberek erkölcsétől függ az ország sorsa, nem a társadalmi berendezkedéstől” – olvashatjuk esszéiben. Az elszemélytelenedés korában Csoóri szerint nagy jellemek sugárzására van szükség, mint amilyen Zrínyi vagy Mátyás király volt. Csoóri sürgetné a „természetes erkölcsi hierarchia” visszaállítását. A problémát abban látta, hogy a többségi szavazás nem az áhított szabadságot hozta el a társadalomnak, hanem a tömegesedést. „Hiába hozza a szabad választás lehetőségét, ha a magasba gondolkodást elsorvasztja.” Az esszéíró úgy vélte, hogy a demokrácia mai formája bomlasztja a nemzetet, ez a piac demokráciája, ahol a mozgósítás eszköze a gyűlölet. Eltűnni látta a „komplex embert”, a mai írót pedig a „semmi hadifoglyának” nevezte. Papp Endre az előadás végeztével leszögezte, hogy Csoóri ellenkezése a kor állapotai ellen nem utálatból fakadt, hiszen „a költő, aki nemet mond a világra, igent mond rá magasabb szinten.”

Elek Tibor irodalomtörténész továbbhaladva Csoóri világképének bemutatásával a költő irodalomszemléletéről tartott előadást. Csoóri számára a költészet szakrális jelenség, mely az egyetemes igényű világegységre irányul. A költészet nem tűr semmiféle mellébeszélést, így az igazság letéteményese is; az irodalom gyakorlása az igazsága gyakorlása is, tehát közügy. Jellemző Csoóri gondolkodására az a meglátás is, hogy a médiától készen kapott valóság valójában éppen hogy elrejti az igazságot, hiszen az igazságot nem lehet megvenni, azt csak megteremteni lehet, és ebben nagy szerepe van a költészetnek, melynek metaforái nem eltávolítanak a realitástól, hanem elgondolhatóvá teszik azt.
A nap folyamán persze még számtalan olyan előadás hangzott el, amiről érdemes volna hosszabban is beszámolni, így például Gróh Gáspáréról, amely Csoóri nemzetfogalmát mutatta be (előadásában a nemzet fogalma helyett a nemzeti tapasztalatot tette előtérbe). Jánosi Zoltán a szerző költészetében megnyilvánuló „bartóki modell”-ről értekezett, melynek központjában a modern és az ősi művészet ötvözésének a gondolata áll, de említhetném Szakolcai Lajos előadását, amely , a Tudósítás a toronyból című szociografikus írást mutatta be.
Azok, akik kitartottak a nap végéig, Windhager Ákos a művet bemutató előadása után meghallgathatták Szokolay Sándor Télvégi tavaszváró című zeneművét egy vetítés keretein belül, lezárva egy a katarzistalan huszadik századi történelmünkben tett utazás első napját.

A konferencia második napját csaknem egészen Csoóri lírájának szentelték. A nap első előadója, Vasy Géza a feladatvállalásként felfogott, hetvenes-nyolcvanas évekbeli költészetét mutatta be, míg Tarján Tamás az ifjúság-képzet mítoszának változásairól beszélt Csoóri életművében, amely szerinte az énhez tartozó egyéni érték megjelenése költészetében. Az előadó furcsállta, hogy a költő, miközben a maga ifjúságát mitizálta, mások ifjúságában rejlő értékekkel szemben mennyire bizalmatlan volt. Ekler Andrea Csoóri költészetében fel-felbukkanó ünnepek és hétköznapok motívumainak bemutatásával bizonyította a költő hagyományhoz fűződő élő és eleven viszonyát. Alföldi Jenő megpróbálta elhelyezni Csoóri költészetét a magyar szellemtörténet folyamatában, és párhuzamokat vont Petőfivel, Adyval, Illyéssel, Nagy Lászlóval, mint ahogy kutatótársai többen is a nap folyamán. Az irodalomtörténész felhívta a figyelmet, hogy az erkölcsi hanyatlások idején Csoóri a népköltészetben találta meg rejtett erőforrásait, de nem úgy, hogy népies zsánereket alkalmazott, hanem úgy, hogy a népi szellemet vegyítette a modern, avantgárd technikákkal.
Falusi Márton előadása némileg eltért kollégáiétól, ugyanis a Csoóri-értelmezések szokásos morális aspektusai helyett egy lecsupaszított poétikai kérdésről, Csoóri metaforahasználatáról értekezett, és Paul Ricoeur metaforaelméletét segítségül hívva próbálta bebizonyítani, hogy a metaforikus beszéd nem feltétlenül csak a díszítés érdekében történhet, hanem komoly bölcseleti vonatkozásai is vannak.

A két izgalmas és tartalmasan fárasztó nap utolsó előadói közt ott szerepelt Sebő Ferenc népzenetudós, aki Csoóri Sándor és a népzene viszonyáról beszélt, illetve zenei bejátszásokkal is kísérte az elhangzottakat.

Mivel Csoóri munkásságának fontos része filmes tevékenysége, forgatókönyvírói munkássága, illetve Kósa Ferenccel való barátsága, erről is hallhattunk két előadásban a nap végén. Végül, a hivatalos kereteken kívül Kósa Ferenc egy hosszúra nyúló személyes és megindító emlékidézésben mesélt Csoórival való együttműködéséről, a hatalommal való dacolásaikról, küzdelmeikről, a reményről, a reményvesztettségeikről, erdélyi bolyongásaikról, egy pártember piros nyakkendőjéről, és arról, hogy az Ítélet című filmet végül hogyan sikerült keresztülverekedniük a cenzúra konok drótkerítésén. Így méltóképpen záródott az értékőrző szándékkal megszervezett Csoóri-emlékkonferencia.