Víz alatt

nyálkás nyomot hagynak arcodon a halak
pihebőröd mellett ahogy elsimulnak
ki nem mondott szavaimat buborkékokba
fújom, tágra nyitott szemeid mellett
pattognak el észre sem veszed
csak a homályos iszapot nézed
kagylót keresel

sóhajaim hullámokba taréjozzák a víz tetejét
szemem csillogását látod a mélyből
nem a napét, ahogy hiszed
de az én fényem sem elég
hogy a kagylóra rálelj

Nyakban, földön

Egy ponton mindig belefulladsz a folyóba.

Mondta apám.
Nem szerettem a nyakában ülni, elzsibbadt a térdem.
Tériszonyom volt.
Csontos vállakra rakott csontos fenék,
a kopaszodó fejbúb markolása: kényelmetlen póz.
A mélység szédítő, személytelen, idegen.
Azt szerettem, amikor kagylókezét gyöngykezemre zárta.
Mikor léptei zaja mellett egyedül lehettem.

Ahogy apám leszokik arról, hogy a nyakába vegyen,
mondása a folyóról csak távoli igazság lesz.