A Gellért-hegy szellőzködő oldalában, ha a Móricz Zsigmond körtértől kicsit feljebb lépcsőzünk a hétköznapok dilemmáinál, ott foglal helyet a történelmi múltú Eötvös Collegium, ahol az intézmény Faragó Szabó István vezette Filozófia Műhelye megszervezte február 17-19. között az Esti kérdések - Filozófia és irodalom című konferenciát. Az eseményen két társadalmi tudatforma, az irodalom és a filozófia kapcsolatának megvitatására gyűltek össze neves filozófusok, irodalmárok, költők, szóval kulturális életünk apraja-nagyja, hogy megosszák egymással gondolataikat.

Az épületbe lépve az ember rögtön láthatja, hogy a nagy szellemi elődök mellszobrai mellett, melyek a hagyomány folytonosságát hivatottak jelezni, helyet kapnak a diákos frivolság plakátjai is, így teremtve meg a diszciplínák határain átívelő tanácskozásnak a méltó helyszínt. A konferencia apropója ugyanis Tőzsér János az Élet és Irodalom 2016. november 11-i számában megjelent szappanbuborék-pukkasztó cikke, Az Eszmélet és a filozófiai analízis, melyben a filozófus azt igyekszik bizonyítani, hogy József Attila versét nem lehet „gondolati” vagy „létösszegző” költeménynek nevezni, hiszen filozófiailag inkonzisztens, vagy banális kijelentései vannak.

A konferencia első napjának délutánján, a Tőzsér János-cikk provokatív kijelentéseinek bemutatása nyomán (mint például hogy a boldogságot disznóhoz hasonlítani, azaz a boldog embert butának bemutatni, egy emo-s ízű tetszelgés csupán, és filozófiailag nem lehet komolyan venni), parázs vita alakult ki Marno János költő, Tverdota György József Attila-kutató, Tőzsér János, a cikk írója és a hozzászólók között.
Marno János „élettársaim”-ként szólította meg a társaságot, jelezve, hogy az irodalmat és a filozófiát legjobban összekötő fogalom az élet, hiszen mind az író, a költő és a filozófus becsvágya, hogy feltárja a lét titkait. Költőként Marno János a nyelv fontosságát emelte ki kérdés kapcsán, és utalt arra, hogy a filozófia által használt fogalmak megdermedt nyelvi alakzatok, melyekből, ha felhevítünk őket, újra metafora lesz, így nem marad le a költészet sem a filozófiától gondolatgazdagság terén, csak másképpen használja a nyelvet. Tverdota György a cikk azon megállapítására, hogy József Attila Eszmélete inkonzisztens, műfajelméleti kifejtéssel válaszolt, a költeményt additív és nem konstitutív technikával megírt ciklusként értelmezte, melynek tagjai valóban ellentmondhatnak egymásnak, de ezzel nem vonják feltétlenül kétségbe az alkotás filozofikusságát. Az irodalomtörténész utalt Nietzschére és Feuerbachra, akik szintén inkonzisztens művekben fejtették ki elméleteiket. Szemes Botond, az est negyedik előadója úgy látta Tőzsér János cikkét, mint egy paródiát, mely azt igyekszik bemutatni, hogy milyen meddő filozófiai tartalmakat keresni egy költői alkotásban, és arra akarta felhívni a figyelmet, hogy az a nyelv, ahogyan a költészetet megközelítjük, nem elégséges. Varga Péter András azzal érvelt, hogy az Eszmélet kijelentései igenis érdekesek bizonyos filozófiai iskolák számára, mint a marxizmus vagy a pszichoanalízis, csak éppen Tőzsér János filozófiájába nem illeszthetők be.

A felemelően heves vitákban sok megválaszolhatatlan kérdés került elő. Volt, aki tagadta, hogy lenne a verseknek olyan propozicionális tartalma, azaz formától független kijelentései, melyet filozófiai analízis alá lehetne vonni, volt, aki kiállt e gondolat mellett, volt, aki tiltakozott az ellen, hogy Tőzsér az egész filozófia nevében beszélt cikkében a kanonikus József Attila-versről, Tverdota György pedig kétségbe vonta Tőzsér tájékozottságát a József Attila recepcióban, ami a több évtizede József Attilával foglalkozó irodalmár szemszögéből jogosnak tűnik. Marno János a nap végén arra mutatott rá, hogy nem értjük meg egymást, mégpedig a nyelv miatt. A filozófia és az irodalomtudomány is technokrata lett, sőt még az irodalom is, a nagyközönség pedig hamburger-irodalmat fogyaszt. A filozófiának nincs ideje arra, hogy komolyan belenézzen az Eszméletbe, mert a létéért küzd. Ki kellene alakítani egy közös nyelvet, és minthogy mindannyian „élettársak” vagyunk, ne feledjük, hogy az érzékiségből indulunk ki mindnyájan.

Kivételes alkalomnak tűnt számomra a konferencia előestéjén folytatott szenvedélyes és szakmailag is magas színvonalú eszmecsere, ahol a vita évezredes történetének legjobb hagyományait elevenítették fel a résztvevők, egymásnak feszítették véleményeiket, mégis megmaradtak egymás iránti tiszteletben.

A konferencia második és harmadik napjának előadásai talán kevésbé voltak hevesek, de nem voltak kevésbé érdekesek. Pavlovits Tamás előadásában arra mutatott rá, hogy a narratív szerkezetnek konstitutív szerepe lehet a filozófiai gondolatok kifejtésében, amint az például Platón vagy Hume dialógusaiban történik. Kállay Géza jelezte, hogy a filozófia is ugyanúgy dolgozik az intuícióval, mint az irodalom, csak a filozófia esetében ez rejtve marad. A kontinentális és az analitikus filozófia nyelvhasználata közötti különbségre mutatott rá. A kontinentális filozófia könnyedén bevon irodalmi szövegeket a diskurzusába, mert hisz abban, hogy a mű formai elemei tartalommá válhatnak, míg az analitikus filozófia formalizálhatónak tartja a nyelvet. A sok magas színvonalú előadás közül az egyik leginspirálóbb Bodó Bence előadása volt, aki John Milton Az elveszett paradicsomát úgy mutatta be ahol a bűntelen, paradicsomi állapot az egyértelműséggel lenne azonosítható, míg a miltoni szöveg metaforikus ágyútüzei a bűnbeesést, a sátáni hatalmakat jelképeznék.
A második nap délutáni szekciójának első és egyben legkiemelkedőbb előadását Margócsy István tartotta, aki a tőle megszokott nyelvi patinával és kacsingató régies igeidőivel történeti aspektusában mutatta be a filozófia és az irodalom kapcsolatát. Az ókor egységes gondolkodásmódjának meghasadásával már Platón idején rivalizálásba kezdett a két diszciplína, Platón egyenesen kiűzette volna államából a költőket, mint akik veszélyeztetik a tiszta ideákhoz való eljutást. Goethe is azt gondolta, hogy a versek nem eszmei tisztaságú, ideális létezők, mert játék van bennük, még ha komoly játék is. A vers olyan, mint a csók – vélte Margócsy – de abból nem születik gyerek. Felelevenítette a romantika zseniesztétikáját, mely szerint a vers puszta érzelem, szenzáció, semmi más. Végül arra a megállapításra jutott, hogy a költészet filozofikussága nem direkt kijelentéseiben ragadható meg, hanem abban a keretben, abban a metanarratívában, ami körülveszi.
Nem szeretném említetlenül hagyni Zsurzsán Anita előadását, aki azt mutatta be, hogy Robert Musil hogyan értelmezte az írást világmegismerésnek, és ezzel együtt filozófiai gesztusnak is.
A második napot Bárány Tibor és Sipos Balázs vitája zárta a magasirodalom és a tömegkultúra viszonyáról. Itt aztán előjött minden, Agatha Christie-től Dosztojevszkijig, a 24 című sorozattól a Való Világig.

A konferencia utolsó napjának előadásai sem okoztak csalódást a hallgatókban. Az előadók olyan kérdéseket boncolgattak, mint hogy az irodalmi mű értelmezhető-e lehetséges világként, hogyan képzelhető el az akaratlan alkotás, mi a szerepe a humornak a filozófiában, de szó volt Levinasról is, Bataille-ról, és az irodalom transzcendenciájáról is Gilles Deleuze kapcsán. Mind közül Kékesi Balázs előadását emelném ki, aki a kognitív tudományok eszköztárának segítségével foglalkozik a narratív elmével, és azt vizsgálja, hogy a testi érzékelések mennyire nem választhatók el még a fogalmi gondolkodástól sem.
Végül a három napos szellemi kalandozás egy kellemes beszélgetéssel zárult Bendl Vera, Nemes Z. Márió és Csete Soma részvételével.
Ha sok ilyen őszinte és nemes nekifeszülést fogunk tapasztalni a kulturális életünkben, azt hiszem, nem kell aggódnunk a jövő miatt.