Használati útmutató a gondolkodó felhasználónak

(Bán Zsófia: Turul és dínó. Magvető Könyvkiadó, Budpest, 2016)

Bizonyos könyveknek az a sorsuk, hogy azért jelenjenek meg, hogy a szó szoros értelmében mások szolgálatába álljanak. Valószínűleg ez inspirálta Bán Zsófia 2009-től 2016-ig megjelent írásainak könyv formájában való kiadatását is. Mondhatnánk úgy is, hogy a Turul és dínó című esszékötet hiánypótló, amit használati útmutatóként is definiálhatnánk. Használati útmutató olvasáshoz (az értelmezői olvasáshoz), beszédhez (a múlt, a történelem feldolgozásához, véleménynyilvánításhoz), látáshoz (kiemelni, felnagyítani dolgokat, kényszeríteni valami szignifikáns meglátásához) és nézéshez (amikor a kulturális-politikai szűrőn keresztül történő látás tekintetté válik és identitás meghatározó szerepe is kiemelkedő).

Ezek azok a gócpontok, amelyek köré az egyes szövegek fejezetenként csoportosultak. A kötet a legösszetettebb problémával indít: hogyan lehetséges a nemzeti történelem traumáit feldolgozni – egyáltalában véve szavakba önteni, vagy valamilyen formában megjeleníteni. Merthogy Bán Zsófia szerint ez a legnagyobb probléma, hogy magáról a konkrét eseményről nem beszélünk, nem dolgozzuk fel, hanem pótcselekedetekkel próbáljuk meg kitölteni a hiányukat. Ünnepségeket szervezünk, a populáris kultúra tárgyává tesszük a témát, és imitáljuk a megemlékezést. Így viszont pusztán ideiglenesen összekovácsolódott csoportok bólogatnak együtt nagyokat a nemzeti összetartozás jegyében, hiszen te is magyar vagy, én is magyar vagyok, neked is Trianon a Trianon, akkor vigyük együtt a koszorút és ordítsuk vállvetve, hogy vesszen Trianon! Ezzel a hozzáállással azonban nem lehet a történelmi emlékezetet működtetni. S Bán Zsófia ezen a ponton veszi a fáradságot és kezd bele az elemzésbe. Variálja a nézőpontokat: kulturális, történelmi, társadalmi vagy éppen aktuálpolitikai szűrőt használ attól függően, hogy szépirodalmi művet, filmet, színházi előadást, architekturális emléket vagy tüntetést tanulmányoz-e. A végeredmény minden esetben szembeötlően evidens: valami h i á n y z i k, aminek nekünk, gondolkodó egyéneknek fel kellene tűnnie! Viszont, hogy nekünk, olvasóknak ne legyen hiányérzetünk, és hogy megszüntesse a nem-tudást (82.), Bán több oldalról is elkezdi építeni a megismerést összekötő hidakat (79.). Személyes életnarratívát ötvöz különböző nemzetek történelmi-társadalmi narratíváival, s ezen idővonulatokból világít rá egy-egy kiemelkedően fontos pontra különböző műfaji reflektorokkal. Ámde: miért kell nekünk azon személyes és családi momentumokról olvasnunk, hogy a gyereknek mennyi plüssállata van? Hát kérem azért, mert az itt és a most nagyon sokszor összemosódik az ott és az akkor történéseivel. Bán Zsófia a saját, személyes tapasztalatait, világnézetét, élményeit és érzéseit közvetíti az aktuálpolitikai helyzeten keresztül, például a migránskérdésre reagálva stílusosan a Költözés és búcsúra keresztelt előszóban. A bevezető Berlinben íródik, s ugyanez a fővonulat köszön vissza a demo-kritikákban is, amelyek már Budapesten készülnek az aktív és kritikus (nyomozói? kereső?, 102.) megfigyelői jelenlétnek köszönhetően. Ebből jön létre a keretezés paraaktusa (111.), amikor a magán-valóság összeér a társadalmi valósággal (113.), mint például a családi fényképek esetében Lengyel Péter két művének (Búcsú két szólamban; Cseréptörés) interpretálása közben.

Kiemelt probléma, hogy egyre kevesebbet beszélünk olyan dolgokról, amelyekről igazán kellene. Ebben a könyvben nemcsak azon szerzők kényszerítenek a látásra és nézésre (141.), mint kiemelkedően fontos kulturális tettre, akiket Bán Zsófia megidéz, hanem a kötetszerző maga is poentírozza, hogy melyek az egyéni magyar, s a kollektív emlékezetből aktualizálatlanul maradt történelmi és kulturális pillanatok. Hiszen a feldolgozott múlt abban is segít, hogy eme tapasztalatok immáron átörökíthetőek legyenek. Amíg ez nem történik meg, addig a történelem ciklikusan újraismétli önmagát az elkövetett hibákkal és bűnökkel egyaránt. Ha valamilyen okból kifolyólag gátolt a visszatérés, a visszaemlékezés, akkor folyamatos káoszban és bizonytalanságban fogunk működni, hiányozni fog a rend. (7.) A statikus megőrzés helyett az emlékezetet permanensen generálni kell – tanácsolja a használati útmutató –, hogy a sokféle emlékezetnek és feldolgozásmódnak helyet tudjon adni. (213.) Az esszékben ennélfogva a mindannyiunk személyes életében kísértetiesen meglapuló hiányok tematizálódnak, amelyeket fel kellene hozni a felszínre. (137.) Ennek kontextusában hasonlítja össze például Nádas Péter és Forgács Péter munkáját a szövegben megbúvó és vizuálisan jelentkező hiány kapcsán. Itt már azonban produktívan idéződik meg az ismétlődés: Freud „kísérteties” jelenlétével és Hoffmann „ráláttatásával” az ismeretlen ismerősre próbálja meg kitölteni a hiányt. A kulturális, illetve közösségi traumáról szóló kibeszélés a szépirodalomnak is egyik szignifikáns szegmense.

A kötetet átjáró feldolgozatlan trauma kulturális neurózisként (162.) jelentkezik a film műfajában is Forgács Péter újrahangszerelt A dunai exodus című munkájában. Itt Bán a vizuális és aurális kifejeződés mellett a nyelv problematikájára is felhívja a figyelmet: hogyan lehetne elmondani az elmondhatatlant. A könyvben olyan kérdéseket feszeget, vajon miért okoz nehézséget másod- és harmadgenerációs leszármazottaknak beszélni olyan történelmi eseményekről, melyeket nem éltek át? Nem tudjuk, vagy nem akarjuk ezeket a történéseket meg- és kibeszélni? Képeket vagy szavakat használjunk-e e művelethez? Hogy tegyük láthatóvá a hiányt okozó dolgokat? A test visszavétele című fejezetben Bán Zsófia újfent egyfajta belső, szubjektív nézőponthoz tér vissza a Saul fia elemzésekor, hiszen számos trauma az egyén perspektívájából sincs feldolgozva, nemhogy a külső, történelmi tapasztalat alapján identifikálva és fixálva a kollektív emlékezetbe. A trauma feldolgozhatóságának szempontjából releváns az elhallgatás, az identitáskeresés motívuma, mintegy a hiányt pótolandó. Ezen jelenségek fragmentalizáltsága permanensen lassítja, sőt gátolja a történelmi emlékezet működését. Az utóemlékezet (postmemory; Marianne Hirsch fogalma) alapján az emlékezést minden esetben ki kellene vetíteni, bele kellene helyezkedni és természetesen újra kellene alkotni.

Viszont ma, amikor a média használata csúcsra járatott, elfelejtettünk kommunikálni („Nota bene: a retorika és a vitakultúra oktatását már alapfokon kötelezővé tenném a felsőoktatásig bezárólag, minden szakon.” [222.]), nem jól használjuk a szavakat, ahogy arra a könyv utolsó fejezete is rámutat a demo-kritikákban. Bán Zsófia különböző budapesti tüntetésekre, demonstrációkra járt azzal a céllal, hogy megfigyelje, hogyan használja a kétezres évek eleji polgár, egy közszereplő, egy politikus, egy művészember a szavakat, hogyan szól le a pódiumról az összegyűltekhez. A demonstrációk vizuális oldala is hiányos, hiszen Bán szerint a logók, a zászlók, a prezentált jelszavak sem igazán kifejezőek. És akkor ott van még a manipulatív hatalom által irányított cenzúra esete, amellyel a kritikus értelmiséginek meg kell küzdenie. A korlátozott, valamint kezdetleges kommunikációhasználatot Bán olyan kulturális-társadalmi jelenségekre vezeti vissza, amelyekből generációk táplálkoznak és épülnek ingatag táptalajukra, s hiányosan, szó nélkül hagyva, interpretálás nélkül rögzülnek az emlékezetben. Bán Zsófia ezt a holtpontot próbálja meg elmozdítani: e könyv tehát „hiánypótló”, egy kézzelfogható médium, amely megpróbálja kitölteni a réseket. A kimaradt dolgok helye az arra fogékonyak számára sokszor nyomokban érzékelhető, a hiány néha kirívó, elviselhetetlen módon előtüremkedő, más alkalommal viszont csak akkor kapjuk fel a fejünket, ha valaki direkt módon mutat rá arra, hogy itt ugyan valami igencsak kimaradt. Ezért pozitív, hogy az esszékötetbe a szöveget kísérendő fekete-fehér fényképek is kerültek, hiszen több aspektusból egészítik ki a textust: illusztratív, informatív, dokumentum jelleggel, s így hozva létre olyan privát Bán-albumot, amely arra hivatott a használati-kezelési útmutató szerint, hogy beépüljön a közösség albumába. A képek általános tulajdonsága, hogy nagyon erős emlékgeneráló hatásuk van: a múltat visszatérő kísértetként jelenítik meg. Tehát a kötetnek, mint tárgyi formában megjelenő szellemi örökségnek a befogadása a képek felől szintén a hiányt próbálja meg ellensúlyozni. Ahogy Bán által idézett George Lakoff kognitív nyelvész is állítja: metaforákban, képekben, narratívákban, érzelmekben gondolkodunk. (259.) A fotók az ismerősség mentén hívják elő az együttérzést, az azonosulást, az interszubjektív, nemzedékek közötti kapcsolódás módozatait, melyeknek azt kellene előidézniük, hogy nyitottakká váljunk mások és a múlt történeteire, ugyanis ezáltal válhatunk identitásunkban önazonosakká.

A kötet elolvasása engem is arra sugall, hogy propagandisztikus legyek és mindenkit felszólítsak arra, hogy legyen olyan szíves és olvassa el a használati útmutatókat! Ha ez szükséges ahhoz, hogy a jelen tömegkultúrát fogyasztó emberéből tudatos kultúraértelmezőt és -felhasználót neveljünk, akkor hajrá, fogjuk meg egymás kezét, lépjünk együtt a kulturális térbe, és skandáljuk karöltve a közös jelszót: „Konspirálunk, játszunk az árnyakkal.”