A nő futás közben

((Vécsei Rita Andrea: Egy reggel futni kezdek. Műút, Miskolc, 2016)

G.-nak

Vécsei Rita Andrea első verseskötetében több értelmezési lehetőség szinte tálcán kínálja magát. A megjelenített női szerepekről éppen úgy lehetne beszélni a könyv kapcsán, mint a test vagy az Én és a Másik kapcsolatáról. „Mindig odajut, milyen a másik, milyen ő, mi történik közöttük, vele és a másikkal, és hogy aztán ezt csak a vers képes elmondani. De nem is baj ez. És az sem, ha futni kezd bármi elől vagy bármi után, bizonyos szavak és bizonyos mondatok végül mindig utolérik […]” – írja Darvasi László az Egy reggel futni kezdek fülszövegében. Darvasi tulajdonképpen jól összefoglalja azt a három dolgot, amelyről mindenképpen érdemes beszélni a kötet kapcsán: viszonyok, futás, nyelv.

A futás köré csoportosítható azonban mindhárom, még ha csak metaforikusan is. Az Én–Másik viszonylatában ugyanis vannak oda- és elfutásokat eredményező helyzetek, néha egészen radikálisak is: „tűnj el úgy, hogy ne lássalak, / végképp tűnj el, ne abnormálisan, / meghagyva magadból mindent, / íz, szag, hang – vigyed”. (kundryként előttetek, 38.) A címadó versben a futás mint megtalálás értelmében jelenik meg, talán egyedüliként a verseskötetben: „Durva gyapjút veszek magamra /mások érintése ellen, / és futni kezdek, hogy megtaláljalak”. (Egy reggel futni kezdek, 27.)

Néha megtörténnek a felfutások is. Vécsei egyszerű, könnyen értelmezhető képekkel dolgozik bizonyos értelemben: a felfutás például egy hegyre valaminek a vágyát is jelöli; az persze már más kérdés lesz, hogy a futás elegendő-e bárminek is az eléréséhez – talán inkább úgy fogalmazhatnánk, hogy valaminek a belátásához segít hozzá, olykor éppen a vágy természetének megismeréséhez: „Felnézek, előttem hóval fedett bástya, / vajon miféle, térképet terítek a csipkére, / budai hegyek között az ujjam, megjön a kávé – / sosem derült ki a karcsú, szép toronyról, / igazán létezett, vagy csak kívántam.” (Eszterházy szelet, 26.)

A lírai én olykor belefut megalázó szituációkba. Ezeknél a nő mindig tárgyként jelenik meg. A tárgyként kezelt test leírásait mindenképpen ki kell emelni, mint a könyv egyik erényét, az eufemizmusoktól mentes száraz és tényszerű versnyelv pontosan azt adja vissza, amilyen az adott szituáció: „Azt mondják, hogy ők csak úgy / megkívánnak. / Nem akarnak mást igazán, jól / megbaszni, és ennyi. […] Tenyeredbe vetted a szívüket, / hallgatsz gyönyörűen, / édesen hallgatod, / mennyire ez volt meg az volt velük.” (Irány, 57.)

A nő azonban tárgyiasíthatja a saját testét is, és néha egy másik nő hatására: „hatnak rám. kölcsönösen hatunk egymásra. / j.-t zavarja a melle. lefelé néz, mondja. / megmutatja. jóképű a plasztikai sebész. / nevetgéltek, amíg a vonalakat rajzolta. / filccel a mellére. / szép lett, mindenki örül a szép, új mellének.” (a barátnőim, 60.) Vécseitől távol áll bármiféle moralizálás, vagy még inkább a nő-kérdés hangsúlyos témává emelése, nem efelől közelítenek ugyanis a szövegek – sokkal inkább arról van szó, hogy adott a helyzet (a futás terepe), és ezen hogyan lehetséges végigmenni, mik azok a jelenségek, amelyekkel egy nő (vagy néha egy férfi) szembesülhet. Ennyiben mégis érzékelhető egyfajta társadalmi érzékenység a versekben, ez mégsem válik didaktikussá.

A kötetből fontos kiemelni, hogy milyen módon írja le az Én és a Másik hozzáférhetőségének lehetőségeit. Az Egy reggel futni kezdek szövegeiben ugyanis rendre visszatér az, hogy a Másik nem kizárólag a nyelv által válik hozzáférhetővé az Én számára. Ahogy futás közben az összes érzékünkkel jelen vagyunk, sőt kifejezetten szükség is van rájuk, úgy ezekben a versekben is rendre előkerül a szagok, a hangok, a tapintás fontossága. A fizikai érzékeléshez köthető leírások az egész versesköteten átívelnek, Vécsei világában olykor még hangsúlyosabbá is válnak, mint a nyelvi megnyilatkozások. A Másik által okozott sebek éppen ezért nem kizárólag metaforikusak, hanem konkrétak is: „nem arra kérlek, amikor itt hagysz, / hogy nyomd el rajtam, / na, érintsd már hozzám, épphogy, / csak érjen a bőrömhöz, és kész, / alkar, csukló, / seb kell, egy kicsi kör pont elég / nyomon követni a gyógyulást.” (olaj a tűzre, 47.) A fizikai érzékelésről ezekben a szövegekben is az derül ki, hogy bár az érzékelés felfokozott egy Másik ember megismerésnél, vagy akár csak egy találkozásnál is, mégis töredékes marad minden – az adott terepen végig lehet futni, figyelve minden érzékünkkel, mégsem lesz soha teljes a kép, töredékes marad az értelmezés is, akárcsak a futók mellett elhaladó táj.

Viszont számos olyan helyzet adódik, amelyekből nem lehet elfutni. És ez leginkább az utolsó ciklusban domborodik ki (Ház), amelyben a családi kapcsolatok és szerepek kerülnek előtérbe. Itt a lírai én nem csinál mást, mint azt, amit kell: egyszerűen csak fut. Ez egyébként a kötet legerősebb ciklusa véleményem szerint. A lírai én különböző családi terekben és időben jelenik meg, a gyermekkortól kezdve az anyaságig, mégis rendkívül egységes a ciklusszerkezet és a lírai hang.
A női szerepekben az idő és a tér összeér. A Bevágások című versben a gyermek műtétje és az anya szülése, két traumatikus élmény kapcsolja össze az idősíkokat: „Érte a húsomba nyúltak. / Utoljára akkor találkoztunk így, ennyire fehér szagokban. / Akkor találkoztunk először.” (73.) És pontosan ezek miatt az idő sem érzékelhető lineárisan: „nincsenek összehangolva az idők, a bácsi már nem él.” (Órások, 79.) Az élő, a holt a továbbélő számára mindig jelen van, éppen úgy, ahogy a gyermekkor nyomai és a jelenben létező tárgyak: „Nyálkás maszat a lapos, éles szappan alatt. / Kanálcsörrenés. Mintha még egy, / kanál vagy villa. / Kakas. Csend. Hűvös csempének / dőlök. Az ajtófélfán jelek, ceruzacsíkok / egymás fölött, hogy mennyit nőtt / egy régi kisgyerek.” (Fürdőszoba délben, vidéken, 88.) Néha pedig egyszerűen csak egy-egy tárgy (pléd, zokni, hálóing) képviseli az állandóságot, még akkor is, ha a tér és az idő változik: „Viszem magammal, lakás, másik lakás, és másik, / nem ritkul, nem foszlik, változatlan.” (Ház, 89.) A korábbi ciklusok szövegeihez hasonlóan itt is előtérbe kerülnek a tapintás, szaglás, ízlelés stb. képei, vagyis a fizikai érzékelésen keresztül tapasztalja meg a lírai én az előbb említett jelenségeket; a Lé, leve, levünk, levem című vers a szüzesség elvesztésének történetét állítja párhuzamba egy szintén csak egyszer érezhető illattal: „Amikor kihűlt egy kicsit, megnyalod ott, / ahol forró volt az előbb […] a nap és te egyszerűen, / így együtt még soha nem érezted, / egyszer lehet megcsinálni, ha ugyanott próbálnád újra, / ugyanazon a helyen, másodszor nem sikerül.” (83.) A történések tehát hiába ismétlődnek, hiába futunk ugyanazon a terepen, mégsem történhet meg többször ugyanaz, csak maga a történés azonos; ezek azonban valamely térben és időben mégis képesek összeállni – az Énben.

Vécsei Rita Andrea kötete erős lírai kezdés, egyéni világkép bontakozik ki a versekből, sajátos lírai hanggal. A könyvet nem csak verset kedvelőknek ajánlanám, a futás alapvető természetével is meg lehet ismerkedni a szövegeken keresztül.