Nyomtatás

 

Incze Mózes Múltváltó című kiállítása

2017. 03. 09. – 2017. 04. 02.

Koller Galéria

Budai Vár, Táncsics M. u. 5.

 

 

parhzuzamos alom

 

 

Deák Csillag

Átmenet

 

 

multvalto husztizenhetA Koller Galéria patinás termeibe lépve mintha egy szentélyben vagy múzeumban lennénk, úgy sorakoznak a képek a falakon, a lépcsőfeljárón. Négy év munkáit látjuk, és hangsúlyos többségben vannak az idén született alkotások. Nem látok új irányt, inkább kiteljesedést. A motívumok, színek ismerősek, a képi kompozíciók struktúrájában továbbra is fontos szerepe van a meglepő mozdulatnak, gesztusnak, részletnek, emberi jelenlétnek, a digitális világ eszközeinek. Világunk információkra épül, információkat hoz létre, dolgoz fel, naponta, folyamatosan. Olyan, mint egy zuhatag, megállás nélkül jön, változik, mutatja magát. Eligazodni ebben az információs világban egyre nehezebb. Kivéve, ha fiatal vagy és születésedtől jelen vagy ebben a világban.

Naponta tesztelnek bennünket, mit tudunk, mit felejtettünk. Az angyalok sem értik, talán még a Tesztangyal, 2017 sem, hogy mi van, vagy lesz. Testén nem EKG-elektróda elvezetőt, hanem USB számítógép-csatlakozót látunk. Halad a korral, vagy már ő sem bízik az intuícióban? A képek világosabbak a korábbiaknál, finom színárnyalatokat látunk, foltokat, kihagyásokat. Szemünk az, ami kitölti a képek hiányzó terét. Valóságpróba is ez, a sebesség próbája. Utol akarjuk érni önmagunkat. A testek, a tárgyak elválnak egymástól, különállás van. Párhuzamos világot látunk. Incze Mózes következetesen megkettőzött világot állít elő a vásznakon. Az egyik szereplője alszik, a másik öltözik, munkálkodik. Ezek nem ellentétes cselekvések, csak időbeli síkok eltolódása. Különböző szinteken élünk időben és térben. A mesterséges intelligencia világa okozza, hogy elgépiesedünk, a gépekre bízzunk önmagunkat. Megbízunk a gépekben. Hogy önmagunkban is, az kérdéses. Incze Mózes legújabb képei analízisek, átmenetek egyik világból a másik világba. Hogy melyik világban vagyunk otthon, a művész nem árulja el, kételyeit vázolja, juttatja kifejezésre.

 

tesztangyal husztizenhet

 

A Tömörített táj, 2017 figyelmeztet, nem a pohár telt be, hanem felgyűlt a gőz, nem csak az edényben, túlcsordul, felemeli a fedőt, akár repülő csészealj is lehetne, benne még látni a természet képét, egy icipici reményt, a merítőkanál talán telepatikus úton használhatatlanná görbítve, szakadék szélén egyensúlyoz. Elszemélytelenedünk, egyéniségünk szűnik meg, vagy inkább veszít erejéből. Karaktereket látunk, de nem egyéniségeket. Színei tompák, visszafogottak, rozsdás-színek. Patinásak, rezesek, rézveretűek.

 

tomoritett taj husztizenhet

 

A képek belső terében feszültség uralkodik, még a Fenti tájban (triptichon), 2015 is. Valamilyen formában a befejezetlenséget, a hiányos részleteket, az egész töredezettségét figyelhetjük meg. Küzdelem az egészért, az értelmes világért, miközben Incze Mózes kételyeit sorolja, viszi vászonra, mert nincs megoldó képlet, a világ nem szorítható akármilyen bonyolult matematikai képletbe. Az információ feletti rendelkezés, uralkodás, birtoklás olyan jelenség, amely a jövőben egyre fontosabb lesz, a kiszámíthatóság csökken, nő a bizonytalanság. Jósolni lehet csak, hogy mi fog történni és mi nem. Bővített dimenzióban élünk, világunk egyre nagyobb lesz a médium, az utazások, az olvasmányok, filmek által. Örökösen kapcsolódunk valahova, vagy kapcsolódni szeretnénk. Incze Mózes a kapcsolat lehetőségét kérdőjelezi meg, nála a kapcsolat hiánya kap nagy hangsúlyt. Ez valamiféle elveszettség, valamiféle magára hagyottság is.

 

fenti tajban husztizenot triptichon

 

Női alakjai szellemalakok, Oféliája, 2017 nem látható, csak sejtjük jelenlétét, fájdalmát és sérelmét. A szellemalakok ugyanakkor építők is, kapcsolatra vágynak, önmaguk akarnak lenni. Incze Mózes női figurái a szabadság hordozói, képesek a nem várt válaszokra, reagálásokra. A metamorfózisok alanyai, teremtenek és őriznek. Változnak, változásra készek, de legbensőbb természetükben az állandóságot képviselik. A forrást, a kezdetet. Csak látszólag passzívak, valójában a világ rendetlenségét akarják megszüntetni. Elviselik a magára hagyottságukat, de nem viselik el, hogy kapcsolat nélkül létezzenek. Kommunikációra vannak ítélve. Átmeneti állapot ez. Ahogy Incze Mózes is A menet, 2010 című képén még a mennyországba lépkedtek az emberek, vándorok, tisztánlátók. Az Átmenet, 2017 képen az isteni világ motívumai maradtak, a felhők mögé rejtekező istenségekkel. Itt Isten közelít a földi élethez, lejön a mennyből, és azt látjuk, hogy felfele nincs út. Ez azt jelentené, hogy nincs megváltás sem? Kulcsmű az Átmenet, még ha létrejöttét A menet című kép segítette elő. Ez a két alkotás is jelzi, Incze Mózes folytonos párbeszédben van önmagával, átfest, újra fest, ha kell. Változik, mind mélyebbé és szélesebbé válik festészete, univerzumot ölt, talányosat, titkosat.

 

a menet husztiz

   

atmenet husztizenhetAz Itt kezdődik, 2017 kép is erre utal, az életre, a folytathatóságra, a kényszerre, hogy nincs más ésszerű út a világ megértéséhez, mint az, hogy folytonosan kérdezünk, elemzünk és gondolkodunk. Incze Mózes képein a szereplők belső világát látjuk kivetülni, magát a gondolatot. Az információ gondolat, ill. fordítva is igaz. Kódolt és dekódolt világban találjuk magunkat. Kódolunk és dekódolunk, mert nincs kezünkben a megoldás kulcsa, hogyan és miként lehet élni a mai világban. Incze Mózes spiritualitása olyan világba vezeti a nézőt, amely világ a valóságban gyökeredzik, de el is szakadt attól. A képeken a mindenható fel-feltűnik, egy-egy jel formájában. Incze Mózes metafizikája nem oldja fel a bennünk, nézőkben megbújó bizonytalanság okozta feszültséget, de közelebb visz bennünket egy nem látható, talán nem is érzékelhető világhoz. Döntések előtt állnak a figurák, nem tudni, hogyan és miként fognak dönteni. Ezek a figurák nem lépnek a helyünkbe, és mi sem lépünk az ő helyükbe. A képek belső energiája az, ami kisugárzik a vászonról, a bomló rend más, rendezettebb képét szolgálva.

 

 

genezis husztizenhet

 

Ne félj!, 2017 fiú alakja vár valamit, lehet, hogy a megfenyítésre, anyja szellemként van jelen, kezét a föld közelében kulcsolja össze, csendben ül, várakozóan. A magány jelenetét látjuk, a magára maradottságot, az álló alak dacol az idővel, a történtekkel. Még nem fél, talán csak álmában. Az Emléktár, 2017 kristálygömbje és az adattároló (külső merevlemez ház) az emberi élet jövőbeni mindennapjaiba enged bepillantást. Minden bizonytalan, több esélyes és életünk foglya lesz a mesterséges intelligenciának. Bedobozolnak, vezetékkel leszünk használatosak, Megvezetnek? Incze Mózes Helyszín, 2015 című képe szintén egy bizonytalan világot állít elénk, a kép közepét kitöltő kékség magát a reményt sugallja, kézben lehet tartani életünk folyását. Létezhetnek olyan terek, ahol biztonságban vagyunk. A szalag mint kötőelem van jelen a képen.

A Genezis, 2017 az időtlenbe viszi a tekintetünket, az eredethez, a születéshez, a megújhodáshoz. Incze Mózes pasztellszínei teszik színesebbé, elevenebbé ezt a világot. Mer lágy lenni, de elomló, üde és friss is. Belső világának törvényeit követi, a harmónia hiányát. Egyik nem kompenzálja a másikat. Incze Mózes világa az emberi humanizmust rejti, olvasztja magába. Az értelem, a gondolat fontosságát hangsúlyozza, de sosem felejti a tudattalan hatását és erejét. A váratlant történést, a rémálom beteljesülését. Képeivel nem vigasztalni akarja a nézőket, önmagát, hanem a kételyeit nem tagadva, a világot akarja megérteni. Nem megfejteni, ezzel a világgal akar együtt rezdülni, az élet teljességét kutatja képein, miként is lehet önmagunkat meg nem tagadva élni.

 

emlektar husztizenhet

 

Kölüs Lajos

Menetelés

 

 

nefelj husztizenhetÚton és út szélén, leginkább úton. Incze Mózes többségében új, 2017-ben született, befejezett műveit mutatja be a Koller Galéria. Mintha tesztelné magát a festő, mit és hogyan tud. Nincs tematikai megkötés, egyoldalúság sincs. Olaj van és vászon földszinten, az emeleten, Incze Mózes állja a próbát, választott útján halad. Művein nem látni a fáradtság jeleit, a rutint sem. Festői energiája és elszántsága töretlen, meg nem alkuvó. Luganoban is jelen van a Lena & Roselli Galéria révén. Front ez, időfront, csak az időjárás nem igen befolyásolja. Maximalista lenne Incze Mózes? A lehetőségek adódnak, időnként maga teremti meg az ember, a míves munkája révén. Ne félj!, 2017 állítja a kép címe és maga az alkotás is. És ott a felelet, az Érzés, 2016, a torzó női test, a megadó fejtartás, gőzben fürdik, áll, a színes szalag négyszögként van jelen, sajátos űrt, elkerített részt teremt, jelöl. Hogy mire gondol a női figura, nem tudni, de nem negatív érzést látunk az arcán. A kép egésze viszont mégis az elszakítottságot, a megosztást, dimenziók párhuzamosságát, egymás mellettiségét sugallja, a lét több lehetőségét, a szépség torzóját.

A Tesztangyal, 2016 merengő angyalt mutat. Nem fekete lyukat látunk, hanem egy forrást, víznyelőt, mintha az angyal nem lenne része ennek a jelenségnek, a világ folyásának, mintha kívül állna az időn. A kép háttere is sötétebb színben mutatkozik meg. Ebbe a világba nem tör be idegen zaj, tekintet. Feltöltődés ez, valaminek a kezdete, egyben a lezárása is. Origo. Az angyal teszteli önmagát, emlékeit, mi jut az eszébe, mit tud a felszínre hozni, mi tűnik el örökre. Ofélia, 2017 nincs jelen, csak hajzuhatagát látjuk, arca sincs. Halott, sejlik fel bennem, túlvilági már, léte pillangó lét, van is, nincs is. A Múltváltó, 2017 vetetlen ágyat mutat, személyt nem látunk a képen, csak a nyomait. Akár egy otthonét, akár egy szálláshelyét, ahol aludni szokott, vagy időnként alszik, de lehet hordágy is, ravatal. Szellemlét ez, átjárás a múlt és a jelen között, átlépés a jövőbe, az ismeretlenbe. Hol van itt a fészek melege? Az intimitás helye? Bárhol is hajtjuk le fejünket éjszakára, a jelenből a múltba tévedünk, új vagy régi otthonunkra emlékszünk, és viszont, a múltból a jelenbe, a pillanat idejébe. A rozsdabarna szín a megszokásra utal, valami a miénk, tartozunk valahová, de az elmúlásra is. Görcsbe rándul a szív.

 

erzes husztizenhatmegtarto husztizenhat

 

A Megtartó, 2016 kép is a részletekből építkezik, motívumokból, a kéz, mint a megtartás metaforája, a felfedésből és az eltakarásból. Ez a megtartás függést jelöl, talán az erre való ráébredés pillanatát látjuk, oszlik szemünk homálya, valódi súlyunkat most fogjuk fel. A Szempontok, 2017 kép is ezt a kérdéskört veti fel, miként is felel egymásnak két tekintet, a tisztaság utáni vágyban, egy irányba néznek. Érintettek vagyunk, bűnben és igazságban, az idő összemossa a kettőt. A félkörívek, összekötések és hiányok Incze Mózes festői világának központi kérdését dolgozzák fel, az emlékezés töredékességét, a jelenlét hiányosságát. A Kétely, 2017 a kapcsolat jelentőségét veti fel, itt nem egy kávét ivó nőt látunk, hanem egy olyan személyt, aki kapcsolatot teremtene a világgal és önmagával. A kitárulkozás pillanatát látjuk, a védtelenséget, hogy valaki ki van szolgáltatva a rajta kívüli világnak, függ tőle. Az elzárkózásra is utal a kép, a kínra, amely önmagunk feladásakor elfog minket, vajon jól cselekszünk-e vagy sem. A színtónusok sötétek, a lelki világ belső állapotát jellemzik.

 

szempontok husztizenhet

 

A Félreérzés, 2016 kesztyűs női alakja is önmagára utal, önmagára vonatkoztatóan néz maga elé, és nem néz a kép jobb sarkában lévő pólyás csecsemőre. Az anyaság belső örömének meghitt pillanatát látjuk vagy épp ellenkezőleg, a narcisztikus örömet, hogy vagyunk, és csak mi számítunk. A kép átlósan elválasztja a két lény világát, mintha nem lenne átjárás a két világ között. A csecsemő körül a digitális csatlakozók. Gúzsba kötné? Mégis nyugalmat látunk, belső csendet, test a testemből, vér a véremből. Csak az a fehér kesztyűs kéz ne lenne. Orvosi kellék? Csak nem mellműtéten esett át a nő és csonkaságát takarja kesztyűs kézzel? Sorsot látunk a képen, Incze Mózes nem tagadja meg önmagát. Sorsára hagyja a figuráit.

 

ketely husztizenhet

 

A Tömörített táj, 2017 csendélet, a merőkanál és a jénai fedő és a dinnye zöldje a helyes étrendre utalna? Az ördög konyháját látjuk? A Genezis, 2017 című képen a virágok között a jól ismert Incze Mózes jelkép, a dugalj, mint kapcsolat, az irányító kézre figyelnek. Nincs virágszirom, rég elhullottak, semmi dísz, dísztelenség van, kígyózó mozdulatok, valaki bűvöli a virágszárakat, a balkézen kötés látható, szúrnak is ezek a virágszárak? Valami születik, új magvak szállnak a szélben. A Párhuzamos álom, 2017 a mesterséges intelligencia világát juttatják eszembe. Már álmodni is csak úgy tudunk, ha köröttünk zsong egy-egy gép, monitor, hardware, be vagyunk kapcsolva az áramkörbe, miként a Mátrix című filmben. Földi és égi világ találkozik egymással. Metafizikai világ is, tele ismeretlennel, megmagyarázhatatlan jelenségekkel. Erre a felvetésekre rímel az Analyzis, 2017 című kép. Mintha a megtermékenyítés előtt analizálni kellene a női testet, a magzatot kihordót. Háttérben az izmos férfikéz, az öröklét, a teremtés szimbóluma. Incze Mózes finom iróniája jelzi, milyen felfogások léteznek a fogantatásról, magáról az életről. A női test kiszolgáltatottságát látjuk és alávetettségét.

 

itt kezdodik husztizenhet

 

 

 

valosagproba husztizenhetHogy az Itt kezdődik, 2017 című képen mi is kezdődik el, nem tudni. Tesztelik a falat, amely áttörhetetlennek tűnik. Egy fal, lehet, hogy csak egy beteg hasán lévő kötést látunk valójában. Incze Mózes bravúrosan utal a jelen eseményeire. A fal építésére, amely egyben Valóságpróba (tanulmány), 2017 is. Bezártság (mintha egy barlang belsejét látnánk) és a nyitottság (kék ég), a női alak munkára készül, öltözködik, teste formája az időre is utal, ereje teljében van. A képen látunk egy alvó figurát, hogy itt a nő társát fedezhetjük-e fel, vagy épp az álmodó nőt látjuk más idősíkban, nem tudni. A fülhallgató jelzi, mai világról van szó. A szerepek felcserélődtek, és a nők tartják el a férfiakat? 

A Fenti táj (triptichon), 2015 kép zöldje és kékje olyan világ, amelyet nézünk, de el nem érhetjük, vágykép csak, utazási cél, mindvégig cél marad. Emlék is lehet, amit őrzünk magunkban, amíg meg nem halunk. Fent. Ez lenne a Mennyország? A kiállítás egyik kiemelkedő alkotása a Tisztánlátók, 2016. A valóság mására tekint az egyik figura, a másik is néz, önmagába, a kezében tartott fejrészbe. Bepillantani az ismeretlenbe, kíváncsisággal, nincs külvilág, csak olyan világ, ahol a tárggyal marad kettesben a figura. Nincs kapcsolat a két figura között, mégis, a figura levágott fejrésszel is a nyitottságot képviseli, és az azonosságot, az állandóságot, az identitást, önazonosak vagyunk. Nem köldöknézést látunk, Incze Mózes a vakságot mutatja fel, a figyelmet, amely nélkül nem élhetünk. Két magatartást vetít elénk, a befele és a kifele fordulót. Ez a két figura valójában egy, egymás feltételei.

 

tisztanlatok husztizenhat