Ismerős, egyetemes, nagyon magyar

(Hidas Judit: Seb. Kalligram Kiadó, Budapest, 2016)

Sétáljunk az ablakhoz, húzzuk el kicsit a függönyt és kukkantsunk át a szomszédba, vagy a szemben lévő házba, lakásba. Biztosan találunk valami érdekeset, ha mást nem akkor elégedetten konstatáljuk, hogy ezeknek az erkélyen bagózó szomszédoknak semmi dolguk sincsen egész nap. Vagy talán ők is bennünket vizslatnak, hiszen így működünk, előszeretettel ítélkezünk és tipizálunk. Ezt az alapvető emberi tulajdonságot mutatja be Hidas Judit második könyvében, a Seb című regényben.

A szerző első prózakötete, a Hotel Havanna után kitágítja látókörét és a női sorsok mellett a magyarországi társadalmi problémákat veszi górcső alá. A Seb a 2008-as gazdasági válság idején játszódó krízisregény, mely a felső középosztály. a kisvállalkozások és a létminimum alatt élők mindennapjairól szól. A regényben három szál fonódik össze, a jómódú Alex és Emma és a napi megélhetésért küzdő Betti, a család bébiszittere és Gyalu, illetve Ildi és az alkalmi munkás Flóri története. Míg Emma és Alex karaktere, az önmegvalósítás nehézségét mutatja be, addig a többi szereplőnél az alapvető szükségetek étel és biztonságot adó otthon megtartása is komoly nehézségekbe ütközik. Alex étteremtulajdonos, jólszituált vállalkozó, aki nyugalmat és családi békét remél, így találkozik Emmával, aki pedig elszántan keresi az igazit.

A belvárosi bárban taposták egymást az emberek, ő is bepréselődött a barátnőivel a tömegbe minden hétvégén. Egymással viháncoltak, miközben kitartóan figyelték a terepet, és rögtön szétváltak, ha összeakadtak valakivel. Másnap ismét összegyűltek, ki-ki elmesélte, mi történt vele. (14.)

Az ismerkedés, összeköltözés után a gyermekvárás és az anyaszületés időszaka következik, amikor az újdonsült anyuka együtt sír a csecsemővel. A monotonitásnál és egyedüllétnél már csak egy rosszabb lehet: az anyós a szabályos kockákra vágott meggyes süteményével és remek tanácsaival. De van olyan nő, aki számára az anyaság nem önként vállalt szerep, hanem elvárás, hiszen Flóri szerint a „nőknek akarniuk kell a gyereket.” (84.) „Ildi végül belement, egye fene, ha ennyire akarja, gondolta, de jeges rémület futott át rajta, amikor másodszor is elmaradt a vérzése.” (85.) Viszont a férfi sem maradhat ki a döntésből, ha pedig csak úgy megtörténnek a dolgok, akkor az öröm helyett csak teher lesz a gyermek, így volt ez Gyalu esetében is. „Kitti lassan tizennégy, és nem fogok egész életemben egy rosszul sikerült éjszaka miatt bűnhődni.”(228.)

Tehát az apaság nem csak móka és kacagás. Ha anya nincs otthon, akkor mindig elszabadul a pokol, szörnyű dolgok történnek, egyes családokban ragasztó és vattabáránykák kerülnek a gyapjúszőnyegre, máshol csecsemő a füstös kocsmába. De lehet még ennél is rosszabb, amikor a szülők részegen dőlnek be a gyerek mellé az ágyba, ez pedig éppen úgy előfordulhat Flóriéknál és Emmánál is.

Ezt a helyzetet árnyalja a regresszió a magyar rögvalóságban: ügyeskedés az építőiparban és a vendéglátásban. Gyalu nyolc hónapja nem kap fizetést sógorától, az önrész nélkül vásárolt Corsát viszi a bank, Ildikót pedig kirúgják, amikor a nyugdíjkártyáról érdeklődik. Alex sem kivétel ez alól, ő viszont a másik oldalon áll.

Az éttermet sem tudná úgy működtetni, hogy ne számolna utána mindennek, a pénz egyszer csak elfogy, hiába hazudna magának, vagy normális esetben, azt kellene elküldeni, aki nem jól dolgozik […] két napja vette fel, az előzőt elküldte, hogy ne kelljen a bérét kifizetni. (193.

Ebben a kilátástalanságban mindenki máshol keresi a megoldást, Flóri munkaadói házát akarja kirámolni, Gyalu pedig gyermekrablást tervez.

A szereplők méregetik, minősítik egymást, a másikban látják meg igazán önmagukat: „Betti lopva nézett Emmára […] látta a frissen festett, élénkpiros körmét, amely olyan sima volt, mintha vizet cseppentettek volna az ujjára. Szeretett volna egyszer ő is ilyen szép manikűrt, de hiába kérte, a sarki kozmetikában nem tudtak ilyet csinálni.” (235.) Az olvasó is gyorsan ítélkezik, Emmát unatkozó, problémagyártó úriasszonyként könyveljük el, egészen addig, amíg meg nem látjuk egy más perspektívából. Így lesz az irigylésre méltó újgazdagból depressziós, elhanyagolt feleség: „Észrevette, hogy a nő mindig sápadt, sokszor, mint az alvajáró, kisírt szemmel botorkál a lakásban, valami nincs rendben vele.” (227.) Van azonban egy olyan réteg, aki nem akarja látni a másik nyomorát, az egész család tud arról, hogy Pisti, Gyalu veje nyolc havi bérrel tartozik a férfinak, mégis úgy ad neki egy kis előleget, mintha hitelezne. A hiba természetesen Gyaluban van, hiszen nincsen spórolt pénze és „tiszta apa” (25.) állapítja meg anya és lánya.

A regény erőssége ez a plasztikus ábrázolás; megértjük a szereplők motivációját és egy kicsit meg is sajnáljuk őket. Bár az első benyomás megmarad, mindez kiegészül egy másik nézőponttal, vagy magyarázattal. Ezt leginkább Flóri alakján keresztül tudjuk bemutatni. Először Alex nézőpontjából látjuk a férfit: „Te, és ez a fekete, ezzel nem lesz gond, nem mintha rasszista lennék.” (39.) Majd a feleség korholását hallgatjuk: „Nem zavar, hogy pusztul melletted a gyerek.” (83.) Látjuk a hódítót, aki az „Amore Miót” (126.) bömböltetve furikázza barátnőjét és az alkalmi munkást, aki a kertben végzi a dolgát, mert nem akar bent koszt csinálni. Az együgyű, kiszolgáltatott ember pedig pillantatok alatt ellenség lesz, amikor Alexék kislánya, Berta molesztálással vádolja. Működnek az előítéletek, és a közös ellenség újra közelebb hozza a házastársakat. Rengeteg érzés kavarog az olvasóban, szörnyülködünk, bíráskodunk, de a főszereplők közül senkit nem tudunk elítélni. Nem így van ez a szülőkkel, akiknek talán egyetlen jó tulajdonsága az, hogy Budapesten, tisztes távolságban élnek, és ritkán verekednek át a városon, hogy láthassák gyermeküket. Erőszakosak, önzők és álszentek. Emma szülei első vidéki vendégeskedésük alkalmával átrendezik a sziklakertet, a terítést és megállás nélkül kritizálják lányukat. Gyalu anyja pedig tudomást sem vesz arról, hogy fiát ő kergette bele a kábítószerüzletbe, hiszen az iskolás kamasz csak így tudta finanszírozni Kati néni szőkített, bodorított haját, új kanapéját, fürdőszobáját.

A regény szerkezete átgondolt, jól felépített, a lineáris történetvezetést flashbackek szakítják meg, melyek többletjelentést, magyarázatot adhatnak az adott szituációra. Egy érzés vagy egy jól eltalált szókapcsolat is elegendő-„erőszakos egy dög” (29.), és felvillan a kép az ifjú Siposról (Emma apjáról) ahogy keményen leckézteti az akkor még pelenkás öcsit, aki futkározás közben összetört egy kínai vázát. Az egyes fejezetek eltérő színvonalúak, jellemzően Emma és Alex történetei nyelvi megvalósításukban és érzelmi hatásukban gyengébbek. A nő hosszúra nyúló önmarcangolását, közhelyekkel teli sopánkodását nehezen viseljük: „minek felkelni, enni, inni, aludni, az egész csupán átvágás, az életet csak túlélni lehet.” (16.) Az első két fejezet el is rémisztheti az olvasót a túlságosan pátoszos, klisékkel teli események miatt. Nagy családi veszekedés, ordítás, apa lelkiismert-furdalása, ajándék kutya a gyereknek, majd néhány év múlva felnőtt férfiként, kutyával telekvásárlás közben visszagondolni erre a perpatvarra. A regényben nem történik társadalmi mélyfúrás, a felszínen maradunk, a helyzetek ismerősek, néha az volt az érzésem, hogy egy jó magyar szappanoperában vagyunk. Tipikusnak mondható férfi‒női konfliktusok, gyerekszületés, elhidegülés, csalás, rettenetes főnökök, hazugságok.

Ezt a leegyszerűsített világot erősítette a regény nyelvezete. A hosszabb leíró részekben metaforákat találunk, melyek stílusukban elütnek környezetüktől. „»Szűkölve ugranak szét, ha közelít feléjük a terepjáró«, állapította meg olyan fölényesen, mint egy várúr, aki ostorral csap szét az őrjöngő alattvalók között.” (7.) Néha egy-egy szó okoz stílustörést: „Utána elhajtott egy közeli bevásárlóközpontba, hogy megvegye az élelmiszereket a következő hétre.” (100.) A párbeszédek pedig néha életidegenek: „Gondolod, nekem mindegy, öt millám van nála.” (94.) A veszekedések, konfliktusok azonban vérmesek és nyelvileg is jól működnek. „Megmondtam, hogy nem fogok többet hóban-fagyban gürizni.”; „Április van ember.” (85.) A párbeszédeket a szokványostól eltérően idézőjelesen jelennek meg, ezzel lendületet, lüktetést adnak a szövegtestnek. És így szinte fel sem tűnik, hogy a mondatvégi írásjelek közül kizárólag a pontot használja a szerző.

Az időnként sablonos fordulatoktól, és nyelvi allűröktől eltekintve átérezhetjük azokat az emberi sorsokat, melyről a történet beszél. Együtt lépünk a játékkockára Emmával és együtt is ordítunk fel, ismerjük Flórit és mindenki olyan óvónőt akart magának, amilyen Betti lett volna. Ismerős, egyetemes, mégis nagyon magyar.

A regény végére érve azt reméljük, hogy a rend helyreáll, Emma és Alex jól bevacsoráznak, nagyokat hallgatnak, jobban szeretnek, eközben Betti vigyáz a házra és Bertára. Flóri a fészerben lopakodva felborítja a szín szerint különválogatott tulipánhagymákat, halálra rémítve ezzel a szintén sötétben ólálkodó Gyalut. A tragédiát sikerül ugyan elhárítani, a virághagymák visszakerülnek valamelyik ládába, de megoldás nem születik, az alapprobléma megmarad. Szép közhellyel élve, csak a szegénység örök.